Derzsi Pál: Megtaláltad és más versek

 MEGTALÁLTAD

( nem szerelmes vers!)

F. W. E. emlékkönyvébe

 megtaláltad, s métát játszottál magaddal,

a Küküllő, a Maros füzekbe oltott jajain

kisebesedtek a barkák, miközben

már nem ismertelek.

 nekem csak a búzavetés gömbölyded

szellőhárfáján lehetsz überfekvése a pillanatnak,

ellopott, kimenekített homlokteremből

feledett csacsogása hült patakoknak.

 …mert mondikált a vizek harsogása,

a gübbenők bokámba martak még,

mit tudtam én a gondközön károgó

fekete lármafák igazáról akkor,

kacagtam hányavetiségemben,

míg tetőzött a visszavonhatatlan,

a jövőről visszacsurgó, háncsfosztott elég…

netalántán a Víkendtelep talphullámai közt

felbugyborgó rippadozás növelt naggyá,

ott lehettél másoknak is észrevétlen gyopáriságban,

hahózók kapaszkodtak melletted föl

üresre fagyalt csomolungmákra,

s hulltak alá a fájdalomtalan,

a meghitt boldogtalanságba...

 elpiszmogtál az értelmetlenben,

konok, hithű avarok, kikeletek koszorúztak

észrevétlen, s egyszercsak voltál,

önmagad gyújtotta csipketűzben,

most már igen, mint a hit

egyszercsak, s mind erősebben…

 megtaláltad, csobogott a szó,

a fák lángja messze eltekergett,

elnézted hosszan, s hirtelen

fölkaptad velem, a Napba emelted

a kertet.

FALROMOK-ÉNEM

 jégcsákány szinten miért bánt engem

nemcsakhogy bánthat betemet hantol

s kilátástalan lantornásságban

csak egyremenendő vállvonás-íz van…

hahó ti hányók szóhavazástant

iparszerűen falrafestőkként

égmázolókul próbálkozandók

mi van no mi hajt mi az mi felhajt

uborkafára gyomközi hajra

kapaszkodókként leomló falra…

ugrik a zummal fokozott élet

no még a szákba mi egyéb férhet...

semmi az semmi

szavak a réven

Kháron hajóján

nyúlnak az éjben

evező roppan

semmivé korhad

zsebem kotorva

sincs meg az érmem

szemfedő híján

nem vagyok én sem...

HVE JEGYZETEI KÖZÉ

 megijedtél?

úgy zubogott a szó

s mi van hogy zuhataggá nőve

köteggé fonódott

a lényeg a hit

(hogy élek nahát!)

…zizzeg az áramszünet

fel-felvillan – úgy kacagok –,

mért írja ki egyre azt hogy

meghalok?

LÉLEKFOGYTIGLAN?

 csak így, elmordodva, kissé félszegen

a létezésbe gabalydult iszonyattal,

egyedül zavarom saját köreim,

szellemeken pontoz (csürdöngöl?) tán egy asztal,

hintázom hitem még hű délkörein…

megtalálhattok, vagy nem is kell,

ha mégis, netán kormánykerekek küllői közt

vagy a moccanatlan iránytű fölött

fölsejdíthettek szextánst nem tűrő határon,

tarajok habban elomló tajtéka énekében,

tán én leszek – ki tudja –, egy új mene tekel,

vagy napkelte, mit egy huncut kis felhő éppen

lefölözött…

nem is tudom, miért kell épp mindennek

kiborulnia bűzös kübliként a rivaldán?

csak mert hogy ázom itt kívül-bévül,

s magába nyel az egykedv-óceán?

vagyhogy kövek szikkadt gyomrában épp,

mint örök, megbélyegző, dermedt önpofon,

most ülöm rám vasalt, vándorlás nélküli

lélekfogytiglanom?

CSILLAGTÁVLATBÓL

örökre s mindig ott

ahol fehér hófoltok énekelnek

ahol a tánc mit soha nem jártál

lankadatlan örök danában

ott dobog

bennem öltözik föl a tested

bűnöd s erényed a csillagokban

hajtást szalasztasz diadalmast

szebbet termőbbet minden álmodott

Tetejetlen Fánál

és úgy ragyogsz de úgy

gyönyörűbben a lábadhoz simuló Hargitánál.