Veri az ördög a feleségét. Dante
Poklában az ördög mindenre képes.
Veri az ördög a feleségét,
mint eső a rossz bádogtetőt.
Közben kongatja kobakunk az Úr
– várjuk csak a mesebeli királyfit.
A bolond szél minket jól magával rántott,
hetvenhét határon túlra vitt s ledobott
– mert nem hisszük népmeséink tanulságát,
hogy a szegénylegény elnyeri jutalmát,
aztán boldogan él, míg meg nem hal.
Ott nagyon messze nincs minden veszve,
ott a tó vízéből szomjunkat olthatjuk,
víz tükrében játszva megfürödhetünk.
Ha egy sűrű erdőben bolyongunk, akkor
átérezzük a letört ágak fájdalmát,
hogy nem lett belőlük furulya, faragott
ostornyél vagy a rezgő nyírfa szelleme.
Ott a vérpiros csipkebogyó gyógyító,
tüzes szerelmét csodáljuk. Keresd a nőt!
Halljuk, szinte látjuk egy zümmögő méh
fullánkját. Hol vannak édes asszonyaink?
Itt tüzes tűliliomok illatoznak.
A suták az erdő szélén várakoznak,
a bakok koronájára kíváncsiak!
Az eltévedt csodaszarvas agancsai
között: meglátják az aranyszínű Napot!
De már nem láthatják Erdély, Felvidék,
Délvidék, Kárpátalja megannyi kincsét,
nem nézhetnek az Alföld rejtett mélyébe!
Jövendőnk a fekete felhők mögül kél,
majd a vihar hátán szépen belovagol,
népdalt fújva, operahangot kitartva
– elűz minden régi és új istennyilát!
Közelről halljuk szívünk dobbanását,
észkincsek csengését, örömök zengését:
míg van magyar hazánk!
Budapest, 2024. 02.03.