Z. Németh István: Még néhány és más versek

Még néhány

Hajnalban kelsz, még az ég sötét.
Orrodban érzed a hajnal kék ködét.
Olvasod, hogy tombol, nincsen enyhülés,
merengsz a hírek horrorán.

Butul a busz, bulváron bambulók
képernyőt kaparnak, ez a sorsjegyük.
Ásít a táj, a sápadt nap kifordult
foggyökér, lassan izzó szemgödör.

Ujjadban kínzó lüktetés, szárnyad nő
minden útkanyarnál. Testedből
szökne már a lélek, az öreg láncravert,

de a terv, valami nagy terv visszatartja.
Még néhány csínytevés. Pár megoldatlan
akta. Egy kézfogás. Talán ez a vers is.

Divat

Hóbort a hónaljszakáll,
piercing a szemgolyóban.
A hátrafésült józanság,
nyelv a fül mögé ragasztva.

Szelfi égő csipkebokorban,
lapozva vérvörös Bibliát.
Valódi köröm műanyag ujjon,
köldökben kókadt kaktuszvirág.

Kívánjad hát te is az újat,
pöcköld szét a jövő magjait.
Hajszálaid közt gyújtózsinór,

orrlyukadból dőljön a füst,
s a nyakadra csavart esernyőtokból
csüngjön rózsaszín vécélánc.

Déli hold

Elfogyni látszik. Nemrégen még
oly kevélyen, oly kövéren
ült a tájon, ujjai közt déli holddal,
napreménnyel, fagyvirággal,

most a sápadt naplemente
nem találja, csontsoványan
remeg esőcsatornákban,
ingujjakban, holt rögök közt,

ujján számol, mint a gyermek,
arra gondol, hosszú álma
elközelgett, bírni fog-e
vágyott békét, tétlenséget,

némaságot. S lesz-e majd,
hogy újra hívják, szép ruhában
pózol ismét, zsebében
friss hittel, megbízólevéllel?

Nincs ember

A vers későn ébred fel, nagyokat ásít.
Hova is sietne? Reggelire
önmagát fogyasztja, van miből szelnie:
éjszaka hízott egy kicsit.

Délben a napon már jólesőn elhever.
Látja az égen nappal is a csillagot.
Már hogy lenne az űr a legvégső
határ? Fájó pontjait tapogatja.

Zöldesen ragyognak az esteli fényben
a rímek, levetett zakók zsebében
szundít. Utolsó sorát a bánat emészti:
nincs ember, akiben befejeződjön.

Öt óra negyven

Az égbolt egy felbontott
barackos joghurt, a házak
ablakára fröccsen, a látnokok
nem hisznek szemüknek.

A szélnek mind a tíz ujja
acélpenge, valaki hívja
a mentőket, és a diszpécserrel
gondtalan elcseveg.

A láthatár egy maszatos
kisgyerek, hiába mondja anyja,
hogy nincs több almapép,
száját az abroszba törli.