Lajtos Nóra: Versek

2021. március 06., 08:04
Nemes Fekete Edit alkotása – Fotó: Molnár Edvárd

Anyám kétszikű rózsa

És akkor anya az ölébe vett,

dúdolt egy ismerős dallamot,
kétszikű virágok voltunk így ketten:
fő- és mellékgyökérzetünk összekuszálódott
az évek során. Rózsává virult az én anyám,
illatozik ma is gyerekkori emlékeimben,

amikor loknijaimba fehér vasalt szalagot kötött,

s úgy mentünk kéz a kézben, míg szirmait nem

hullajtotta. S hogy milyen volt szőkesége, jól emlékszem,

tincseibe bele-belekapott már itt-ott a deres múlt;
töviseit lemetszette az idő, talán egyet-kettőt, ha hagyott,

azokkal néha kicsit szúr, legalább akkor érzem, hogy vagyok.

Anyám kétszikű rózsa, hallgatása csöndbársony,

kerítésen felfutó szára az ég felé magasodik:

Isten-oltotta nemes fajta, tudom, odaát is

levélkarjaival átölel majd, ölébe vesz,

s eldúdoljuk ketten azt az ismerős dallamot.

 

Emléklugas

Egy kint felejtett kerti sörpad emlékeztet

már csak a nyárra. A szőlőlugason aláhullnak

a kadarkaborozós esték, és valahogy a faleveleket

is odahordja az októberi szél. Nagyapám kötényében

ott lapulnak a gesztenyék, hogy játsszak velük, ad hozzá

fogpiszkálót is odaátról. Gyűjtögetem az emlékeim:

nagyi a hintánál ügyel rám, nehogy kiessen belőle

a gyermekkorom, kendőjébe csomagolja közös

titkainkat, és én mint a zsoltáros, az Úrhoz kiáltok,

hogy adja vissza nekem a nagyit, de őt is meg nagyapát is

bezsákoltuk már. Csak azokat a fekete és kék színű

zsákokat tudnám feledni; kétrét hajtogatom

a nagyszüleimet, nagyi otthonkájának gombjaiba

kapaszkodom, szívemben kövek súlya húz le az avarig,

és alább: két méterrel a föld alatt megtalálnám még

nagyapát, az ő visszeres, gránátszilánkos lábát legalább.

Nagyi kötőtűjével szőlőszemű csipkét horgol

szép emlékeink lugasára, mindketten összekulcsolt

kezekkel ülnek a sörpadon, dolgos kezük, áldó kezük

ereszkedik ölükbe, s oly árvák ők, mint az öregek.

Avarpaplant húzok fejemre, úgy bújok el az ősz elől,

Összebújnak a hajnalok s a nappalok, akár az alany és

a tárgy. Istenem, nagyi, mondd, vagy legalább

súgd meg nekem, csak nekem: ugye, odaát

is megitatja lovait emlékeimben vasalt kapcát

hordó, érdes tenyerű, anyaföld-göröngyű nagyapám?
 

versdallam h-mollban

fent sincs ajtó, mennybe nyíló,

lent sincs kilincs, poklot nyitó,

kifut egy hang a balkonra,

omlik a lét semmi szobra,

részletekben függő ikon,

tárhely nagyságú triptichon,

a nap szeme papírsárkány,

légből kapott szép szivárvány,

úszik a tér üveghajón,

kúszik a csönd részrehajlón –

lent sincs ajtó, poklot nyitó,

fent sincs kilincs, mennybe nyíló,

csak én vagyok, panellakó,

társas magányban ellakó,

húzom a redőnyt magamra,

fénycsíkot húz az falamra,

üvegpohár törik kézben

vér szivárog át a résen,

öreg vagyok, fájok nagyon,

napkeleten, napnyugaton,

lent sincs kilincs, poklot nyitó,

fent sincs ajtó, mennybe nyíló,

nincs kottája fájdalmamnak,

mollba hajló halálomnak –

  

részleteket horzsol le a világból, tömény narratíva.

 

(Karantének)