Anyám kétszikű rózsa
És akkor anya az ölébe vett,
dúdolt egy ismerős dallamot,
kétszikű virágok voltunk így ketten:
fő- és mellékgyökérzetünk összekuszálódott
az évek során. Rózsává virult az én anyám,
illatozik ma is gyerekkori emlékeimben,
amikor loknijaimba fehér vasalt szalagot kötött,
s úgy mentünk kéz a kézben, míg szirmait nem
hullajtotta. S hogy milyen volt szőkesége, jól emlékszem,
tincseibe bele-belekapott már itt-ott a deres múlt;
töviseit lemetszette az idő, talán egyet-kettőt, ha hagyott,
azokkal néha kicsit szúr, legalább akkor érzem, hogy vagyok.
Anyám kétszikű rózsa, hallgatása csöndbársony,
kerítésen felfutó szára az ég felé magasodik:
Isten-oltotta nemes fajta, tudom, odaát is
levélkarjaival átölel majd, ölébe vesz,
s eldúdoljuk ketten azt az ismerős dallamot.
Emléklugas
Egy kint felejtett kerti sörpad emlékeztet
már csak a nyárra. A szőlőlugason aláhullnak
a kadarkaborozós esték, és valahogy a faleveleket
is odahordja az októberi szél. Nagyapám kötényében
ott lapulnak a gesztenyék, hogy játsszak velük, ad hozzá
fogpiszkálót is odaátról. Gyűjtögetem az emlékeim:
nagyi a hintánál ügyel rám, nehogy kiessen belőle
a gyermekkorom, kendőjébe csomagolja közös
titkainkat, és én mint a zsoltáros, az Úrhoz kiáltok,
hogy adja vissza nekem a nagyit, de őt is meg nagyapát is
bezsákoltuk már. Csak azokat a fekete és kék színű
zsákokat tudnám feledni; kétrét hajtogatom
a nagyszüleimet, nagyi otthonkájának gombjaiba
kapaszkodom, szívemben kövek súlya húz le az avarig,
és alább: két méterrel a föld alatt megtalálnám még
nagyapát, az ő visszeres, gránátszilánkos lábát legalább.
Nagyi kötőtűjével szőlőszemű csipkét horgol
szép emlékeink lugasára, mindketten összekulcsolt
kezekkel ülnek a sörpadon, dolgos kezük, áldó kezük
ereszkedik ölükbe, s oly árvák ők, mint az öregek.
Avarpaplant húzok fejemre, úgy bújok el az ősz elől,
Összebújnak a hajnalok s a nappalok, akár az alany és
a tárgy. Istenem, nagyi, mondd, vagy legalább
súgd meg nekem, csak nekem: ugye, odaát
is megitatja lovait emlékeimben vasalt kapcát
hordó, érdes tenyerű, anyaföld-göröngyű nagyapám?
versdallam h-mollban
fent sincs ajtó, mennybe nyíló,
lent sincs kilincs, poklot nyitó,
kifut egy hang a balkonra,
omlik a lét semmi szobra,
részletekben függő ikon,
tárhely nagyságú triptichon,
a nap szeme papírsárkány,
légből kapott szép szivárvány,
úszik a tér üveghajón,
kúszik a csönd részrehajlón –
lent sincs ajtó, poklot nyitó,
fent sincs kilincs, mennybe nyíló,
csak én vagyok, panellakó,
társas magányban ellakó,
húzom a redőnyt magamra,
fénycsíkot húz az falamra,
üvegpohár törik kézben
vér szivárog át a résen,
öreg vagyok, fájok nagyon,
napkeleten, napnyugaton,
lent sincs kilincs, poklot nyitó,
fent sincs ajtó, mennybe nyíló,
nincs kottája fájdalmamnak,
mollba hajló halálomnak –
részleteket horzsol le a világból, tömény narratíva.
(Karantének)
Előretolt Helyőrség | Karantének – Pályázat
Az Előretolt Helyőrség szerkesztősége a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Petőfi Irodalmi Ügynökség támogatásával nyílt pályázatot hirdet írók, költők számára. A szerkesztők által közlésre elfogadott pályaműveket a lehető leghamarabb kifizetjük, így segítve a magyar szerzőket. A felhívás 2020. május 31-ig érvényes.
