Zörög a szerelvény, indulásra készen
robogok, és létem együtt robog velem,
Felteszem gerincem a mozdony tetejére
a kocsialjba rejtem matyóhímes keblem.
Táskám alján szégyen, meg egy marok önérzet,
feszítve lóg a kabátfogason nyelvem,
Megkopott, míg őseimtől eljutott énhozzám
mégis, féltve őrzőm, csak hogy el ne vesszen.
Kinevet a vonat, fülkéi rám recsegnek,
Hazavisz, de mégis, nem akar itt engem
ültem volna halkan, csak mértékkel fecsegjek
asszimilációval jutalmazza csendem.
Más kupéba szálljak és száramat elmetsszem?
Jobb lenne táncolni a Duna túlsó ajkán?
Otthon vagyok s mégis másodrendű a nyelv,
minek szavaival a bölcsőtől táplált anyám.
Ülök, és hajamra száradt fű hullik
idegen e földön, kinek gyökerei mélyen
gilisztákkal csúszom, a talaj lágyan omlik,
vihar lesz, de szirmaim nem remegnek a szélben.
(Trianon 100)