Rögét de sok garázda had tiporta,
habár vigyázta szikla, várfalak –
Kárpát-hazánk, Te nagy, családi porta,
vigasztalan szívembe zártalak.
Turáni népem hosszú útra kelve
új honra lelt a vadcsapáson át,
Pannóniánk meg ékes Erdőelve
őrizni vágyta végre lábnyomát.
A nagy folyók, a ringó szőke róna,
a hegyvidék, a zúgó rengeteg
álmát hiába védte hű patróna,
vadásztak rá irigy tekintetek.
Az árva népnek Isten volt a vára,
hát áldozatra adta önmagát,
midőn pogány sereg tört otthonára,
a gáton állva, bár szakadt a gát.
A végeinkről egyre-másra jöttek
megúszni kínokat, zsivány halált
az otthonukból már elüldözöttek,
s e földön bárki új hazát talált.
Ki büszke volt magára, nemzetére,
az fényt hozott, szerelmet és hitet;
a jó magyarral egybeforrt a vére,
de volt, ki néki csapdát készített.
A honfi – jó vitéz – kiállt a síkra
álmodva szent, közös, szabad hazát,
s mily „hála” száll ma hős halottainkra:
viseljük Versailles csúfos válaszát!
Veszítve háborút aláz a béke,
a régi jó határ bedőlt palánk.
Ez már a múlt! Gyalázatának vége,
habár új tőkecápa les ma ránk!
Ébredj, magyar, Kárpát-medence szerte,
letargiádból mára épp elég!
Elvész a nép, a gyenge, sorsa verte,
szülessen itt egy boldog nemzedék!
Pokolra mind, akik ma vermet ásnak!
Talpára állhat újra nemzetünk,
a munka nyújt esélyt a változásnak:
Lehet, mert kell! Mi győztesek leszünk!
(Trianon 100)