esővers
egy esőversben élek,
a gondolatok esőlábakon
szaladnak hozzád,
és az ölelésben hirtelen
sassá változnak,
nagyszárnyú madárrá.
tizennégy sor a szerelemről
esik, opálos fényben fák fürdenek,
a víz beköltözik sétáinkba,
áttetsző csepp a szerelem,
tükrében emlékek úsznak.
a szürke égről is te jutsz eszembe.
egy repülőtéren várok rád. január van.
olaszos tél csiklandozza az orrom.
ölelésed itt maradt derekamon,
csókod méze szám szélén.
szenzuális a táj,
a kezek és a lábak, a hát, a has,
a gyönyör domborművei.
michelangelók vagyunk,
szerelem fest reneszánsz képet rólunk.
kövek
vannak nők, akiknek
ölelése kikapcsolható bármikor,
lehalkítható a bánat a szemükben,
torzóban marad a fény.
hűvös kövek költöznek
a szembogár mögé,
így születik a szenvtelen tekintet.
nyári este
mély tóba süllyed az este,
a tó szeme zöld,
feloldja a félelem sárga cseppjeit.
elbódít a madárcsicsergés,
felülnézetből tölgyerdő a lét.
honvágy
a tudat jégkérge alá rekedt
sok kóbor árny a fény felé tör.
nem szeretem a nagyvárost,
sose fogom megszokni a föld alatti
utakat és a láb alatt mozgó lépcsőket.
behunyom a szemem,
hegyekről képzelődöm.
gyerekkor sűrűjébe menekülök,
az erdő mélyén fotonzápor zuhog.
az Erdély nevű tengerről
szél balettja vállamon. sós illatot hoz a Szamos felől. a táj nem felejt. emlékezik az egykori nagy vízre. a vadkacsák és a szöcskék is jól ismerik az Erdély nevű tengert. szavaimmal forró homokján lépkedek. amikor elmegyek innen, a madarak hallják csak, milyen idegesen vergődik. attól fél, becsukódik minden kijárat. és rövid búcsúra sem lesz alkalom. hegyek takarják el a kilátást a fővárostól. egy magányos tenger bármire képes.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. augusztus 10-i számában.)
Mielőtt elolvasnánk Böszörményi Zoltán Regál című művét, amely idén második kiadásban jelent meg az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában (az első kiadást, amelyet az Ulpius-ház publikált, öt nyelvre fordították le, 2016-ban a Frankfurti Könyvvásárra jelent meg németül), érdemes megismerkednünk a szerző élettörténetével, amely ebben a műben a történet előzményeként szolgál.
1929-ben Deák Imre kutató megtalálja a bécsi Állami Levéltárban August von Heydte báró 1854-es jelentését az 1849. július 31-én zajlott fehéregyházi csatáról és az általa Petőfinek nézett személy holttestének leírásáról, azt saját fordításában közzé is teszik (1) (a jelentés eredeti német szövege mindmáig közöletlen). Ebben szó van arról, hogy a Petőfinek nézett holttest a „Landstraße” melletti „Sprigbrunnen”-nél (szökőkútnál, szökőforrásnál) feküdt. Alább azt járom körül, melyik „Landstraße”-n is járt pontosan Heydte.
Feltételezem, hogy anyja szomorúan, apja mérgesen mondogatta Lisnyi Móricnak, hagyjon fel a dologgal. Ő azonban egy álomért nemcsak a családi fészket, de a jogi és a közgazdasági egyetemet is otthagyta, mindkettőt még az első vizsgaidőszak előtt. És most itt ül a sarki presszóban, annak is a legsarkában, ahonnan az egyik ablakon át a márkaboltokkal teli rendezett, tiszta sugárútra, a másikon meg a szutykos, hófoltos sikátor bejáratára lát. Most végre van egy pályázat, amelyre benevezhet, jó eséllyel nyerhet is.
A csíkrákosi-göröcsfalvi római katolikus erődtemplom a bástyaszerű tornyán lévő rejtélyes ábrázolásokról vált híressé. A négyzetes kockákba osztott, figurákkal díszített festménysorozaton állatok, emberek, égitestek, különféle jelek tűnnek fel, amelyek értelme mindmáig megfejtetlen. A toronyhoz kapcsolódik egy friss botrány is: a 2001–2004 között végzett szakszerűtlen restaurálás következményeit csak most sikerült nagyjából felszámolni.