Tente, baba, tente, itt van már az este, köszöngetnek szépen csillagok az égen, tente, tente, aludjál, kisnyulakkal álmodjál, szép legyen az álmodás, mintha nem is álmodnál. Kisfiacskám, gyöngyöm, gyöngyvirágom, egy szem gyermekem, hozok neked habos tejet, finom ropogós kiflivel, megiszod majd szépen, mártogathatod is, dehogy bánom, főzök én neked kakaót is, ha azt jobban meginnád, ha akarod, azt is elmesélem, mit álmodtam, szeretnéd-e, hamar elmondom, amikor még a kórházban voltunk, reggel arra vártam, hogy a nővérek hozzanak szoptatásra, kicsit elbóbiskoltam, akkor álmodtam, mentünk egy úton, motorral, te vezetted, nem apád, már nagy voltál, felnőtt, szép, nagy fiam, apámra hasonlítottál, és nagyon gyorsan hajtottál, egy alagút felé közeledtünk, kiabáltam, fiam, lassabban, de te nem hallottad, még jobban ráhúztad a gázt, rajtam meg úrrá lett a jeges rémület, nem tudtam, mitévő legyek, leugrani nem mertem mögüled, még jobban beléd kapaszkodtam, szorítottalak erősen, te meg fölemelkedtél a motorral, és átrepültünk az alagútban mindenki fölött.
Egy centiméterrel arrább tolom itt ezt a poharat, óvatosan, nehogy zajt üssek vele, ha fölébresztelek, megszakad törékeny álmod, elhajtom innen ezt a legyet, csak a tekintetemmel követem, a függönyre szállt, mászik fölfelé, a függönycsipeszek között talál majd magának rést, azon átbújva kijut a karnis alatt az ablakhoz, ha szerencsénk van, pont ahhoz a szárnyhoz, amelyik nyitva van, és akkor kirepülhet, ezek a bundás potrohú, nagy kék legyek nem olyan ostobák, mint a zöld döglegyek, azok lassúak is, gyengék is, ha kicsit jobban meglegyintem őket az újsággal, rögtön végük van, ezek a kékek meg kelebólálnak, pörögnek egy darabig a hátukon, aztán repülnek tovább, nem adják meg magukat olyan könnyedén. Menj ki szépen, hallod?, menj ki, azt kívánom neked, találd meg a rést, amin kijutsz a nyitott ablakhoz, nem szeretnék innen elmozdulni, hallod, légy, mássz ki, repülj el, ne döngicsélj tovább itt a szobában nekünk.
Lerázom a hőmérőt egészen, talán akkor nem megy föl olyan hirtelen, mint az előbb, amikor betettem. Ezt a poros sóvirágot is ki kellene már dobni végre a szekrény tetejéről, ahányszor odanézek, magamban mindig megállapítom, csúfkodik ott már évek óta, aztán végül mindig elmarad, mint a portörlés meg a pókhálózás, az ablakpucolásról nem is beszélve, de hogyan, nem győzöm egyedül, fejemre nőtt ez a ház, itt vagyunk benne ketten, takarítónőt kellene fogadnom, de miből, nem telik rá, energiám sincs elviselni itt egy idegen embert, amint tesz-vesz a dolgaim között, hát nem, semmiképpen, de azt a sóvirágot mégiscsak le kell onnan vennem, majd ha kimegyek a konyhába, behozom a hokedlit, fölállok rá, és leveszem. Bár ahogy magamat ismerem, akkor meg majd úgyis sajnálom kidobni, inkább leporolom, és visszateszem. Megette a fene ezt az egészet.
Megint szemereg az eső. Most veszem észre. Egy ideje hallom már a kopogást a leveleken, de csak most hatolt el a tudatomig, hogy esik. Nem nagyon, de esik. Pont az a fajta áztató eső, ami májusban kellett volna. Jó kis meleggel utána. De most, így szeptember közepén, nem hiányzik már senkinek. Nem tudom, hogy áll a szüret, régen jártam a Balatonon, biztos nekiálltak már augusztusban, idén olyan korán beérett minden. Ez a hárs talán örül az esőnek. Megfigyeltem, mindig a hárs kezd legelőször sárgulni. Az erdőn is, amikor sokáig nincs eső, az a néhány csenevész hárs teljesen elsárgul. Nem is tudom, hogy tűrik meg őket az erdőn, fává nőni persze egyet sem láttam, még csak olyan bokorszerűek mind, de sokkal előbb elsárgulnak, mint a virágos kőris husángjai. A hárs, a hárs, Unter den Linden, A hársfaágak csendes árnyán, ahol kettőnknek ágya volt, hol volt, hol nem volt, mint a mesében, egyszer volt, hol nem volt, talán igaz sem volt, a kettőnk ágya, ezen is túl kellene már adnom, dupla ágy, fölöslegesen foglalja a helyet itt a szobában nekem.
Hadd lássam azt a lázmérőt. Megint lejjebb ment, 38,1, jól van, legalább nem negyven, már ez is haladás. Aludj, fiacskám, aludj, ne félj, vigyázok rád, nem hagylak itt, egy tapodtat sem mozdulok az ágyadtól, amíg jobban nem leszel, főzök neked tejbedarát, ha fölébredsz, kitollak majd a konyhába, addig is ott leszel mellettem, nem hagylak el, mint apád, látod, felénk sem néz, azt sem tudja, élsz-e, halsz-e, nem törődik veled, hogy énrám nem kíváncsi, az még hagyján, de hogy az se érdekelje, mi van a beteg fiával, az nagyon elszomorító.
Ne mondj semmit, fiam, látom, nyitva a szemed, pihenj csak, ne szólalj meg, ha az Úristen erőt ad, holnapra jobban leszel, megmondta az orvos, ezek a kritikus napok, a mai meg a holnapi, benn akart fogni a kórházban, én kértem, ha csak megfigyelni akarnak, nem csinálnak veled semmit, akkor inkább engedjenek haza, sokkal jobb itthon neked, ha kell, én is be tudom adni az injekciót, egészségügyis vagyok, eddig is ezt csináltam, csak más betegekkel, téged is ugyanúgy el tudlak látni itthon, hát el is engedett, a lelkemre kötötte, hogy pontosan kétóránként mérjem a lázadat, ha nem megy följebb, nem kell az injekció, de mihelyt akár csak két tizedet is emelkedik, azonnal adjam be.
Rendes ez az orvos. Miattad jött be, pedig szabadságon volt, vagy talán csak máshol műtött éppen, nem nálunk, el kell járniuk több kórházba is, úgy tudom, három helyen műt, lót-fut a három kórház között, látod, rád mégis volt ideje. Nem irigylem őket. Itthon maradt, pedig hívták, nem a fizetése, a szíve tartotta itthon, meg a családja, nem hagyta magára az édesanyját, azt hallottam, nagyon beteg már az anyja, nem tudnak rajta segíteni, azt sem tudja már, kicsoda, de ő mégis mindennap látogatja az otthonban, visz neki csokoládét, a kedvencét, dobozos belga bonbont, különböző formájú kagylók, fehér és barna csokoládéból, még töltve is vannak, azt hiszem. Jaj, fiam, fiam!
Gyere, kimegyünk a konyhába. Ide, a nyakamba csimpaszkodj, látod, megtanultad már, így a legkönnyebb emelni, én kitolnálak ágyastul is, de nincs kereke, nézd, jól hátradöntöm a kerekesszéked támláját, így sokkal kényelmesebb, majdnem olyan, mintha feküdnél benne. Legalább a konyhában reggelizel.
Nyugodt volt az éjszakánk, csak kétszer ébredtem föl a kétórás időközökön belül, egyszer nem tudtam visszaaludni, aztán a következőre már megszoktam, olyan volt, mint amikor még szoptattalak, igaz, háromóránként, de most már kisebb is az alvásigényem, nem számít, ha kevesebbet alszom, közben imádkozom, gyorsabban telik az idő, észre sem veszem, és megint reggel lesz.
Minden éjjel azt kérem, Istenem, ne engedd, hogy meghaljon a fiam! Add, hogy még a reggelt érje meg! Csak még egy napot kérek tőled, Istenem. Ne vedd el még tőlem a fiamat. Reggel majd megfőzöm neki a tejbedarát, aztán aludhat tovább, ebédig is akár, könnyű pürét adok neki, könnyebbet, mint a bébiétel, utána is aludhat, ha fölébred, kiviszem a kertbe, vagy ki az utcára, elviszem a játszótérig, ahol kiskorában annyit focizott a fiúkkal, megnézheti még utoljára az ugratót, ahonnan megindultak lefelé a szánkóval, megnézhet mindent, amit akar odakint, sokáig van világos, még mindenre jut idő itt a környéken. Csak még ezt a napot add meg nekünk, Istenem, aztán éjjel majd elbúcsúzom tőle, elengedem hozzád, úgyis feléd tart már régen. De ezt az egy napot még szeretném. Hogy is mondjam… Egy nap egy élet?
Látod, itt ülök, fiam, az ágyad mellett. Harmadik hete éjjel és nappal. Tudom, hogy el akar venni tőlem az Isten, könyörögtem neki, hogy legalább holnapig hagyjon még itt nekem. Nem akarlak szenvedni látni, de holnapig még szeretnék veled lenni. Nem tudom, utána mi lesz, de holnap elengedlek. Nagyon fog fájni, de látom, hogy mennél már. Nem gyötörlek tovább, amire te vágysz, az többé nincs meg itt a földön neked, talán csak valahol a csillagközi térben vagy a mennyben, nem tudom, hová jut előbb a lelked, miután kiszáll belőled, és földbe kerül a tested.
Látod, úgy vagyok én is, mint a gyerek, aki azt hiszi, holnap még mindent jóvátehet. Esténként ígér, fogadkozik, el is hiszi, hogy úgy lesz minden, ahogyan elképzeli, pedig én sajnos már tudom, hogy amit eddig nem tettem meg, azt már holnap sem lehet. De annyit még biztosan tehetek érted, fiam, és meg is teszem, hogy kiviszlek a rétre, ahol a múltkor elgurult a labdád. Megígértem, hogy a föld alól is előkerítem neked. Csak még holnapig ne halj meg.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. novemberi számában)
