Különös lény a szobrász, hisz makacs eltökéltséggel, kemény fizikai munkával anyaggá, tapintható tárggyá alakít gondolatokat, jelenségeket, érzelmeket, melyek természetüknél fogva illékonyak és változók, de így mégis itt maradnak: felsejlenek újra és újra a szobrokat figyelőkben.
Majoros Áron Zsolt emberábrázolásai azért is cselesek, mert muszáj közel menni hozzájuk: mit művelt ez az ember, hogy ez a nyurga alak nem borul el, hogy ez a lamellákból, fémdarabkákból összerakott valami férfiakat, nőket formáz? A szemlélő azért megy közel, hogy megfigyeljen – először talán nem is a szobrot magát, hanem hogy miként áll össze, hogyan kapcsolódnak a semmi részei úgy, hogy valamivé válnak. Aztán ötlik fel benne, hogy jaj, mi van ennek az embernek a fejében, a szemében, hogy észreveszi a részecskék közötti arányokat, hogy a dirib-daraboltság helyett mégis valami egészet mutat meg, amelyet ő már akkor is lát, amikor ezek a részecskék csak fémkupacokként léteznek. Pixelek – bólintunk, amikor megértjük, honnan ismerős mindez, hiszen nap mint nap a részecskékre bontható képiség kínálja a könnyen elérhető vizuális élményt. De ez itt más nagyítás, más szemszög. Ezek a szobrok nem illúziót kínálnak, hanem a valóság illékony dimenzióit teszik láthatóvá. Talán csak ez után döbben rá a néző, hogy ezek az arctalan lények légies átláthatóságukkal, erejükkel és törékenységükkel, zártságukkal és nyitottságukkal mindannyiunk képére és hasonlatosságára készültek. De nem porból és hamuból, hanem a fémből és fényből font egyensúly konkrét csodájából.
Múlt éjjel ismét lecsóval álmodtam. Éreztem a nyelvemen málló petyhüdt paprikát, az orromba kúszó, végtelenül unalmas aromát. A torkom gyűszűnyire szorult. Percek szivárogtak szürkén. Minden irányból fojtogatott a hitchcocki tér. Majd egy pillanat kellett csak, a nyomorult falat hirtelen semmivé foszlott a számban.
Egy idősödő sorozatíró lakást vásárol, hogy összeköltözzön egy pályakezdő színésznővel. Egy magát művészetkedvelő embernek mondó egyén hátán végigfut a hideg borzongás ettől – bizonyára valami közhelyes szappanoperát rejt ez a történet, ebből nem sok jót lehet jósolni. Aztán ez a bizonyos ember megnézi A lányka és a pápa című előadást (Jámbor József rendezésében) és elakad a szava.
Az Ékszerek éjszakája rendezvénysorozatnak immáron 6. alkalommal ad teret Budapest számos helyszíne. Az öttagú csapat egyik legjelentősebb lépése az volt, amikor sikerült a kiállítást nemzetközi szintre emelni. A szervezők célja, hogy megismertessék nemcsak itthon, hanem a határon túl is a magyar ékszertervezés sajátosságát. A kiállításról, a vírushelyzetről és az alkotási folyamatról két szervezővel, Börcsök Annával és Neuzer Zsófival beszélgettem.
Egyszer volt, hol nem volt, még a történelmen is túl, még a realitáson is innen, de egy kicsikét odébb, egy szép, de magányos atombomba. Mivel nem voltak se barátai, se tulajdonosai, úgy döntött, nyakába veszi a világot, és elindul keletnek. Ha pedig keleten végez, megfordul, és elindul nyugatnak – rendkívül fejlett irányérzékelőkkel rendelkezett.