Egyszer régen tündérországba vezetett az utam. Bejártam ott hegyeket, völgyeket és minden szép tájat, melyről csak mesékben hallottam. Addig kóboroltam, míg el nem jutottam a tündérkirály palotájához. Az öreg király befogadott, ennem, innom adott, és olyan jó vendéglátó volt, hogy haza sem kívántam menni többé. Így teltek a napjaim, mígnem egyszer megismertem a gyönyörű szép lányát, kit rögvest megszerettem, s láttam ékes szemeiben, nemcsak engem hajtott a szívem, ő sem volt közömbös irántam.
Egy életem, egy halálom, azt tettem, amit minden legény tehetett, kinek víz helyett vér folyt az ereiben. A király elé állottam, és így szóltam:
– Felséges királyom, vándorlegény létemre úrként látott házában, s ezt meghálálni nem tudom, de egy kérésem még volna: adja hozzám feleségül szépséges leányát, mert nélküle immár nem élhetek.
– Eb, kutya teremtette! Hát nem volt elég a szállás, az étel s az ital, még házam legszebb kincsét is elvennéd?
– Uram, legyen kegyes szegény szolgájához, ha leányát hozzám nem adja, rögvest halál fia vagyok, mert az életem az övé.
– No, jól van, pimasz kölyke, de ennek most már ára van. Hetvenhétszer hét esztendeig dolgozz, intézd a palota ügyeit, s aztán ha megállod a helyed, fontolóra veszem a kérésedet.
Nem tántorított el a király szava, rögvest munkához láttam, s hajaj, volt is mit tenni. Ezer aranyszőrű paripa volt az istállóban s még hatszáz gyémántszarvú ökör. Százholdas erdőt kellett kivágnom, és hétszáz rend méterfát felaprítanom. De engem sem akkor szalajtottak anyám szoknyája mellől, s minthogy tündérföldön egy év hétszáz esztendőt is kitesz, minden munkát elvégeztem.
– No, jól van fiam, jól van – mondta a király –, dolgos kezed van, azt már látom. Gyere, üljünk asztalhoz, s lássuk, emberebb vagy-e az embernél.
Azzal hetven lépés hosszú asztalhoz ültetett, mely terítve volt minden étellel, itallal, mi szem-szájnak ingere, majd így szólt:
– Kutya vagy, ha elébb jóllaksz, mint én.
Azzal rögvest falni kezdtem, hiszen megéhezik az ember a kemény munkában, de még csak az asztal feléig jutottam, mikor láttam, hogy a király már nem csupán az étkeket, de még a tányérokat is mind megette, sőt még az asztalból is harapott egyet-kettőt.
– No, étvágyad az nincsen, amint látom – mondta a király. – Lám, szomjas vagy-e?
S azzal egy olyan nagy kupát hozatott elém, hogy alig bírtam átfogni.
– Idd ki mind! – mondta.
Hej, felemeltem a kupát, jól meghúztam, de két csepp nem sok, többet nem bírtam lenyelni belőle, úgy teleittam magam egy kortyintással.
– No, ha neked elég, legyen elég – mondta a vén király –, de lásd be, a lányom kezét csak vitéz kaphatja meg. Birokra kelnék veled, de félek, egy csontod nem sok, annyi sem maradna épségben, ha ölre kelnénk. Hanem itt az ezeresztendős öreganyám, lássuk, vele elbírsz-e.
Amint ezt elmondta, be is lépett az ajtón egy vénséges vén banya. Nem akartam bántani a vénasszonyt, de hát mit volt mit tenni, felálltam, hogy megbirkózzak vele. Olyan erő volt az öreg boszorkányban, hogy kétszer a földre taszajtott, mire egyszer sikeredett lebirkóznom. Az öreg király gúnyosan felkacagott, én pedig szégyenkezve indultam ki a palota kapuján. Mit ér az életem, ha a tündérleányt meg nem kaphatom? Lágy kacagás térített magamhoz nagy búslakodásomból. A tündérleány állt mellettem, úgy kacagott, hogy a virágok kinyíltak belé, s mind felé fordultak a Nap helyett.
– Hát te is kinevetsz? – kérdeztem könnyek között. – Lám, mégsem szerettél sohasem.
– Ilyen buta vagy te, vitézem? – kérdezte a leány mosolyogva. – Tudod-e, hogy ember a próbákat nem állta volna ki, hogy még tündérországban sem volt senki, ki veled versenyezhetett volna? – Velem? Kit egy vénasszony a földre taszajtott?
– Veled bizony, vitéz szerelmem. Hisz az asztalon, amelyről ettél, a föld minden vada ott volt, s te megetted a föld állatainak felét egy ültő helyedben, apám pedig maga a tűz, s csak ezért volt nagyobb az étvágya. A kupában, melyből ittál, ott volt minden tenger vize, s ahogy belekortyoltál, a világ minden tengere két cseppel alacsonyabban hullámzik az óta.
– No, de a banya? Milyen vitéz az, kit egy vénasszony kétszer földre tipor, s csak harmadjára vesz rajta erőt?
– A vénasszony maga volt az öregség, s nincs ember, bármily erős legyen is, akit ő nem győz le, de lám, te harmadjára erőt vettél rajta, s tündérkort érsz meg.
Felderült a szívem a szép királylány szavára, de egyvalami még megsajdult bennem:
– Apád mégis kikacagott, nem ád hozzám feleségül.
– Mondta-e édesapám?
Hej, nagy örömömben úgy szaladtam vissza a palotába, hogy a szél is csak a cipőm sarkát tapodta. Megálltam a király előtt, s újra megkértem a lánya kezét. Hozzám adta az öreg király a tündérhercegnőt, s volt hetvenhét évig tartó lakodalom. Hogy az milyen volt? Kérdezzétek a szelet, hisz ki a sarkadra tapos, azt meg kell hívni a nászlakomára is!
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. január 27-i számában.)
