Sztepancminda, Georgia, 2017 - Fotó: Zátonyi Tibor szabadúszó fényképész, született Budapesten, 1955-ben
Abban az időben történt, amikor még sokat utazott. Valahonnan menekülnie kellett. Vagy üldöző volt? Az is lehet. Nem számít. Sietett. Mindegy, honnan, mindegy, miért. Akkoriban mindig sietett. Fontos ügyek hajtották. A tömött buszból nem látott ki, de megérezte a hegyet. A hatalmas súlyt. Lehunyta a szemét, kapaszkodott az ülésbe, és ahogy a jármű fordult a szerpentineken, ő mindig tudta, melyik oldalon van a hegy. Egyszer már átélt valami hasonlót. Kairóban. Sötét éjszaka volt, taxiban ült, valami találkozóra sietett, és egyszer csak megérezte a gyomrában, a beleiben a piramisokat. Ugyanaz történt most is, csak még erősebben. Annyira, hogy egyszer csak le kellett szállnia.
Ahogy átverekedte magát az embereken és letette a lábát a földre, minden megváltozott. Délután volt. Három vagy négy óra. A koszos busz tovább ment, ő pedig ott maradt a ragyogásban. Állt az országút szélén, és bámulta a hegyet. Nem tudta levenni róla a szemét. Látta az idős, görnyedt férfit a málhás szamárral, a két nőt, akik ugyanazzal a busszal érkeztek, néhány iskoláskorú fiút, egy öregasszonyt, kezében összekötözött lábú, élő tyúkkal. Aztán mind eltűntek, ő meg egyedül maradt a heggyel.
„Mi ez? – kérdezte magában. – Mi történik velem?”
Nem öröm volt, amit érzett. Hasonló, de nem az. Hallott vagy olvasott hasonlóról: „sok céltalannak tűnő tekergés után végre hazaérkezett”. Nem a szavak embere volt, inkább az érzeteké és talán a képeké, mégis megtalálta a megfelelő kifejezést. Megkönnyebbülés. Valami olyasmit érzett.
Körülnézett. Sehol senki. Egyedül volt. Ő és a hegy. Valójában alig látszott belőle valami. Ködbe burkolózott. De azért nagyon is ott volt. Örült, hogy egyedül van, nem látja őt senki, nem kell mozdulnia, nem kell viselkednie. Olyan erővel tört rá az élet tudása, a létezésé, ahogy egyszer régen, még gyerekkorában a halál tudása szakadt rá. Mindig szerette a hegyeket. Emlékezett arra napra, amikor először tapasztalta meg, amit később sokszor átélt: ahogy közelítünk hozzájuk, a bikahát formájú kolosszusok, a gigászi hegyek megszelídülnek és összezsugorodnak.
Egy kutya baktatott elő valahonnan. Amikor a közelébe ért, leült, úgy bámult fel rá, mint aki ismeri őt. Nézte a kutyát, a porban legyező farkát. A köveket. A beton kerek éleit. A rozsdás póznákat, drótokat, a szürke hullámpalát. Azt érezte, amit csak egészen kivételes esetekben: minden a helyén van. Amit lát, amiben benne van, az nem szép, talán még csúnyának is mondhatná, de ezeknek a szavaknak most semmi értelmük. Bámulta a gázcsövek keretében megnyíló kaput.
„Vajon hányszor mentem már el életemben mellette?”
Korábban is eszébe jutott már, hogy talán éppen a kószálás, a céltalannak látszó tekergés vezet valahová. Nem szerette a tervezett állomásokat és nem szerette az úgynevezett végcélt. Óvodás volt még, amikor az apja egyszer azt mondta, másnap beutaznak a fővárosba, és megmutatja neki a híres budai Várat. Amikor besétáltak a Bécsi kapun a várnegyedbe, nem értett semmit. – Hol a vár? – kérdezte. – Ez az – magyarázta az apja. Nem is akarta elhinni. A vár hegyorom. Sziklaszirt. Tornyok és bástyák. Nem felejtette el a csalódást. Máskor az apja elvitte őt és az édesanyját egy távoli városba. Gyerekkorában ott élt néhány évig. Körülvezette őket, megmutatta a püspöki templomban az üvegkoporsóban fekvő múmiát, felkapaszkodtak a Diáktemplom tornyába, lesétáltak az Apáca-köz sikátorán a folyóhoz. Másnap korán keltek. Apja egy erdőbe vitte őket. Órákon át gyalogoltak a tölgyek és bükkök alatt, és amikor kiléptek a fák közül, szinte földbe gyökerezett a lába. Domború szántóföld hasasodott előttük, térdig érő, szőke vetés zsendült rajta, azon túl pedig ott magasodott a távolban a csoda. Sziklás hegy kúpján egy fehér falú vár, fekete zsindelytetőkkel, piros cserépfödelekkel, szélkakasokkal és villámhárítókkal. A tökéletes várkastély, amilyet addig csak mesekönyvben látott.
Gyerekként azt várta, hogy minden hegy mögött valami mást talál. Valami újat és ismeretlent. Sokszor csalódott, mert a hegyek mögött általában újabb és újabb hegyek vannak. De ha nem várt semmit, ha hagyta magát sodorni, időnként mámorító érzés kerítette hatalmába.
Nem volt filozofikus alkat, most mégis az jutott eszébe, hogy a versengésnek, menekülésnek, üldözésnek nincs értelme, hiszen nem lehet győztese sem: a halál senkinek sem kedvez.
– A világ füst és köd – mondta az előtte ülő, farkával még mindig a földet söprögető kutyának. – Mindannyian eltűnünk. Te is.
Lehajolt, vállára dobta a hátizsákját. Eszébe jutott a mondóka – „előttem van észak, hátam mögött dél, balra nyugszik a nap, jobbra pedig kél” –, és ahogy bakancsos lábával a köves úton a kapu felé indult, hogy belépjen rajta, és elinduljon a hegy felé, valami olyasmi derengett fel benne, hogy mindegy, hol járunk, örökké a határon kódorgunk, hiszen magunkban hordjuk a határokat. Ahogy lépünk, világok határai mozdulnak velünk.
Megjelent a Magyar Kultúra (2021/3) Kelet–Nyugat számában.
