Zelenka Brigitta: Otthon és más versek

Otthon 
Az almafa ága tele virággal, 
élet zsong, zúg az áldás benne, 
csukott szemmel is látom a távolt, 
szívem indulna, hazamenne… 
 
Zendülő húrrá feszül a lélek, 
értem jönnek ma a tegnapok, 
gyöngyperc emlékek gurulnak szembe, 
s reám zúdulnak az illatok. 
 
Patyolatruha leng a tavaszban, 
fényzuhatagját szórja a nap, 
ablakok nyílnak, s csengő kacagás 
a dülőútakon szétszalad. 
 
Osztódnék én is ezer darabra, 
ennyi csak, amit még adhatok: 
ős-rögben fogant hon-gyökerekben 
átölel múlt, s majd a holnapok. 
 
 
Keresnéd 
Mintha eltűnne néha nyomtalan, 
nem ér el hozzád már a Szó, 
s míg vívod a harcod céltalan, 
az utolsó fényt is felfaló 
kétség húz kőfalat köréd. 
Kihunyt a tűz véled, nincs tovább, 
parazsat nem éleszt sötét, 
s lépted is egyre tétovább. 
 
Keresnéd…. biztatlak, rajta hát! 
régmúlt gyermek lélek-rejtekén 
hited derengő hajnalát 
megsejted álom-könnyedén, 
s a csüggedésben egy gyertyaszál, 
szikra-öröm, égi gondolat 
parányi fényben hogyha rád talál, 
ott Valaki megszólít, elfogad. 
 
Mint kósza madártoll a légben, 
fuvallat-lágyan a bőrhöz ér, 
úgy érint meg csendesen, szépen, 
átsejlik a félelem ködén, 
színeket küld a szivárványban, 
kibontja, nézd, a láthatárt, 
de az estharang hívó szavában 
az utat Hozzá, te kell megtaláld. 
 
A kishitűhöz 

Azt tudod, hogy zord erdők mögött 
égbe nyúlnak a kék hegyek, 
de ma éppen szürke homályok, 
s szemedben ködök sejlenek. 
 
Azt tudod, hogy bús felhők fölött 
sziporkáznak a csillagok, 
csak ma épp a fénylő reménység 
borongáson át nem ragyog. 
 
Ugye tudod, hogy ár mosta el 
a kristályfényű patakot, 
de szenny mögött a forrás örök, 
az ősszeretet nem halott. 
 
Akkor mért nem hiszed el végre, 
hogy ez a komor gát-erőd 
csupán tűnő, csalóka felhő 
az égi valóság előtt?