Otthon
Az almafa ága tele virággal,
élet zsong, zúg az áldás benne,
csukott szemmel is látom a távolt,
szívem indulna, hazamenne…
Zendülő húrrá feszül a lélek,
értem jönnek ma a tegnapok,
gyöngyperc emlékek gurulnak szembe,
s reám zúdulnak az illatok.
Patyolatruha leng a tavaszban,
fényzuhatagját szórja a nap,
ablakok nyílnak, s csengő kacagás
a dülőútakon szétszalad.
Osztódnék én is ezer darabra,
ennyi csak, amit még adhatok:
ős-rögben fogant hon-gyökerekben
átölel múlt, s majd a holnapok.
Keresnéd
Mintha eltűnne néha nyomtalan,
nem ér el hozzád már a Szó,
s míg vívod a harcod céltalan,
az utolsó fényt is felfaló
kétség húz kőfalat köréd.
Kihunyt a tűz véled, nincs tovább,
parazsat nem éleszt sötét,
s lépted is egyre tétovább.
Keresnéd…. biztatlak, rajta hát!
régmúlt gyermek lélek-rejtekén
hited derengő hajnalát
megsejted álom-könnyedén,
s a csüggedésben egy gyertyaszál,
szikra-öröm, égi gondolat
parányi fényben hogyha rád talál,
ott Valaki megszólít, elfogad.
Mint kósza madártoll a légben,
fuvallat-lágyan a bőrhöz ér,
úgy érint meg csendesen, szépen,
átsejlik a félelem ködén,
színeket küld a szivárványban,
kibontja, nézd, a láthatárt,
de az estharang hívó szavában
az utat Hozzá, te kell megtaláld.
A kishitűhöz
Azt tudod, hogy zord erdők mögött
égbe nyúlnak a kék hegyek,
de ma éppen szürke homályok,
s szemedben ködök sejlenek.
Azt tudod, hogy bús felhők fölött
sziporkáznak a csillagok,
csak ma épp a fénylő reménység
borongáson át nem ragyog.
Ugye tudod, hogy ár mosta el
a kristályfényű patakot,
de szenny mögött a forrás örök,
az ősszeretet nem halott.
Akkor mért nem hiszed el végre,
hogy ez a komor gát-erőd
csupán tűnő, csalóka felhő
az égi valóság előtt?
Valójában szeméttelepeket látunk, a posztindusztriális világ lerakatait, amelyekben a fejlődés ütemének legbiztosabb fokmérője a szeméttermelés volumene – egyszersmind az egyik legnagyobb gondja is. A szervetlen anyagok, amelyek nem bomlanak el. Nincs bennük semmi fenséges, sőt egy szeméttelep inkább visszataszító. Nem szép látvány.