Többnyire észre sem vesszük, ahogy a dolgok veszendőbe mennek. Sodródunk a gyorsuló idő áramlataival, s mintha egyre ritkábban lenne késztetésünk arra, hogy kitekintsünk a saját világunkból. Nem könnyű mások kiszolgáltatottságával szembesülni, különösen, ha azt érezzük: mindez velünk is megtörténhet.
Jovián György (1951) Nagyváradról indult, de jó ideje Budapesten élő festőművész. A kortárs magyar képzőművészet egyik mértékadó mestereként műveivel olyan ablakokat nyit számunkra, amelyeken át különösen jól látható az ember kiszolgáltatottsága, a természet alárendeltsége az univerzum törvényeinek, s a teremtett világ enyészete. Jovián nem forradalmi, még csak nem is kritikus festő: nem bírálja a társadalmat, amiért egyesek arra kényszerülnek, hogy aluljárók lépcsőin aludjanak, mindössze ábrázolja a lépcsőn kuporgó embert, s hasonlóképpen csupán ábrázolja például a kolontári iszapkatasztrófa következményeit. A festményei csupán egy kivágást adnak, egyetlen kis részt a teljességből. Azon belül azonban ott van minden, akár a klasszikus nagy mesterek négyzetrácsaiban, amelyeket Jovián – a sarkokat jelző pöttyöket odafestve – továbbörökít saját munkáiban. A festmény belső szerkezetében minden a helyére kerül, akár az univerzumban, ahol a részletek mindegyike összefügg egymással, sőt egymásból nyeri az értelmét.
Jovián témája a hétköznapiság kitettsége a szakrálisnak, a múlandóság kitettsége az időnek. Mindezek révén rendhagyó csendéletekkel találkozunk a képeken: virágok helyett szeméttel, harmónia helyett állandósult zavarodottsággal. Az idő ilyenkor egy pillanatra megáll, kimerevedik, amíg a festményt nézzük – az olyan balesetekhez hasonlóan, amikor az esemény bekövetkezte előtti tragikus pillanatot szokatlanul hosszú ideig érzékeljük. Zaklatottnak kellene lennünk, de elcsendesedünk, mert nincs más választásunk, mint a beletörődés. Az összeütközések, a tragédiák nem kerülhetők el.
Mi vesz körül bennünket? Gépek. Technika. Gyártósorokról kikerült konstrukciók. Jovián romhalmazai jórészt használhatatlan, funkciójukat vesztett vagy éppen elromlott szerkezetek, amelyek helyett vannak újabbak, jobbak, divatosabbak. Valójában szeméttelepeket látunk, a posztindusztriális világ lerakatait, amelyekben a fejlődés ütemének legbiztosabb fokmérője a szeméttermelés volumene – egyszersmind az egyik legnagyobb gondja is. A szervetlen anyagok, amelyek nem bomlanak el. Nincs bennük semmi fenséges, sőt egy szeméttelep inkább visszataszító. Nem szép látvány. Csakhogy Jovián György képsorozata nem a fogyasztói társadalom kritikája – több annál: számvetés az enyészet esztétikumával. Mintha a hulladékok új életre kelnének egy új konstrukcióban. Ez az új konstrukció pedig a képi kompozíció. Olyan „kivágásokban” láthatjuk a romos állapotú anyagokat, amelyek hangsúlyossá teszik az elhagyatottság és méltatlanság érzetét. A képeken a természet is megjelenik, de a távolban feltűnő fák lombja vagy a vascsövek alól kitüremkedő fűcsomó itt csak háttér. Másodlagos – a festőnek az örök természettel itt nincs dolga. Pontosabban mintha megkérdőjelezné azt, hogy az ember egyáltalán hozzá tud-e még férni a természethez. Ha az eredeti természet itt-ott még felüti a fejét, ha kitüremkedik a dolgok alól egy-egy elszáradt fűcsomó képében, akkor is csak a saját maga által alkotott utánzat, a műviség alig észrevehető részleteként tud megjelenni. Jovián romképeit a geometrikus alakzatokba rendeződő gépi összevisszaság, a számos finom árnyalatot megjelenítő kolorista gazdagság uralja. És ez a gazdagság az, amivel meghaladja és aktuálissá teszi a metafizika közhelyét, az elmúlás, az enyészet gondolatát – elevenné teszi a hétköznapi, talált tárgyak szépségének felmutatásával.
A teremtettség Jovián művészi univerzumának minden pontján érződik – a már többször említett kiszolgáltatottság ilyen módon a Teremtőtől való függőséget jelent. Magyarán azt, hogy minden, ami van, valamiből lett, s végül valamivé lesz, létrejön és megszűnik, de legalábbis átalakul. Az embernek nincs más választása, mint tudomásul venni mindezt, hiszen maga is a folyamat része. Jovián György festészete ennek a folyamatnak, saját kiszolgáltatottságunknak és esetlegességünknek megkapóan eredeti, magas művészi színvonalú megjelenítése.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. február 3-i számában)
A mindennapjainkat belakja a nyurga alakok eredendő ügyetlenkedése, ez az alig megtartó egyensúly, mely valahogy mégis továbblendít – egymáshoz sodor vagy épp távolra gurít. Körbeérő életeink, körbeérő mozdulataink, körbenéző tekintetünk nyer formát most e szobrok által. Könnyedek, mégis tetten érhetjük bennük az eleve elrendelés nehézkes bizonyosságát.
Kristó Róbert egyaránt támaszkodik a fotózásra és a grafikára. Alkotásai azonnal felismerhetőek, sokszor a fa mintázatát használja ihletforrásként: a fatábla évgyűrűi, mintázata, köröcskéi, bogok, görcsök inspirálják egy-egy kép létrehozásában.
Árkossy István festményei az álmok összetettségéről és gyökereiről mondanak el valami lényegest – egy olyan belső világról vallanak, amelyben örök egymásmellettiségben áll a szent és a profán, a primitív korokból áthurcolt emlékeink a manapság képződött jelképekkel.
Kevés olyan képzőművész van, aki olyan közel lenne az irodalomhoz, mint Szentes Zágon. Könyvborítói, mint festményei és fotói is, az esszenciát próbálják megfogni, legyen szó egy kötetről vagy magáról a világról.
Bereczki Kata festményeinek – témától függetlenül – sajátos alkotóeleme az a vagány irónia, amellyel úgy ragad meg hétköznapi helyzeteket, hogy mosolyra késztet, mégsem bánt meg, ha egy-egy esetlen és suta furcsaságban magunkra ismerünk. Nem bánt, de provokál, hiszen ez a fajta leegyszerűsített szembesítés provokatív.
„2000-ben volt egy agyvérzésem, egy hónapig odaát voltam. Amikor rendbejöttem valamelyest, éreztem, hogy ó, de szörnyű dolog, hogy itt ez a rengeteg kép. A gyerekeimre sózzam rá a felelősséget, hogy mégis mit csináljanak ezzel a hagyatékkal? Hogy döntik el erről a szar képről, hogy ez félresikerült, csak még nem semmisítettem meg? Vagy erről, hogy a fater örömében ilyet festett? Honnan tudhatnák ők ezeket? Az egyik unokám segítségével minden képet egyenként átválogattam: ezt vállalom, ez reménytelen. És megmaradt egy harmadik csoport is: húsz-harminc olyan kép, amelyben volt spiritusz, de nem volt az igazi. Azt különraktam, és hetente, kéthetente mindig átvizsgáltam, hogy tessék, akkor foglalkozz
Vetró András: Szeretném, ha szobraim kis tükrök szerepét töltenék be, mely előtt a szemlélő felfedi majd önnönmaga legbensőbb rezdüléseit. Hiszem apám vallomását, ami a művészi tett elsőbbségét hirdeti a látva lássanakkal szemben.
Kaliczka Patrícia munkái mind-mind asszociációs játékra hívnak: úgy vetnek fel ártatlan témákat, mint például a tükröződés, repülés vagy utazás, hogy az ember beleszédül abba az egyirányú suhanásba, amely mindig olyan lélekmélységekig száll le, ahol már az istenek és a csillagok a legközelebbi rokonaink.
A tűnő idejéből milyen képeket ragad ki az az ember, aki kamerák nélkül is képes a képalkotásra? Mit rögzít ezeken a rajzolt, karcolt, festett, pepecselve, elidőzve, hetekig beleragadva alkotott képeken? Mit enged látni ez a napló az alkotó napjaiból? Mit enged látni a teremtésből és a teremtett világ(ok) idejéből? És a teremtmény mit érzékel az idő következetességéből, miközben kilép az ajtón, ücsörög a bárpultnál vagy a kávéházban megváltja a világot?
Lélektájakról érkeznek ezek a különös üdvözlőlapok – antik és reneszánsz mesterek remekei fakadtak egykor e tájról, manapság viszont mintha már csak a traumáinknak, sebeinknek, sértettségeinknek és bosszúvágyunknak volna közös gyökere, az örömeink sekélyesek vagy önzők, már nem közösségi ünnep semmilyen boldogság. Dirib-darabokra hull szét mindaz, amiben szerettünk hinni – mégis hogy lehet ilyen hír hozója a szépség?