Gulyás Gábor: Mert mindannyian kiszolgáltatottak vagyunk – Jovián György műveiről

2020. február 09., 08:39
Jovián György: A láng II. (olaj, vászon, 170 × 200 cm, 2015)
A képre kattintva galéria érhető el.

Többnyire észre sem vesszük, ahogy a dolgok veszendőbe mennek. Sodródunk a gyorsuló idő áramlataival, s mintha egyre ritkábban lenne késztetésünk arra, hogy kitekintsünk a saját világunkból. Nem könnyű mások kiszolgáltatottságával szembesülni, különösen, ha azt érezzük: mindez velünk is megtörténhet.

Jovián György (1951) Nagyváradról indult, de jó ideje Budapesten élő festőművész. A kortárs magyar képzőművészet egyik mértékadó mestereként műveivel olyan ablakokat nyit számunkra, amelyeken át különösen jól látható az ember kiszolgáltatottsága, a természet alárendeltsége az univerzum törvényeinek, s a teremtett világ enyészete. Jovián nem forradalmi, még csak nem is kritikus festő: nem bírálja a társadalmat, amiért egyesek arra kényszerülnek, hogy aluljárók lépcsőin aludjanak, mindössze ábrázolja a lépcsőn kuporgó embert, s hasonlóképpen csupán ábrázolja például a kolontári iszapkatasztrófa következményeit. A festményei csupán egy kivágást adnak, egyetlen kis részt a teljességből. Azon belül azonban ott van minden, akár a klasszikus nagy mesterek négyzetrácsaiban, amelyeket Jovián – a sarkokat jelző pöttyöket odafestve – továbbörökít saját munkáiban. A festmény belső szerkezetében minden a helyére kerül, akár az univerzumban, ahol a részletek mindegyike összefügg egymással, sőt egymásból nyeri az értelmét.

Jovián témája a hétköznapiság kitettsége a szakrálisnak, a múlandóság kitettsége az időnek. Mindezek révén rendhagyó csendéletekkel találkozunk a képeken: virágok helyett szeméttel, harmónia helyett állandósult zavarodottsággal. Az idő ilyenkor egy pillanatra megáll, kimerevedik, amíg a festményt nézzük – az olyan balesetekhez hasonlóan, amikor az esemény bekövetkezte előtti tragikus pillanatot szokatlanul hosszú ideig érzékeljük. Zaklatottnak kellene lennünk, de elcsendesedünk, mert nincs más választásunk, mint a beletörődés. Az összeütközések, a tragédiák nem kerülhetők el.

Mi vesz körül bennünket? Gépek. Technika. Gyártósorokról kikerült konstrukciók. Jovián romhalmazai jórészt használhatatlan, funkciójukat vesztett vagy éppen elromlott szerkezetek, amelyek helyett vannak újabbak, jobbak, divatosabbak. Valójában szeméttelepeket látunk, a posztindusztriális világ lerakatait, amelyekben a fejlődés ütemének legbiztosabb fokmérője a szeméttermelés volumene – egyszersmind az egyik legnagyobb gondja is. A szervetlen anyagok, amelyek nem bomlanak el. Nincs bennük semmi fenséges, sőt egy szeméttelep inkább visszataszító. Nem szép látvány. Csakhogy Jovián György képsorozata nem a fogyasztói társadalom kritikája – több annál: számvetés az enyészet esztétikumával. Mintha a hulladékok új életre kelnének egy új konstrukcióban. Ez az új konstrukció pedig a képi kompozíció. Olyan „kivágásokban” láthatjuk a romos állapotú anyagokat, amelyek hangsúlyossá teszik az elhagyatottság és méltatlanság érzetét. A képeken a természet is megjelenik, de a távolban feltűnő fák lombja vagy a vascsövek alól kitüremkedő fűcsomó itt csak háttér. Másodlagos – a festőnek az örök természettel itt nincs dolga. Pontosabban mintha megkérdőjelezné azt, hogy az ember egyáltalán hozzá tud-e még férni a természethez. Ha az eredeti természet itt-ott még felüti a fejét, ha kitüremkedik a dolgok alól egy-egy elszáradt fűcsomó képében, akkor is csak a saját maga által alkotott utánzat, a műviség alig észrevehető részleteként tud megjelenni. Jovián romképeit a geometrikus alakzatokba rendeződő gépi összevisszaság, a számos finom árnyalatot megjelenítő kolorista gazdagság uralja. És ez a gazdagság az, amivel meghaladja és aktuálissá teszi a metafizika közhelyét, az elmúlás, az enyészet gondolatát – elevenné teszi a hétköznapi, talált tárgyak szépségének felmutatásával.

A teremtettség Jovián művészi univerzumának minden pontján érződik – a már többször említett kiszolgáltatottság ilyen módon a Teremtőtől való függőséget jelent. Magyarán azt, hogy minden, ami van, valamiből lett, s végül valamivé lesz, létrejön és megszűnik, de legalábbis átalakul. Az embernek nincs más választása, mint tudomásul venni mindezt, hiszen maga is a folyamat része. Jovián György festészete ennek a folyamatnak, saját kiszolgáltatottságunknak és esetlegességünknek megkapóan eredeti, magas művészi színvonalú megjelenítése.

  (Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. február 3-i számában)