Jász Attila régóta az egyik kedvenc kortárs költőmnek számít. Összetéveszthetetlen, irodalmi divatoktól független hangja könnyedségében súlyos, szelídségében-gyengédségében erős és csendességében hangos, ezért is annyira találó álnév költőnknek a Csendes Toll. Írói stílusát a zenében a dzsesszhez, a képzőművészetben az akvarellhez hasonlítanám. Talán Halmai Tamás költészete vállalja fel még ennyire a szelídség általam emlegetett erejét. Jász költészete gyakran transzcendencia-jegyű. (Ez a tulajdonsága egyébként ebben a kötetben némileg háttérbe szorulni látszik, és a Nagy Szellem időnkénti emlegetése emlékeztet csupán rá.) Egyébként a szép pillanatokban és a művészet erejében-fontosságában megingathatatlanul hívő líra ez.
Legújabb kötete műfaját tekintve verses regénynek nevezhető, témája pedig nagyrészt önéletrajzi, bár ezt a kötet elején írói fogásnak is értelmezhető gesztussal megkérdőjelezi: „Ez a könyv nem az a könyv, vagyis a történetek és a szereplők nem valóságosak…” De a valóságosság eme lebegtetése ellenére is mintha a lírai és epikai önéletrajzok nagy hagyományába ‒ Rousseau, Szent Ágoston, Vas István etc. ‒ illesztené be magát, de tovább is tágítja-formálja-modernizálja a műfaj és a téma kereteit. Egyébként nem az első verses regénye ez Jásznak, hiszen ott van például a szintén indiántémát feldolgozó Xantusiána, amely Xántus János életéről szól. Irodalomtörténetileg az amerikai vallomásos költészet vívmányaira is támaszkodik a Bölénytakaró. A legközelebbi rokonság talán mégis Szabó Lőrinc Tücsökzenéjével van, bár a különbségek is kézenfekvőek: míg a Tücsökzene szerzője életének nagy részét bejárja, addig a Bölénytakaró csak a gyerek- és kamaszkort foglalja össze, és a felnőttség beköszöntével véget is ér, ami a kötet utolsó versében nemes egyszerűséggel így jelenik meg: „vége a gyerekkornak, hahó!”. De itt van még a két alkotás közötti formai különbség is: míg a Tücsökzene rímes, szótagszámláló formában íródott, addig a Bölénytakaró költeményei szabadversként áramlanak.
Jász Attila költészetére összefoglalóan is elmondható, hogy ‒ leszámítva a haikukat ‒ nem külső, létező versformákra épít, hanem saját, belső versformákat hoz létre, amelyeket egy-egy kötet, ciklus vagy téma erejéig következetesen, átgondoltan működtet, és szorosan a tartalomhoz illeszkednek. Így van ez ennek a könyvnek az esetében is, amikor az áradó, epikus töltetű sorokat nem tagolják vesszőkön kívül más írásjelek, és a versek első sorai az előző költemények utolsó szavai lesznek, így alkotva egyfajta összefüggő, és előre haladó láncolatot.
A kötet beszédmódja a hétköznapit imitálja, és még olyan modern kifejezések is beleférnek ebbe a lírai nyelvbe, mint a „fíling” („nagyjából ez a fíling marad meg évtizedekig”). Kicsit olyan ez, mint amikor a nyelvpurista Kosztolányi meghajol a beszélt nyelv előtt, és élete vége felé beleírja versébe a garage szót. Jásznál a tartalom mindenhol egyértelmű. Szerencsére nem hisz abban a tévképzetben, hogy a művészet minden esetben egyenlő lenne a homályossággal, a többértelműséggel. Érdemes megnézni a magyar és a világirodalmi klasszikusokat, azt fogjuk látni, hogy ezek az alkotások mind érthetők, és ez talán okkal van így. Persze akadnak köztük némileg nehezebben érthetőek, de a lényegen ez nem változtat.
A kötet a gyerekkorról szól, de a beszélőjében is van valami az örök gyermekből, életkortól függetlenül, ami az alkotó ember számára mindig hasznosnak bizonyul, hiszen így felnőttként is megőrizhet valamit a gyermekkor rácsodálkozó szemléletmódjából, és mindenre úgy néz, mintha először látná. Így mindig frissnek, újnak találja a körülötte lévő valóságot, és az olvasónak is képes újabb és újabb arcát felvillantani. Ezért van az, hogy a „sápadtarcúak” az életet többnyire unalmasnak tartják, míg az „indiánok” még az ismétlődő, megszokott dolgokban is egyre-másra találják meg az újabb és újabb, érdekes momentumokat: „Nem annyira érdekes vagy különleges már, // ha rendszeresen csinál valamit / az emberi lény, ha szereti, ha kedveli, / akkor is unalmassá válik a munkája idővel, / gondolják a sápadtarcúak, // de egy indián számára a változatlanság is / roppant változatos lehet, mert nagyon figyel / az apró eltérésekre, és ez folytonos izgalommal / tölti el…” És ezzel meg is érkeztünk Tandori Dezső poétikájához, ami szintén ezt a koncepciót működteti a legtöbb kötete esetében, különös tekintettel a nyolcvanas években írott könyveire. Vagy egy másik példát is idézek a könyvből ugyanerre a megállapításra: „örök gyerekként, / a legkisebb dolgoknak is őszintén tudsz örülni […] napsütésnek, pillanatnyi / békének, langyos esőnek…”
A gyerekkor után a gimnáziumi évek taglalása következik, az első nagykamasz szerelmekkel, tapasztalatokkal, szerelmi csalódásokkal, majd a katonasággal, illetve egy ehhez az időszakhoz tartozó majdnem-tragédiával zárul, ami ráébreszti a beszélőt arra, hogy felelősséggel tartozunk egymásért: „tizennyolc és fél évesen egyáltalán nem / haragszol, sőt, teljesen kiborulsz, mit / okoztál a felelőtlenséged miatt, talán / nem ez az első és nem ez az utolsó életre szóló / lecke…”
A nem egyes szám első személyben, hanem második személyben beszélő verseskötet ‒ ez az írói fogás is a valóságtól való elemelést szolgálja ‒ egyébként, mint minden vallomásos munka, meglehetősen érdekes. Az alapszituáció szerint egy ezüsthajú indián mesél a rezervátumban a fiataloknak: „a bölények kipusztulása után, // mire észbe kap, / egy rezervátum kocsmájában ül, / és a már eleve rezervátumban / született fiataloknak mesél / a régi időkről.” Ezeknek a történeteknek visszatérő és ismétlődő témája a szülők válása és az ezzel összefüggő trauma. A láthatások hol kínos, hol boldog pillanatai. Ezért nem csoda, ha az idillt a nagyszülői, paradicsomi kertben találja meg a fiú. A válás réme ugyanakkor nem szűnik meg a múltban, mert a gyermek felnőve ugyanúgy elköveti szülei hibáit, amelyek szintén váláshoz vezetnek, a saját válásához. A vers beszélője egyébként nem ítélkezik a szülők felett, hanem próbálja megérteni, elfogadni őket. Az életterheket tudatosítja, hogy letehetőkké váljanak: „mindenesetre rengeteget szenvednek / mindketten, szinte kétségbeejtően sokat […] apád belerokkan, látszólag nem ebbe […] anyád is belerokkan […] anyád is, / apád is viszi tovább a terhet, nem tudják / lerakni.”
A Bölénytakaró egyébként két szerzőt jegyez, Jász Attilát és Csendes Tollat, ami a költő indiánneve. Jásznak már hosszú ideje nagyon fontos az allegorikus és valóságos értelemben vett indiánság. Hogy mit fejezhet ki ez a fogalom? Talán a szabadságot és a művészetet. Hogy ez mennyire így van, arra a kötet több verse is jó példa: „a legbüszkébb persze mindig / a hülyeségeidre vagy, / legalábbis amit mások, / az emberi lények nagy része annak gondol, / hogy aztán idővel megfelelő társakat találj, / időseket, fiatalabbakat, // akik nagyon is díjazzák effajta hülyeségeidet, / amit jobb híján művészetnek hívnak majd / a fehér emberek, a sápadtarcúak…” Ha már a társaknál tartunk, a lapokon megjelenő gyermek meglehetősen magányos, de a sorokból kiderül, hogy inkább keresett magányról van szó, mintsem kényszerűről.
A versek azt a pillanatot kutatják, amikor a fiúból indián vált, amikor eljegyezte magát a művészettel, és ez a pillanat, ez az időszak elég nehezen ragadható meg, de a versbéli én makacsul tovább kutat. Mindenesetre az indiános könyvekkel már korán megismerkedik: „a könyvek által megnyíló világokba / menekülsz […] életre szóló barátokat szerzel, Winnetou, / Old Shatterhand, Bőrharisnya, Unkasz…” És hamarosan Baktay Ervin neve is felbukkan. A lírai énben felmerül a kérdés, hogy az indiánság továbbadható-e a saját gyermekeinek, örökíthető, örökölhető-e: „már a gyerekeid is félig indiánok, / majd eldől, azok lesznek-e egészen […] a nagyobbik például, / minden erőltetés nélkül / indiános könyveket olvas este… majd kiderül, / ha felnőnek, hogy mennyi ez, / kevés, vagy?”
Bár a gyermekkor a kötet utolsó verse szerint is elmúlt, azért mégis itt marad velünk, az emlékeinkben, az alkotásainkban, a gyermekeinkben és unokáinkban. Néha éppen egy lírai bölénytakaró képében. De a bölénytakaró metaforája több is, más is, és valószínűleg nemcsak a gyerekkort takarhatja, hanem magát az időt is, ami egy láthatatlan főszereplője ennek a történetnek, ahogy minden önéletrajznak és mindenki más életének is: „furcsa egy dolog ez az idő nevű isteni találmány, / meg egyszerűen zseniális is…”
Jász Attila: Bölénytakaró
Kortárs Könyvkiadó, 2020
Tépelődöm, miért nem kívánkozik ki belőlem „normál”, elemző kritika Farkas Árpád Nem ilyen lovat akartam című, összegyűjtött esszéit, glosszáit, tárcáit, riportjait, a véle készült fontosabb interjúkat tartalmazó kötetéről. Talán azért, mert túl monumentális (655 oldal) a kötet?
Vajon mit mutat meg rólunk, igazi valónkról néhány tucat fénykép? Nem a művészi tökélyre törekvő, a filterekkel manipulált, az előre beállított, hanem az, amit egy barátunk készít rólunk, nemritkán figyelmeztetés nélkül, kávézás, kirándulás, beszélgetés közben. Egy szerető szem másképpen lát, és talán a fotókon is másképpen láttat?
Az elektromoszenei szcénában ismert Iamyank nyúzott már elektromos gitárt hegedűvonóval, generált végtelen loopokat, de ez az első alkalom, hogy a zenész-producer szólózongora-anyagot jelentet meg. Iamyank Una notte (Egyetlen éjjel) című albuma búcsú és tisztelgés a tavaly őszig a Dunakanyar szívében, Vácott működő Klavins Piano Manufaktúra előtt. A hanganyagot egy kisfilm is kíséri.
Felkelés, rablás, szökés, gyilkosság, nyomozás, viszály, személycsere – Jules Verne jól ismert, izgalmakat, csavaros fordulatokat hozó és sodró lendületű stílusa A dunai hajós című klasszikusát is meghatározza. A könyv először 1908-ban jelent meg, három évvel a francia író halála után, később az egyik legnépszerűbb és legolvasottabb műve lett Magyarországon is.
Aki gyermeki fejjel kedvelte a vadászkalandokat, ám évtizedek óta nem forgatott efféle irodalmat, az alaposan meglepődik majd, ha kezébe veszi Rudolf főherceg Tizenöt nap a Dunán címmel újra kiadott írását. A bájos vadásznapló persze nem azért érdekes, mert láthatjuk, hogyan lődözött ritka és kevésbé ritka madarakat a trónörökös és kísérete, hanem inkább azért, mert megmutatja, hogyan gondolkozott tájról, vadról, népről, országról, irodalomról és tudományról, de akár még az időbeosztásról is őfelsége.
Embert próbáló vállalkozás úgy bemutatni a Duna-táj történetét, hogy az hiteles legyen, tanítson, erkölcsi és egyéb értékeket közvetítsen, szórakoztasson, emellett pedig a környezet és a család megbecsülésére is buzdítson. Kabdebó Tamás Danubius Danubia című monumentális, három kötetből álló regénye mindezt tudja, sőt még ennél többet is, nem csoda, ha sokan úgy nyilatkoztak róla: kötelezővé tennék az elolvasását.
A Duna titkaiba akkor is érdemes belemerülnünk, ha soha nem érdeklődtünk a bélyegek iránt. A száraz történelemlecke helyett ugyanis az író valódi, magával ragadó utazásra visz minket, olvasókat a legnemzetközibb folyó mentén, évezredeken keresztül és kasul, sorsfordító, néha kalandos, máskor kevésbé ismert történetek által.
Az internetnek nem mércéje az igazság. Ezt attól fogva tudjuk, ahogy megjelent a fake műfaja, amiről a képernyő előtt ülő tudja, hogy NEM IGAZ, de kukkolóhajlama odaszegezi tekintetét a kellemetlen helyzetbe montírozott celebekre, politikusokra, az önmagánál butábbnak és esetlenebbnek tűnő személyre. A szórakoztató hamisítás kiterjesztette igényét a tájékoztatás egészére, miközben maga is megváltozott, már nem szórakoztatni akar, hanem a hamisat igaznak állítva uralkodni kíván az egyénen és általa a közösségen is.
Az emlékezet véges és sokszor csalóka. Ezért jó, ha egy adott korról az abban az időben megjelent írásokat újra elolvashatjuk. Főképp, ha csak néhány évtized választ el bennünket attól az időszaktól. A Bálint Sándor most megjelent kötetébe beválogatott írásoknak – cikkeknek, vezércikkeknek, karcolatoknak, elemzéseknek – a döntő többsége a nyolcvanas, kilencvenes években, illetve a kétezres évek elején keletkezett.
Káli István nem tartozik a könnyen olvasható szerzők soraiba, barokkos mondatai olykor próbára teszik az olvasót, igaz, azt is lehet mondani, hogy az ilyen típusú mondatokra való figyelés jobban bevonja világába az olvasót, hiszen nem tűri, hogy figyelme elterelődjön.