Jász Attila régóta az egyik kedvenc kortárs költőmnek számít. Összetéveszthetetlen, irodalmi divatoktól független hangja könnyedségében súlyos, szelídségében-gyengédségében erős és csendességében hangos, ezért is annyira találó álnév költőnknek a Csendes Toll. Írói stílusát a zenében a dzsesszhez, a képzőművészetben az akvarellhez hasonlítanám. Talán Halmai Tamás költészete vállalja fel még ennyire a szelídség általam emlegetett erejét. Jász költészete gyakran transzcendencia-jegyű. (Ez a tulajdonsága egyébként ebben a kötetben némileg háttérbe szorulni látszik, és a Nagy Szellem időnkénti emlegetése emlékeztet csupán rá.) Egyébként a szép pillanatokban és a művészet erejében-fontosságában megingathatatlanul hívő líra ez.
Legújabb kötete műfaját tekintve verses regénynek nevezhető, témája pedig nagyrészt önéletrajzi, bár ezt a kötet elején írói fogásnak is értelmezhető gesztussal megkérdőjelezi: „Ez a könyv nem az a könyv, vagyis a történetek és a szereplők nem valóságosak…” De a valóságosság eme lebegtetése ellenére is mintha a lírai és epikai önéletrajzok nagy hagyományába ‒ Rousseau, Szent Ágoston, Vas István etc. ‒ illesztené be magát, de tovább is tágítja-formálja-modernizálja a műfaj és a téma kereteit. Egyébként nem az első verses regénye ez Jásznak, hiszen ott van például a szintén indiántémát feldolgozó Xantusiána, amely Xántus János életéről szól. Irodalomtörténetileg az amerikai vallomásos költészet vívmányaira is támaszkodik a Bölénytakaró. A legközelebbi rokonság talán mégis Szabó Lőrinc Tücsökzenéjével van, bár a különbségek is kézenfekvőek: míg a Tücsökzene szerzője életének nagy részét bejárja, addig a Bölénytakaró csak a gyerek- és kamaszkort foglalja össze, és a felnőttség beköszöntével véget is ér, ami a kötet utolsó versében nemes egyszerűséggel így jelenik meg: „vége a gyerekkornak, hahó!”. De itt van még a két alkotás közötti formai különbség is: míg a Tücsökzene rímes, szótagszámláló formában íródott, addig a Bölénytakaró költeményei szabadversként áramlanak.
Jász Attila költészetére összefoglalóan is elmondható, hogy ‒ leszámítva a haikukat ‒ nem külső, létező versformákra épít, hanem saját, belső versformákat hoz létre, amelyeket egy-egy kötet, ciklus vagy téma erejéig következetesen, átgondoltan működtet, és szorosan a tartalomhoz illeszkednek. Így van ez ennek a könyvnek az esetében is, amikor az áradó, epikus töltetű sorokat nem tagolják vesszőkön kívül más írásjelek, és a versek első sorai az előző költemények utolsó szavai lesznek, így alkotva egyfajta összefüggő, és előre haladó láncolatot.
A kötet beszédmódja a hétköznapit imitálja, és még olyan modern kifejezések is beleférnek ebbe a lírai nyelvbe, mint a „fíling” („nagyjából ez a fíling marad meg évtizedekig”). Kicsit olyan ez, mint amikor a nyelvpurista Kosztolányi meghajol a beszélt nyelv előtt, és élete vége felé beleírja versébe a garage szót. Jásznál a tartalom mindenhol egyértelmű. Szerencsére nem hisz abban a tévképzetben, hogy a művészet minden esetben egyenlő lenne a homályossággal, a többértelműséggel. Érdemes megnézni a magyar és a világirodalmi klasszikusokat, azt fogjuk látni, hogy ezek az alkotások mind érthetők, és ez talán okkal van így. Persze akadnak köztük némileg nehezebben érthetőek, de a lényegen ez nem változtat.
A kötet a gyerekkorról szól, de a beszélőjében is van valami az örök gyermekből, életkortól függetlenül, ami az alkotó ember számára mindig hasznosnak bizonyul, hiszen így felnőttként is megőrizhet valamit a gyermekkor rácsodálkozó szemléletmódjából, és mindenre úgy néz, mintha először látná. Így mindig frissnek, újnak találja a körülötte lévő valóságot, és az olvasónak is képes újabb és újabb arcát felvillantani. Ezért van az, hogy a „sápadtarcúak” az életet többnyire unalmasnak tartják, míg az „indiánok” még az ismétlődő, megszokott dolgokban is egyre-másra találják meg az újabb és újabb, érdekes momentumokat: „Nem annyira érdekes vagy különleges már, // ha rendszeresen csinál valamit / az emberi lény, ha szereti, ha kedveli, / akkor is unalmassá válik a munkája idővel, / gondolják a sápadtarcúak, // de egy indián számára a változatlanság is / roppant változatos lehet, mert nagyon figyel / az apró eltérésekre, és ez folytonos izgalommal / tölti el…” És ezzel meg is érkeztünk Tandori Dezső poétikájához, ami szintén ezt a koncepciót működteti a legtöbb kötete esetében, különös tekintettel a nyolcvanas években írott könyveire. Vagy egy másik példát is idézek a könyvből ugyanerre a megállapításra: „örök gyerekként, / a legkisebb dolgoknak is őszintén tudsz örülni […] napsütésnek, pillanatnyi / békének, langyos esőnek…”
A gyerekkor után a gimnáziumi évek taglalása következik, az első nagykamasz szerelmekkel, tapasztalatokkal, szerelmi csalódásokkal, majd a katonasággal, illetve egy ehhez az időszakhoz tartozó majdnem-tragédiával zárul, ami ráébreszti a beszélőt arra, hogy felelősséggel tartozunk egymásért: „tizennyolc és fél évesen egyáltalán nem / haragszol, sőt, teljesen kiborulsz, mit / okoztál a felelőtlenséged miatt, talán / nem ez az első és nem ez az utolsó életre szóló / lecke…”
A nem egyes szám első személyben, hanem második személyben beszélő verseskötet ‒ ez az írói fogás is a valóságtól való elemelést szolgálja ‒ egyébként, mint minden vallomásos munka, meglehetősen érdekes. Az alapszituáció szerint egy ezüsthajú indián mesél a rezervátumban a fiataloknak: „a bölények kipusztulása után, // mire észbe kap, / egy rezervátum kocsmájában ül, / és a már eleve rezervátumban / született fiataloknak mesél / a régi időkről.” Ezeknek a történeteknek visszatérő és ismétlődő témája a szülők válása és az ezzel összefüggő trauma. A láthatások hol kínos, hol boldog pillanatai. Ezért nem csoda, ha az idillt a nagyszülői, paradicsomi kertben találja meg a fiú. A válás réme ugyanakkor nem szűnik meg a múltban, mert a gyermek felnőve ugyanúgy elköveti szülei hibáit, amelyek szintén váláshoz vezetnek, a saját válásához. A vers beszélője egyébként nem ítélkezik a szülők felett, hanem próbálja megérteni, elfogadni őket. Az életterheket tudatosítja, hogy letehetőkké váljanak: „mindenesetre rengeteget szenvednek / mindketten, szinte kétségbeejtően sokat […] apád belerokkan, látszólag nem ebbe […] anyád is belerokkan […] anyád is, / apád is viszi tovább a terhet, nem tudják / lerakni.”
A Bölénytakaró egyébként két szerzőt jegyez, Jász Attilát és Csendes Tollat, ami a költő indiánneve. Jásznak már hosszú ideje nagyon fontos az allegorikus és valóságos értelemben vett indiánság. Hogy mit fejezhet ki ez a fogalom? Talán a szabadságot és a művészetet. Hogy ez mennyire így van, arra a kötet több verse is jó példa: „a legbüszkébb persze mindig / a hülyeségeidre vagy, / legalábbis amit mások, / az emberi lények nagy része annak gondol, / hogy aztán idővel megfelelő társakat találj, / időseket, fiatalabbakat, // akik nagyon is díjazzák effajta hülyeségeidet, / amit jobb híján művészetnek hívnak majd / a fehér emberek, a sápadtarcúak…” Ha már a társaknál tartunk, a lapokon megjelenő gyermek meglehetősen magányos, de a sorokból kiderül, hogy inkább keresett magányról van szó, mintsem kényszerűről.
A versek azt a pillanatot kutatják, amikor a fiúból indián vált, amikor eljegyezte magát a művészettel, és ez a pillanat, ez az időszak elég nehezen ragadható meg, de a versbéli én makacsul tovább kutat. Mindenesetre az indiános könyvekkel már korán megismerkedik: „a könyvek által megnyíló világokba / menekülsz […] életre szóló barátokat szerzel, Winnetou, / Old Shatterhand, Bőrharisnya, Unkasz…” És hamarosan Baktay Ervin neve is felbukkan. A lírai énben felmerül a kérdés, hogy az indiánság továbbadható-e a saját gyermekeinek, örökíthető, örökölhető-e: „már a gyerekeid is félig indiánok, / majd eldől, azok lesznek-e egészen […] a nagyobbik például, / minden erőltetés nélkül / indiános könyveket olvas este… majd kiderül, / ha felnőnek, hogy mennyi ez, / kevés, vagy?”
Bár a gyermekkor a kötet utolsó verse szerint is elmúlt, azért mégis itt marad velünk, az emlékeinkben, az alkotásainkban, a gyermekeinkben és unokáinkban. Néha éppen egy lírai bölénytakaró képében. De a bölénytakaró metaforája több is, más is, és valószínűleg nemcsak a gyerekkort takarhatja, hanem magát az időt is, ami egy láthatatlan főszereplője ennek a történetnek, ahogy minden önéletrajznak és mindenki más életének is: „furcsa egy dolog ez az idő nevű isteni találmány, / meg egyszerűen zseniális is…”
Jász Attila: Bölénytakaró
Kortárs Könyvkiadó, 2020
