Acsai Roland: Gyöngyszem az irodalom tengeréből

Gyöngyösi István (1629–1704) költészetéről és az ütemhangsúlyos verselés általános kérdéseiről

Hogyha az olvasó lebukik a magyar irodalom tengerének mélyére, értékes igazgyöngyöket hozhat fel onnan. Gyöngyösi István esetében ez különösen igaz, de nem csak azért, mert a vezetéknevében is szerepel a gyöngy szó, bár ahogy mondani szokták: nomen est omen. Gyöngyösi irodalomtörténeti gyöngyeiért egészen 1664-ig kell lemerülnünk, Zrínyi halálának évéig, mert ebben az esztendőben jelent meg a Márssal társalkodó Murányi Vénus, elbeszélő költészetünk máig maradandó darabja, amit az erdélyi vonatkozású A porábúl megéledett Phoenix avagy Kemény János emlékezete követ. Mindkét eposz egy-egy szerelmi történetet dolgoz fel. Míg az előbbi Wesselényi Ferencét és Széchy Máriáét, az utóbbi Kemény Jánosét és Lónyai Annáét, és nemcsak a versformájuk ‒ négysarkú, négyütemű felező tizenkettes ‒ hasonló, hanem a történetük is, ugyanis mindkét eposz egy megözvegyült várúrnő újraházasodásáról regél. A második elbeszélő költeményt a szerző tudatosan köti össze az előzővel az invokáció során: „Músám! a murányi hegyek tetejérűl, / Azhol Wesselényi Ferenc szerelmérűl, / Szécsi Máriával lett végezésérűl / Szólottál, a várnak meg is vételérűl, // Szállj le, ereszkedjél a tágas térségre, / Menj által a Tiszán a dinnyés Nyírségre, / A Szilágyra onnét, és az Erdélységre […] Nézd el mind ezekben Kemények dolgait”. Harmadik elbeszélő költeménye ‒ A csalárd Cupido ‒ is a szerelemről szól, és itt is ugyanazzal az olajozott versformával mozgósítja ‒ illetve köti azt össze a magyar történelemmel ‒ az antik mitológia világát. Ezek mellett azért is találom jelentős alaknak Gyöngyösit, mert a művészetén keresztül az ütemhangsúlyos verselésünk alapjait illető kérdésekről is szót lehet ejteni.

Fontos leszögezni, hogy egy kis túlzással Gyöngyösi nélkül nincs Arany elbeszélő költészete és nincs Petőfi János vitéze. Ő fektette le annak a formának, ritmusnak és nyelvnek az alapjait, amiből megszülethettek az elbeszélő költészetünk e csúcsai. (Gyöngyösi elbeszélő költeményei maguk is ilyen csúcsok.) Zrínyi még csak elkezdte ezt a munkát, és mivel versforma tekintetében mai szemmel úgy tűnik, mintha sokat bizonytalankodott volna (gondolok itt a metszetek gyakori csúszkálásaira, a nem túl sima nyelvezetre és a nem túl erős rímekre), addig Gyöngyösi mai szemmel is szinte tökéletes verselőnek tekinthető. Forma és ritmus tekintetében feltétlenül, de a rímei is szépek, kéttagúak és tiszták, még akkor is, ha négysarkú ragrímekről beszélünk. De akkoriban a ragrímek elfogadott, tiszta rímeknek számítottak. Csokonai és később Arany vetik fel elméleti munkáikban, hogy a ragrímek helyett mást kellene használni a költőnek, és Arany ekkor hozza be tanulmányában (Valamit az asszonáncról) az asszonánc lehetőségét, mondván, hogy tiszta rímünk kevés van. Arany János egyébként így ír Zrínyi munkájáról a Gyöngyösi Istvánról szóló tanulmányában: „Aminthogy Zrínyi kapósságának sem a tulajdonok voltak ártalmára, hanem a többnyire zord, ritmustalan külső s a nyelv szabatos összeforgatása.” (Ugyanakkor Arany nem vitatja el Zrínyitől a kompozíció tökéletességét.) Ugyanott így szól Gyöngyösiről: „meg kell vallanunk, Gyöngyösi, bármily gyönge mint elbeszélő: ebben az egyben, t. i. alanyi hévömlésben ‒ ma is valódi költő. Egyes emócióit bátran tehetni Balassa Bálint egy-egy darabja mellé, sőt az újabb nyelv, nagyobb előadási ügyesség által föléjük is.” Ez pedig nem kis szó, főleg Aranytól nem, aki elég szűken mérte a dicséreteit. Nézzünk néhány példát ezekre az egészen kiváló „alanyi hévömlésekre”, amelyek Balassi soraival vetekednek: „Az világi dolgok az egekbül vannak, / Értéket, szépséget s erőt innét adnak. / Addig foly életünk is, míg innét czélt hagynak, / Azután világi napjaid elfogynak.” „Nem lehetséges ez: várnom kell üdőktűl, / Már is viseltetik hajód jó szellőktül, / Jutott szép térségre az éles rögöktül, / S elválnak napjaid az régi ködöktül.” (Murányi Vénusz) Az estét így érzékelteti: „ Az idő gyeplőjét a vak éj viseli, / Fekete homályát az égre emeli, / Temérdek setétség annak alját teli, / Kiki menő-útát tapogatva leli.” Egzisztencialista lírát pedig így csinál: „Amely óra adja világra-létünket, / Az kezdi rongyolni mindjárt életünket, / Úgy láttatik ugyan, hogy nevel bennünket, / De az mind közelebb mozdítja végünket.” (Kemény János) Azért ez így elég pontos megfogalmazás, ma sem tudnánk ezt jobban elmondani. Ezért történhetett, hogy Gyöngyösi több mint száz évig a nagybetűs költőnek számított Magyarországon. Maga Arany írja, hogy az 1700-as éveknek minden évtizedében újranyomtatták a Murányi Vénust. Szintén Arany írja Gyöngyösiről a következő sorokat, amik át is visznek bennünket következő témánkra, a versformára: „Az úgynevezett sándorvers legmagyarabb formában nála mutatkozik. Sajátsága ennek, hogy rendszerint a középen és a végen van egy-egy nehéz ütem (taktus), a többiek nem ugyan rendes mértékkel, de könnyen lebegnek […] A rím kéttagúságát ő állandósította meg, s gyakran talál szép rímeket; noha többnyire képző és ragszócskák ismételgetésével is beéri.”

Mint láthattuk, Arany szerint az ütemhangsúlyos felező tizenkettesek alapformája bizonyos szempontból a nővégű ‒ tehát trocheus alapú ‒ sorok és félsorok lennének. Sokszor előkerül ez a kérdés, és van is benne valami. Gáldi János is ezt írja az Ismerjük meg a versformákat! című könyvében, talán éppen Arany gondolatától is támogatva. Valóban sok nővégű ütemhangsúlyos sorunk van, de az ütemhangsúlyos verselésünk alapjában véve nem időmértékes. Ha időmértékek kerültek bele, akkor az vagy latin, egyházi mintára került bele, vagy véletlenül ‒ vagy direkt, de ez szinte csak Arany Jánosra igaz, aki az ütemhangsúlyos költészetünket nagy előszeretettel akarta időmértékesíteni, és a saját elbeszélő költeményeiben ezt tudatosan meg is tette. A magyar nemzeti versidomról című tanulmányában Arany János tüzetesen elemzi, hogy bizonyos szótagszámú ütemek, milyen időmértékes verslábakat kaphatnak. A háromtagú ütem például daktilust, míg a négytagú choriambust: „A négytagú ütemek közt legnagyobb szerepet játszik s a magyar dal eredeti jellegét teszi ama versláb… Minél több ily mérték foglal helyet négyes ütemeinkben, annál jobb.” Jól tudjuk, hogy Arany eposzainak ez a tudatosan alkalmazott versláb a védjegyévé vált. Ám én úgy vélem, hogy más helyeken ‒ például a népdalokban, vagy Petőfinél, vagy a szóban forgó Gyöngyösinél ‒ a choriambus véletlenül vagy sokszor éppen az időmérték-nélküliség okán kerül bele a szövegbe: mondjuk éppen akkor, amikor a trocheust egy ellenkező lejtésű versláb, a jambus követi. Például minden bizonnyal erről van szó Petőfi János vitézének e sorában is: „Subájáról Jancsi lerázta a vizet.” De nézzünk még pár véletlen choriambust Gyöngyösinél is: „Rákóczit az Erdély uralván s tisztelvén”, „Így magyar koronánk bécsiekre kelvén.”, „Ki vélte, merüljek én is ez fertőben”. Egyébként ezeken a helyeken, amiket Gyöngyösinél találtam, nem egészen az jelenik meg, amiről Arany ír, tudniillik hogy a négytagú ütem képez choriambust, mert láthattuk, hogy itt két ütem találkozásakor alakult ki choriambus, például az utolsó idézetnél az első fél sor két hármasütemének a találkozásakor.

A choriambuskérdés után térjünk vissza a nővégű sorok és félsorok Arany által emlegetett kérdéséhez! A jelenség tehát létezik, de nem annyira lényeges, és nem azt jelenti, hogy a felező tizenkettes vagy bármely ütemhangsúlyos sor ne végződhetne hímrímmel nőrím helyett. Hogy ez mennyire így van, elég az elbeszélő költészet kezdetét, Tinódit megnézni, akinek egyik gyakori szóríme, a vala már magában egy hímrím volt. De Zrínyinél is gyakori a hímrím. Gyöngyösinél valóban sok a nővégű sor, de a laponkénti nyolc strófából átlagban kettő hímrímes, és ennek átlaga a harmadik elbeszélő költeményének, a Csalárd Cupidónak az esetében csak még jobban megnőtt. Olyannyira, hogy egy hímrímű strófával is kezdődik az egész mű: „Elmúlt volt már a nyár, a tél következett, / Zöld öltözetibül erdő levetkezett”. A könyv első oldalának öt négyesrímű strófájából három hímrímekre végződik, tehát több, mint a fele. Egyébként a Csalárd Cupidóban már valóban, gyanúsan sok a hímvégződés, olyannyira, hogy még bennem is felmerült, hogy ezek nem is Gyöngyösi strófái, hanem utólag kerültek bele a műbe valamelyik későbbi kiadás és másolás során. De folytassuk a példák sorát a hímrímes felező tizenkettesekre! Vörösmarty Tündérvölgy című elbeszélő költeménye szintén ilyen rímmel kezdődik: „Mit tudtok ti hamar halandó emberek, / Ha lángképzelődés nem játszik veletek?” Petőfi János vitézének egyik véletlenszerűen kiválasztott lapján a nyolc versszakban nyolc nővégű sorpárt találunk, és nyolc hímvégűt (itt már nem négysarkú rímek vannak, mint Gyöngyösinél, hanem párosak). Arra a kérdésre, hogy miért hangsúlyosabb a trochaikus lejtés statisztikailag mégis az ütemhangsúlyos versekben, arra azt a választ adnám, ami elég adekvát, és gyakran megemlítik a verstankönyvek lapjain, hogy azért, mert a magyar nyelv alapvetően ereszkedő lejtésű, és így némileg jobban passzol hozzá a trochaikusság. Mint ez az előbbiekből kiderülhetett, nem vagyok híve az ütemhangsúlyos vers időmértékesítésének, méghozzá éppen azért nem, mert azzal az előbbi vizeződik fel és veszíti el unikális karakterjegyeit. Hogy még az ütemhangsúlyos verselés általánosabb kérdésköreinél maradjunk, meg kell említenem azt a tételt is, miszerint a hangsúlyos soroknak egy hangsúlyos szóval kell kezdődniük, amibe a határozott vagy határozatlan névelők, vagy az egytagú tagadószavak, illetve a vonatkozó névmások stb. nem tartoznak bele. Vagyis ezek nem hangsúlyosak, és ha mégis ilyennel kezdődik a sor, akkor az vagy hibás, vagy ütemelőzőről van szó (ezt vallja Arany János és Gábor Ignác is). Ám már Gyöngyösi is bátran él az ilyen állítólagosan hangsúlytalan kezdettel: „De ragyogott a nap…”, „Az üdő a mint kezd…” (Csalárd Cupido), „Egy parancsolatját…”, „Ha mellettem vannak…” (Murányi Vénus), „A szép szőlőhegyek…” (Kemény János) Ha Gyöngyösi is ennyiszer él ezzel az úgynevezett hangsúlytalan kezdettel, akkor nagyon valószínű, hogy nem hibás. Költőként is az volt a tapasztalatom, hogy ezek igenis hangsúlyosnak tekinthetők. Ezt a nézetemet erősítette meg Fónagy Iván is, amikor ezt írta könyvében: „A mondatok eleje, a szavak első szótagja átlagosan lényegesen nagyobb hangerővel rendelkezik a többinél. A mondat elején levő hangsúlytalan szótagok gyakran hangosabbak, mint a mondat végén álló hangsúlyos szótagok … A magyarban nemegyszer a mondat elején álló hangsúlytalan névelő rendelkezik a legnagyobb hangerővel…” (A költői nyelv hangtanából, 1959)

Végül elértem tanulmányom utolsó kérdésköréhez, ami azzal foglalkozik, hogy Gyöngyösi István költészete minek köszönheti kivételes szépségét. Gábor Ignác A magyar ritmika válaszútja című könyvében azt írja, hogy a mély metszetek okozzák, vagyis hogy olyan felezéseket, metszeteket használ a költő, amelyek mintha két különálló mondatot választanának el. Szorosan összetartozó szavakat tehát nem különít el a metszet. (Egyébként erre Arany is céloz a nemzeti versidomról szóló tanulmányában, amikor azt írja, hogy Gyöngyösi közelre húzza egymáshoz az összetartozó szavakat, gócpontokat alakít ki.) Gábor Ignác úgy folytatja tanulmányát, hogy ez a mély metszet az irodalmunkban eltűnik, és már Aranynál és Petőfinél is gyakran összefolynak a félsorok, illetve a szünet gyakran választ el szorosan összetartozó szavakat. Ebben van igazság, bár Gyöngyösi is felez el néha összetartozó szavakat: „Mely, mint Hero, aki partján a tengernek…” Illetve még soráthajlást is alkalmaz, ami igen modernek hat: „Minthogy Kádas követ asszonya szavával / Kévánta, hogy oda csak heted magával / menjen Ferenc…” (Murányi Vénus) Ami számomra Gyöngyösi igazi dallamát-ritmusát adja, annak tényleg köze van a sormetszetekhez, de nem a főmetszethez, hanem véleményem szerint sokkal inkább a mellékmetszetekhez, amelyekkel úgy tagolja legjobb soraiban a négyütemű felező tizenkettest, hogy az négy három szótagnyi részből álljon, tehát ekképpen: 3/3//3/3. „Állani / az üdő // ellen ha / lehetne //, Akármi / is végben // könnyebben / mehetne, // Tüzérül / szerelmes / hamarébb / tehetne, // Vitézi / próba is / elébb / készülhetne.” Vagy ezekben a sorokban: „Üdőtül / kell várni // annak az / módjával // […] Hogy kévánt / üdeje // győne gyars / szárnyával.” (Murányi Vénus) A hármas ütemek elemzéséhez megint csak vissza kell térnünk Arany János tanulmányának ahhoz a passzusához, amikor bizonyos szótagszámú ütemekhez bizonyos ‒ egyébként igen sokféle, majdnem az összes hosszú-rövid szótag-kombinációt kimerítve ‒ verslábakat ad. Ha az idézett első strófa első sorának („Állani az üdő…”) hármasütemeit közelebbről megnézzük, látjuk, hogy egy daktilust követ egy anapesztus, azt pedig egy antibacchius, amit Arany már nem adott meg a felsorolásában ehhez az ütemhez, majd a sor egy bacchiusszal zárul. Az idézett strófa negyedik sora („Vitézi próba is…”) ritmizálva pedig így néz ki: egy amphibrachyst egy daktilus követ, majd egy jambust egy antibacchius. (E sor második félsora már egy kettes és egy négyes ütemre tagolódik.) Arany szerint a két szótagos ütemek trocheusok, itt pedig mégis jambus lett. A következő idézetben az „üdeje” ritmusa szerint egy tribrachis, amit Arany szintén kihagyott a három szótagos ütemek verslábai között, és Gyöngyösi, akinek jó füle és ritmusérzéke volt, mégis használta, és ezzel megint vissza kell térnem ahhoz a passzushoz, ahol nem feltétlenül helyeseltem az intenciója szerint pusztán ütemhangsúlyos versek mértékesítésének tendenciáját (más kérdés a direkt szimultán versek esete, ahol mindkét versrendszert érvényesíteni akarja a költő, a mértékest és a hangsúlyost is, ott persze teljes mértékben mellette vagyok). Bízom benne, hogy az olvasottak alapján mások is kedvet kaptak Gyöngyösi újrafelfedezéséhez. Végezetül hadd búcsúzzam Gyöngyösi szavaival, amelyekkel a Csalárd Cupido előszavát zárja: „Legyen ezúttal jó egészségben és éljen sokáig az Olvasó.”