Ádám Gyula 1961-ben született Csíkkarcfalván, Székelyföldön. A Marosvásárhelyi Művészeti Szakközépiskola grafika szakán végzett, fiatalkora óta készít fényképeket többnyire a moldvai és gyimesi csángókról, a székelyföldi és a szórványbeli emberekről, sorsokról. A rendszerváltásig titokban dolgozott, első fotókiállítását 1990-ben rendezték meg Csíkszeredában. Azóta is töretlenül folytatja azt a szorgalmas és fáradhatatlan kutató- és gyűjtőmunkát, amellyel a hétköznapokat örökíti meg, és nemcsak dokumentál, de érzelmeket is közvetít.
A megkerült Paradicsom méltó összegzése ennek az elhivatottságnak: négy évtized (az 1980-as évektől a 2010-es évekig) fényképeiből válogat. A könyv elején Haris László, Lövétei Lázár László, Fekete Vince, György Attila, Molnár Vilmos és Macalik Ernő ajánlják, verseikkel és szövegeikkel illusztrálják az albumot, majd öt ciklusba rendezve lapozhatjuk fel a fotográfiákat: a Hegyen-földön járogatok vala című válogatás embereket, arcokat láttat, a Belülről izzó tűzben az erdélyi cigányok idejébe nyerünk betekintést, a Muzsikáltam én… ciklusban zenészekkel és hangszerkészítőkkel találkozunk, a Szentkeresztfa, de magas vagy… feszületeket mutat, valamint az In memoriam felvételei temetéseket, halotti meneteket és torokat örökítenek meg.
Ádám Gyula fényképei hitelesek, mert nem agresszív betolakodóként, nem leereszkedő művészként, nem objektív zsurnalisztaként közeledik fotóalanyaihoz. A sajátjai között jár, dolgozik és él. Tudja a kasza súlyát, a harisnya szorítását, tudja a friss kenyér ízét, az állatok szagát, az agyag lágyságát, tudja a talpa alatt csikorgó havat, a betlehemesek kántálását és tudja az időt is. Ahogy György Attila írja a címadó szövegben: „A moldvai csángók, a gyimesiek, a felcsíkiak, a barcaságiak, a kapáló pusztinai öregek és a kihalt templomban a Szent László-freskó: igen, ez mind a mi keresztünk. És mindezt alázattal, mívesen, mint a hajdani ikonfestők, teszi elénk Ádám Gyula. Nem művész, nem büszke, nem tör semmilyen babérra. (Esetleg a bablevesbe, mert oda kell.)”
Gyerekkorom egyik legemlegetettebb délutánja, amikor édesanyámmal kilátogattunk a szomszéd faluba, Ádám Gyuláék csíkkarcfalvi birtokára. Akkor újították fel a régi parasztházat, és közös fazekas-kemencerakó barátunkat kérték meg, hogy csinálja meg a kemencét – ahogy illik. Ennek a megünneplésére gyűltünk össze. Nem voltunk sokan, összeszokott kézműves-táncházas társaság. Mi, gyerekek, Gyula lánykái meg én, az udvaron viháncoltunk. Estefelé valaki kitalálta, hogy ha már elkészült, ki is kellene próbálni azt a kemencét. Igen ám, de nem volt a házban semmi süthető. Hosszas keresgélés után az egyik szomszédból előkerült egy öreg tyúk. Azt gyorsan levágtuk, megkopasztottuk és fel is tettük sülni. Jól húzott a kemence, vígan lobogott a tűz, mindenki megéhezett. A szárnyas szép aranybarnára pirult, és jó étvággyal láttunk hozzá. Az első falatnál rögtön kiderült, hogy a hús ehetetlenül rágós, de valahogy senki sem akarta megtörni az ünnepi hangulatot. A társaság csendben küzdött vacsorájával, és Gyula is csak ennyit szólt, fekete gombszemeivel somolyogva:
– Ez ejsze sas volt!
Ilyen szelíden, szellemesen és szívvel látja meg azt is a rengetegben, ahogy a hargitai kunyhó ablakán besugárzik a fény.
Ádám Gyula: A megkerült Paradicsom. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2019.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. szeptember 21-i számában)
Károly Dorina Nős tények című kötetében arról szól, hogyan lehet jelen lenni s e jelenlétben a másikkal kapcsolatot teremteni egy olyan világban, ahol a gesztusok annyira telítődtek, hogy már csak a testiség ragadható meg belőlük, s ahol a „most” dekódolásához egy végtelenül összetett és ugyanakkor töredezett térben kell tájékozódni.
Kemény, sötét és hideg világ a vikingek kora. Erősnek, elszántnak és persze okosnak kell lenni ahhoz, hogy az ember életben maradhasson ilyen zord körülmények között. Hát még, ha egy ismeretlen és kegyetlen tüzet okádó fenevad is megjelenik rögtön az első fejezetben, ami nem kímél senkit és semmit. Így a történet sárkánytámadást túlélő hősei számára nem marad más, mint az addigi életüket tönkretevő tűzokádó nyomába eredni, és leszámolni vele.
Amint világossá válik, hogy az emberiségnek befellegzett, ha a Föld elpusztítását már nem lehet meg nem történtté tenni, legalább egy számvetés erejéig szembe kell néznünk önmagunkkal: hol mit rontottunk el? Miért pusztít többet, mint amennyit épít az ember? Miért törvényszerű, hogy a fejlődés ütemével megegyező sebességgel közeledik a megsemmisülés? Menthető-e még a helyzet? Ezen kérdések megválaszolására tesz nagyon szép kísérletet legújabb regényében Horváth László Imre.
Petőfi élettörténetének hasonlóan provokatív, olykor szélsőséges megítéléséből éppúgy nem volt hiány az elmúlt 170 esztendőben, mint közhelyekig ismételt értékeléséből (az utóbbiból volt több), ami azt jelenti, hogy szuperlatívuszokban beszélünk róla ma is: ő a legismertebb magyar költő, a legtehetségesebb géniusz, a legnagyobb forradalmár, akinek hatásköre már életében túllépte az irodalom színterét. Így idén és 2023-ban, a költő születésének 200. évfordulójának ünneplésekor nemcsak az irodalmi szerepvállalására helyeződik kiemelt figyelem, hanem a kulturális emlékezet szempontjából is
A bináris sémák által meghatározott világunkban már képtelenség bármit is végleteit figyelmen kívül hagyva megítélni vagy magyarázni, így maga az irodalom és annak kisebb-nagyobb részei is mind ellentétpárok köré szerveződnek. Erre a szilárd talajra épül az irodalmi gondolkodás egyik legjelentősebb szeleteként megmutatkozó dekonstrukciós olvasáselmélet, vagy a magának egyre nagyobb hírnevet szerző fantasyirodalom, amely a képzelet és a valóság végeláthatatlan ütköztetésében képződik meg.
Új kiadásban került a könyvesboltokba Böszörményi Zoltán Regál című regénye, amit az első megjelenés óta több nyelvre is lefordítottak. (Egyebek közt angol, francia, német, román, lengyel és orosz nyelven is eljutott az olvasókhoz.) Mivel a mű tartalma reflektál a megbolydult világ körülöttünk zajló jelenségeire, mindenképpen érdemes ismételten is szót ejteni a kötetről.
A Katharok látásmódja alapvetően sötét, de csak azért, hogy még jobban vágyjunk a képek sötét függönye mögötti fényre. Alaptapasztalata a pesszimizmus lehetne, ha nem gondolnám azt, hogy ez a pesszimizmus csak egy nagyobb optimizmus leple. A mások által közvetített világközöny is láthatóan napi élménye a költőnek, amit az emberek saját létezésük iránti közönyének lehetne nevezni, és amiből Halmosi, mintha fel akarná rázni őket, és mivel mással, mint a megrázó verseivel...
Andrew Leatherbarrow brit fotós, grafikus és megszállott Csernobil-kutató, gyermekkora óta foglalkoztatja a katasztrófa. Miután minden hozzá kapcsolódó, angol nyelven fellelhető könyvet elolvasott, úgy érezte, bár idővel egyre jobban megértette a nukleáris rendszerek működését, azok szaknyelvét, laikusok számára ezek befogadhatatlan és átláthatatlan szövegek.
Péter Beáta több esetben is reflektál arra a változásra, mely a megromláshoz, az emberi lélek elszegényedéséhez vezet – a rohanó, türelmetlen „világhoz most valami egyéb talál” (A szőnyegkészítő), a fejlődéshez szükséges elektronikai eszközök egyúttal megvonják tőlünk azt a varázslatot, amire csakis az emberi lény képes: érezni és csodálni az önkeresés minden pillanatát.
Kapcsolatunk a múlt rejtélyeivel legtöbbször az irodalom bugyrain keresztül válik reflektálttá, jelentőssé, és ebben a pozíciójában elfelejthetetlenné is. A jelent, az aktuális jelenségeket a múltbéli (lejegyzett) történetek révén igyekszünk megérteni; szükségünk van kapaszkodókra, s így mindent: a szenvedést és a (pillanatnyi) boldogságot is viszonyrendszerekben vizsgáljuk.