Amikor évekkel ezelőtt megismertem Géczi Jánost, eltűnődtem, honnan lehet egy embernek ennyi ideje. Hiszen láttam, hogy a József Attila-díjas költő, író, képzőművész amellett, hogy jelentős alkotói életművet hoz létre, egyetemi oktatóként is elismert, olyan szívügyeket dédelget, mint a Séd című veszprémi kritikai lap vagy az oktatással-neveléssel, illetve az oktatási rendszer jellemzőivel kapcsolatos írásokat publikáló Iskolakultúra című folyóirat. És bizonyára közel áll a szívéhez a Vad Fruttik Darabok lemezével elkezdődött együttműködés is, amely által a zenekar koncertjein azt is megtapasztalhatta, milyen, amikor többezres tömeg zúgja mély átéléssel a dalszövegnek álcázott verssorokat. De Géczi János nevét hallva eszünkbe jut a nyolcvanas évek legendás/ botrányos irodalmi szociográfiája, a Vadnarancsok és az újabb beszélgetőkönyvei is Likó Marcellel, Csányi Vilmossal. Szerteágazó, sokoldalú, elképesztő – ilyen jelzők jutnak eszembe, ha Géczi János világáról kell beszélnem. És ezek csupán tárgyilagos megállapítások.
Géczi ideje mint egy esetleges külön dimenzió létezése akkor ötlött fel bennem, amikor pár éve vendégül látott a családommal együtt. Géczi János, a házigazda legalább annyira lenyűgöző, mint az alkotói énje. Főz, süt, mindenre gondol – ez csak természetes. De ott a kertje is, amelyben minden növényről tud mindent, nemcsak a fajta jellemzőit, hanem az adott növény „életrajzát”, személyes történetét – ha fák, füvek, bokrok esetében beszélhetünk ilyenről. (Bizonyára igen.) Kis esővízgyűjtő medencéket kerülgetve járjuk végig ezt a teremtett világot, ahol minden burjánzás, virulás, gyarapodás és virágba borulás jelzi, hogy rend van. Hogy minden rendben van. Ugyanilyen kozmosz a könyvtára is. Buborék kutyával az oldalán ül egy sajátosan felépített birodalomban, mosolyog, és végtelen nyugalommal, kedélyesen mesél. Beszélgetünk persze, de inkább csak hallgatom, hiszen olyan dolgokat mond, amikről általában kevesen beszélnek. Az emberiség legégetőbb gondjainak, például a klímaváltozás problémájának a nyitját úgyis a bölcsészek, írók, költők fogják megtalálni – jelenti ki akkoriban, amikor ez a téma még nincs ott a köztudatban, és hosszan sorolja a találmányokat és megfejtett titkokat, melyek mind-mind irodalmi gyökerűek. Méhekről mesél, biodiverzitásról, extenzív kertekről, én meg örülök, mint egy gyerek: végre egy költő, aki ért valamihez. Biológus kutatóként diplomázott, alkotó emberként is magától értetődően sajátja a természettudományi szemlélet. Az meg már-már legendaszerű, hogy rózsát neveztek el róla – ez a Géczi-rózsa (Rosa x geczii Kerényi-Nagy). (Nem tudom, van-e bármely másik nemzetnek olyan kortárs költője, akiről rózsát neveztek el.)
Géczi János a rózsa kultúrhistóriájának nemzetközi rangú szaktekintélye. A rózsa labirintusa – Egy örök jelkép nyomában című, legutóbbi könyvében összegzi a számos vaskos kötetre rúgó, ez irányú kutatásait. Fernand Braudel francia művelődéstörténész civilizációs élőlénynek nevezte azokat a növényeket és állatokat, amelyek egy-egy korszakban kiemelt szerepet kaptak az emberiség vallási és művészeti gondolkodásában, jelképpé váltak. A közel kétszáz civilizációs élőlény közül Géczi János a rózsát választotta kutatása tárgyául, és izgalmas, szövevényes útvonalat rajzolt, miközben a rózsa történetén keresztül megírta az emberi gondolkodás és képzelet történetét.
A gazdagon illusztrált, források százait bemutató könyvben kifejti: az i. e. 24. századtól az i. e. 8. századig tart a rózsa betörése az egyetemes emberi kultúrába, az Akkád Birodalomból a kis-ázsiai társadalmakon át vezet az út az i. e. 2000 körül, Kréta szigetén épülő palotákig, majd onnan tovább a mükénéi kultúrákig. Az első adat a sémi származású akkád istenkirály, I. Sarukkín kaukázusi hadjáratának szerzeményei között szerepelt, majd miután megérkezett a mediterrán civilizációk életébe, higiéniai-gyógyászati módszerekben, táplálkozási szokásokban, díszítésekben is megjelent, ugyanakkor az élet- és halottkultuszban is szerephez jutott, a természeti erő, a megújulás, a szerelem és a szexualitás jelképévé vált.
A rózsa „egyéb kulturális javakhoz tapadva, egy nagyobb görög »csomag« részeként kerül át Itáliába”, állapítja meg Géczi, és végigköveti a rózsajelképek ottani megjelenését és alakulását. A rómaiak rózsáiról szóló fejezetből csak érdekességként ragadjuk most ki, hogy a rómaiak úgy hitték, a rózsa Venus istennő születésével együtt keletkezett, de a görögökhöz hasonlóan a rózsák teremtéstörténete itt is szoros kapcsolatban van a testnedvekkel, főként a vérrel. Venus alakja egyidejűleg kötődik a teremtéshez, termékenységhez, szerelemhez, de az elmúláshoz is. A római halottkultusz egyik érdekessége: „úgy gondolták, hogy az ember a halála után rózsává – a megújuló életet jelképező növénnyé – változik, ezért egyik legfőbb halotti ünnepüket összekapcsolták a halálon túlra mutató szerelem és szeretet ünneplésével. Ezt a halotti ünnepet, a Rosaliát az i. e. 1. századtól tartották”. A könyvben szó esik olyan földi dolgokról is, hogy a lupanariák világában kevésbé magasztos jelentéssel bírt a rózsa, de rózsás ételek, italok receptjeit is bemutatja a szerző, sőt a rózsabor hamisítására is hoz példát Apicius római kori szakácskönyvéből.
Az erkölcsi hanyatlás egyik kifejezésre jutása is a rózsához kötődik: már az i. e. 2. században Cato helytelenítette, hogy minden katonai győzelmet rózsakoszorúval jutalmaznak, évszázadokkal később Tacitus is nehezményezte a szinte hétköznapivá vált koszorús katonai tiszteletadást. Varróról pedig feljegyezték, hogy „amikor a mértéktelenül naggyá vált rózsaföldek miatt már nem jutott termőhely a gabonának, így kiáltott fel: kénytelenek vagyunk Szardíniából és Afrikából jóllakni!”.
Külön alfejezet foglalkozik az enciklopédikus Plinius A természet históriája című, 37 egységből álló könyvének rózsákra vonatkozó megállapításaival, és az enciklopédikus szemlélet nyomán érkezünk a keresztény középkor új mintázatú rózsajelképeihez, melyekben szintén megjelenik a vérrel való kapcsolat, de a szakralitáshoz kötődik, az erény virága lesz, a mártírium, az erkölcsi tisztaság lesz a legmeghatározóbb jelentése. A szerzetesi orvoslásban szintén ott találjuk a gyógynövények között, majd a salernói orvosi iskola hatására az európai világi orvoslás is fellendül, a muszlim orvoslás tankönyveinek latin fordításaiban szintén találhatók útmutatások a rózsa hatóanyagainak hasznosítására.
Az Európába visszatérő keresztes lovagokhoz kötődik a virágok iránti tisztelet felerősödése, a muszlimokkal való kapcsolat maga után vonta a kertészeti ismeretek fejlődését, és a 11. századtól a rózsa ismét a szépség megtestesítőjeként jelenik meg. A ferencesek is kiemelt figyelmet szenteltek a rózsának, „a Szent Ferencen megmutatkozó stigmák vérvöröse és ezáltal a Krisztussal való azonosítás mellett az Isten által teremtett világ dicsőítésének lehetőségét is meglátták a virágban”.
Szó esik a trubadúrlíra rózsajelképeiről, a rózsaablakokról, a rózsafüzérről, számos képzőművészeti példával illusztrálva a reneszánsz és a reformáció rózsaképeiről, a barokk kertekről, de az iszlám rózsafogalmairól, perzsa költészetből vett példák értelmezési síkjairól és a szúfik sokjelentésű rózsájáról is.
A könyv a 18. századig követi a rózsa jelentéseinek mintázatát, ezután több okból is szövevényessé válik az amúgy is labirintusszerű jelentésháló – „Ekkor jelent meg ugyanis néhány Ázsiából érkező rózsafaj, ami után kezdetét vette egy új, olykor lanyhuló, máskor bámulatosan intenzív kertészeti rózsakultusz: ez rövid idő alatt a rózsák ezernyi díszváltozatát hozta létre, ami ettől kezdve jóformán követhetetlenné teszi a rendszerezésüket. Ebben a korszakban végleg elváltak egymástól a rózsák botanikai tulajdonságai és a művelődéstörténeti korszakok mentalitásbeli sajátosságai”; „előbb Goethe, majd különösen a romantika korszakától írók és festők a rózsát olyan sokféle jelentésben kezdték használni, hogy közösnek tekinthető, a korra általánosan jellemző képzetekről már aligha beszélhetünk.”
Különleges, szép könyv ez. Otthonossá, ismerőssé teszi a régi világokat is – olyan ember írta, aki nem restell időt szánni arra, hogy szavakkal, növényekkel bíbelődjön és érdekesen meséljen róluk mindazoknak, akik szeretnék megérteni a teremtést.
Géczi János: A rózsa labirintusa – Egy örök jelkép nyomában. Athenaeum Kiadó, Budapest, 2020
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. december 12-i számában.)
Képzeljünk el egy cselekmény nélküli regényt. Nemcsak unalmasnak és hiábavalónak tartanánk, de azt is kifogásolhatnánk, hogy nem felel meg a műfaji sajátosságoknak. A Fazekas kulturális enciklopédia szerint a regény legfontosabb jellemvonásai: „Nagy terjedelmű, rendszerint hos - szú időtartamot felölelő történetet ábrázol szerteágazó cselekménnyel, fő- és mellékszereplőkkel. Középpontjában a részletesen ábrázolt háttér előtt játszódó eseménysor áll.” Ezek alapján eleve fölösleges vállalkozás lenne a cselekmény nélküli regény megteremtésével kísérletezni.
Jaan Kross prózai világában az 1950-es éveknek van kitüntetett szerepük. Sokaknak történelem ez a korszak, másoknak azonban – és ők a kevésbé szerencsések – megtapasztalt valóság, ami Jaan Kross megfogalmazását kölcsönözve, így vagy úgy mindenkire hatott. De nem ezért aktuális A szökés című válogatott elbeszéléseket tartalmazó kötet, amely idén bővített kiadásban jelent meg a Széphalom Könyvműhelynél, a szerző születésének századik évfordulója alkalmából.
Számvetés ez a munka, de nem a klasszikus értelemben. Nincsenek benne erős állítások, nem terheli az olvasót meglátásaival, megállapításaival. Noha egyfajta filozofikus igény jellemzi a dolgok, jelenségek, emlékképek felkutatását (életképek írják vissza magukat a jelenbe), a nézőpont csak addig érdekes, amíg ezek miértjét – s nem az okát – érti meg: „a várakozásnak nincs oka, / csak miértje. / Mint az imádságnak, / az örökkévalóságba vetett hitnek.” (Várakozás) Közben pedig egyéb hitek is leomlanak, valamitől mindig megfoszt a világ.
Mirtse Zsuzsa meséi hagyományos és formabontó elemek különös elegyéből épülnek fel. Az ismert mesei szimbólumok új kontextusba kerülnek, kifordítja a szokásos alaphelyzeteket és felvillantja a karakterek, helyzetek árnyoldalát is: a királylányok lehetnek sekélyesek és akaratosak, a tündérek nagyravágyóak, az apák ignoránsak, viszont a gonosz varázsló lelke mélyéről is felbukkanhat a vágy, hogy őszintén szeressen.
Nehéz olyan könyvről írni, amelyhez a szerző maga csatol olyan tanulmányt, amely egyben elemzi is azt. Balázs Lajos néprajzkutató márpedig ilyesmit vitt véghez a Cérna és tű. A paraszti világ szerelmi eposza című kötetében: letett az asztalra egy hihetetlenül sokrétű, a női lelket minden irányból kielemző mélyinterjú-folyamot, és az előszóban be is jelölte (helyesen, precízen) annak helyét irodalmunkban. Balázs szerint a könyv egy magyar (székely), női Kalevala, amely visszaadja népünk hatalmas tapasztalati tudását, életszemléletét. Igaza van.
A mindenség szerelmese című dokumentumfilmben a költő lánya, Juhász Anna és Surányi András úgy idézte meg Juhász Ferenc portréját, hogy azt a közeget ismerjük meg, amelyben élt – a családja, a barátai, a pályatársai és mindazok, akik mesterüknek tekintették emlékeznek rá nem nagy szavakkal, hanem valódi emlékekkel, hétköznapi apróságokat emlegetnek fel, amelyek után mosolyogva megy tovább az ember.
Ez a közvetlenség alapozza meg a könyv ívét is.
Villányi költészetében állandóak a motívumok, gyakran ismétlődnek, ami egy önéletrajzilag behatárolt élményvilág esetében természetes, a költő azt foglalja versbe, ami megtörtént vele, amire esetleg vágyódik, ami a jelenben megérinti, megidézi emlékeit, fölkorbácsolja érzelmeit, vagy éppen csöndes kontemplációra utasítja. Azt is mondhatnánk, utóbbi köteteiben sorra ugyanazokról a dolgokról ír, viszont mindig egy kicsit másként.
Végre! – kiáltottam fel magamban, amikor a kezembe vettem Gáspár Ferenc új regényét, a Trianon fiait. A kemény borító alsó részén ugyanis azt olvastam: ifjúsági regény. Pontosítok azonnal: ifjúsági történelmi regény. Ez váltotta ki örömömet, mert azt vallom, úgy kellenek a mai ifjaknak a magyar történelmi hősök, a magyar hősi történetek, mint éhezőnek egy falat kenyér.
Karaffa Attila idén ünnepelte 40. születésnapját, ebből az apropóból született meg legelső kötete, amelyben nemcsak szövegek, hanem fényképek is szerepet kaptak. Nem is akármilyen fotók, ugyanis Attila szabadidejében a fotózásnak él, s a megannyi természeti kincs, kulturális és közéleti esemény, DAC-meccs fotózás után számos fantasztikusan elkapott pillanatkép sorakozik a számítógépén.
Paradox lehet egy olyan könyv megjelenésének örülni, ami az emberek fájdalmáról, tragédiájáról vagy éppen haragjáról szól. A száz évvel ezelőtt aláírt trianoni békediktátum ilyen esemény volt. A döntés következményeivel foglalkozó szépirodalmi művekből készült angol nyelvű válogatás most mégis öröm lehet számunkra – mutatott rá John O’Sullivan, a Danube Institute elnöke az intézetben rendezett virtuális könyvbemutatón.