Kiáltanám, hogy „megjött a levél fekete pecséttel, megjött az ellen százezer emberrel”, így tanultuk gyermekkorunkban, amikor valóban megérkezett a falunkba az orosz seregek egy-egy cafata, majd utánuk a menekülő német. Megjött a postás, szelíd érzékenyen nyújtotta a borítékot, benne Székely-Benczédi Endre legújabb könyve. A Juventus Kiadó tárta a nyaralók elé, árnyékba és bánatűzőnek, Szülőföldünk, szülőegünk címmel.
Hamar elolvastam a könyvet, hiszen a versek türelmetlenek. És egyszeribe ostrom alá került bennem minden, ami a hivatásommal kapcsolatos. Soha nem olvastam együltömben és pászmáslag ennyi verset gyors egymásutánban, majd újból. Székely-Benczédi Endre az eleven és egyetlen, egyszeri élet teljes hiábavalóságának prédikációit adagolja falatról falatra, faltól pokolsárig.
A magyar költészet sosem állt távol a hiábavalóság szobrának faragásától. Igehirdetés leve mindebből itt és most. Okát adni tudom mázsáslag, tavaszi áloméjszakák bizonyosságával, a velünk született és velünk élő vágy és beteljesedés rohamszerűen jön, jönne, ha engedné a költő.
„Ma köszöntem
de magamnak,
nem fogadtam
a köszönésemet.
Köszönni szoktam
minden idegennek
akivel találkozom.”
(Utólag sajnáltam magam.)
És egy csepp a végtelen lemondásból. És még, és a százezredik, mely bizonygatja a lét, az élet hiábavalóságát.
„Csak egy élhető univerzum
számtalan lénynek. Jövünk.
Ha vannak átjárók az univerzumok között
ők megtalálják.
Mi nem.”
A kötet a pozitív emberi lét tagadása, mintegy ömlenye az argumentáció nélküli kijelentéstömegnek.
A meztelen és képtelen képeket olvasói odaadással fölruházhatom, teszem is, mentem a lírai jogot, és döbbenten hallom a végzést: „nem költöztettünk fertőzésmentes vidékre időt”.
Nem beszélhetünk Székely-Benczédi Endre jelen kötete esetében halálról, csak a lírai mondandó halogatásáról. Fájdalmas élmény. „Nem érdemes borotválkozni sem senkiért. A tükörért. Talán.”
Nyoma, jele sincs ebben a kötetben annak, mitől fordult fejjel lefelé, és úgy lábtól a költő. Rémletesen elképesztő jelenében találok molekulát hasmánt feküdve a gazos igaztalanságban.
„MORGOLÓDUNK
Mert morgolódni
veszélytelenebb, mint
verni az asztalt igazunkért.
Várunk, mint jégre pottyant kavics.
Ahogy kibuggyan a Nap, és
rásüt, a kavics lassan
alámerül. Mi is.”
Elvont, művi, keresztelhetetlen fogalmakkal találkozunk szinte sorról sorra a kötetben. Azt is elhinném a költőnek, hogy lehet és merészel pókhálógerendákból talpra teremtett házat és hazát teremteni. Rámegy egy kötet? Oda se neki! A teremtő ember éppen gondosságában válik maga is teremtővé a Teremtő mellett. Másként nem megyen ez a műfaj.
Székely-Benczédi Endre: Szülőföldünk, szülőegünk. Juventus Kiadó, Marosvásárhely, 2021
*pászmáslag: sávosan (székely szó) (szerk. megj.)
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. augusztusi számában)
Egy átfogó, részletgazdag, sokak alapos, komoly kutatómunkáján alapuló képes kincsestárat, rendhagyó útikalauzt vehet kezébe az olvasó. Markáns képet, összegzést kaphat arról, hogy mi mindent hagytak ránk nagy, neves és névtelen elődeink a szellemi kulturális örökség terén, amit mi híven őrzünk, belakunk, tartalommal töltünk meg.
A tudósok még 1906-ban megjósolták, hogy az éltető Napunk sárga törpéből robbanásszerű sebességgel vörös óriássá válik, amely mindent felfal, ami útjába kerül. A későbbi tudósok nem cáfolták ennek az eseménynek a bekövetkeztét, csakhogy ötmilliárd éven belül nem számítottak rá.
A szabadkai Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium egykori és jelenlegi diákjainak verseit tartalmazza ez a kötet. A benne szereplő fiatal szerzők azon nemzedék tagjai – a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején születtek –, akik egy sajátos alanyi és traumalírát képviselnek a kortárs vajdasági magyar költészetben.
Indián – ha e szót meghallom, két képzettársításom kötődik hozzá. Az egyik Indián, polgári nevén Fogarasi András, aki a Nagyfa galeri tagjaként vált híressé. Egyik kedvenc interjúalanyom, akivel napokon át lehet beszélgetni hippiségről, szabadságról és arról, hogyan gyűjtöttek Radics Béla gitárvirtuóznak, mert Bélának nem volt erősítője.
Ezeket az emlékeket most Nádas Péter Egy családregény vége című regénye hozta felszínre. A hőse egy kisfiú, akit a nagyszülei nevelnek, és akinek a nagyapja sokat mesélt, önmagáról, hitről, kételyről, háborúkról, sorsokról, menekülésről, cselről, örökségről, többnyire a padláson.
A Régimódi történet Szabó Magda magánmitológiájának alapregénye. Kronológiáját tekintve is, hisz egészen messze, a szépapákig visszamenően mutatja be családjának történetét. A regény kulcsfigurája, a történetcsoportokat összekötő személy az édesanya, Jablonczay Lenke, akinek emléket kívánt állítani a művel.
A Hogyan veszejtsük el a vámpírt című regény a „felsőbbrendű erkölcs” paradoxonának létrejöttét beszéli el egy elképzelt szembesítés során, huszonhat levél, két utóirat és egy vallatási jegyzőkönyv lapjain. „A beismerés saját bűnösségünk belátása a bűntény objektív (logikai) terében” – olvashatjuk a regényben.
Már a címe is sokat sejtető a szép kiállítású, keménykötésű könyvnek. Valójában mégis az alcím igazítja el minden kétséget kizáróan az olvasót: Néprajzi és szociográfiai jegyzetek Nyugat-Bácskáról és más vidékekről, olvashatjuk a főcímet értelmező szöveget.
Ádám Gyula 1961-ben született Csíkkarcfalván, Székelyföldön. A Marosvásárhelyi Művészeti Szakközépiskola grafika szakán végzett, fiatalkora óta készít fényképeket többnyire a moldvai és gyimesi csángókról, a székelyföldi és a szórványbeli emberekről, sorsokról.