Sántha Attila Ágtól ágig című kötete éjjeliszekrény-könyv, még ha nem is esti mese és nem szórakoztató irodalom. Szívesen veszi kezébe az olvasó, hogy újra meg újra fellapozza. Akár egy fotóalbumot a vendégségben, amikor unatkozunk, és észrevesszük, hogy ott hever hívogatón az asztalon: és mindenki fellélegezhet, nem lesz kínos csönd, hisz a képek emlékeket hívnak elő.
A kötet egy fotóalbum/családregény(?) versekben, az alapvető beszédhelyzet pedig a visszaemlékezés. Mindvégig a szerző mesél, pont úgy, mintha a családi fényképalbumát lapoznánk, miközben megoszt velünk a „fotókon” látható személyekről néhány fontos tudnivalót, vagy egy-egy velük kapcsolatos történetet. Ez a mesélős modor egyfajta műfaji ingadozást eredményez, ami a kevésbé gyakorlott olvasót elbizonytalaníthatja, hogy most verset olvas-e vagy novellákat, epikát vagy lírát. Ez viszont a kötet egyik erényének tekinthető, mint alább kiderül.
A kötet egyfajta lírai családfát tár elénk. Hét emberöltőig halad vissza az időben azzal a nem titkolt szándékkal, hogy megrajzolja ősei egyre fakuló képét, egyesek esetében talán az utolsó órában, mert míg az időben közelebbi családtagok alakja sokkal élesebben látszik, addig a legtávolabbiak már az emlékezetben is „nevenincsek” (A Sántha lányok).
A családfakutatás izgalma, szenvedélye hozza, hogy a szerző egy versbe vagy némely szereplő esetében három versbe sűrít egy egész életet. Ahogy a kötet fülszövegében is olvasható, mindez arról szól, hogyan érdemes élni, hogy legalább egy említés erejéig mi is fennmaradjunk utódainkban. Olyan szép ez a megfogalmazás, és annyira ellentéte (mármint a megszövegezés szempontjából) a kötetet indító Mircea Eliadeidézetnek („a »szenvedés« azonos a »történelemmel«. Ezt az azonosítást megfigyelhetjük ma is Európa paraszti kultúráiban”), ami mintha tudományosítani akarná a költő szándékát… Sántha könyvében van történelem, tehát szenvedés bőven. A világégések borzalmairól több versben is olvashatunk: „Úgy hulltak a bombák, / a cinterembe sem tudták kivinni, / ezért a szülei is mellé feküdtek.” (Nagyanyám); „a csapatból kiállítottak egyet, / fejéhez fogták a pisztolyt, lője le / elrettentésül kiszemelt nagyapámat – lelőtte.” (Rákosijános nagyapám). Olvashatunk a harctéren szögesdróton fennakadt fiatal katonáról, mindezt – időszerűsége mellett – a hétköznapi nyelven megszólaló, a székelyek anekdotikus szűkszavúságát visszaadó verssorok kopársága teszi még nyomasztóbbá.
Mítoszteremtés zajlik: minden személy, akit a kötet felidéz, poétikus személlyé válik, miközben a poétikai eszközök minimálisak. A versek valami hallatlan nyersességgel adják vissza az eseményeket, példa rá a nagyapa, Rákosi János és felesége, Márta tragédiája, melyet két külön versben mesél el a szerző: a férfit egyik falusfele – Bardócz Béla bá – lövi le kényszerből, a holttestét felakasztják egy út menti fára, a felesége, Márta pedig odahaza öt éhező gyermekkel várja az urát.
Személyes kedvenceim a kötet záróversei: Attila apa és az Isten hidege megfogyasztott minket. Az időbeli távolság megszűnik, mindkettőben saját magát teszi (fő)szereplővé a szerző, és az élet, a jelen törékenységére hívja fel a figyelmet. Az idő múlása kikényszeríti a nemzedékeken keresztül öröklődő tapasztalattal való szembenézést: a szülőföld kényszerelhagyása és a visszatérés parancsolata (amely a saját dilemmája is) közti feszültség működteti e verseket, és keserű következtetést von le: „Szóval anyámnak újra igaza van: / az Isten hidege megfogyasztott minket, / és az sem lesz, aki a sírokon egy szál gyertyát gyújtson. / Én vele ezen vitatkozni nem fogok.”
Az Ágról ágra legnagyobb erénye, hogy egyszerre költői és egyszerre nagyon is prózai, sőt, hétköznapi nyelven idézi az emlékezet révén megőrzött múltat, miközben a költői én önmeghatározása is tökéletesen beilleszkedik a kötet emlékezetkoncepciójába.
Sántha Attila: Ágtól ágig – Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. májusi számában)
