A kupuszinai származású Silling Léda néprajzkutató, kulturális antropológus egy hétköznapinak tűnő, de talán mélységeiben nem igazán ismert témával foglalkozik a kötetben: vajdasági vásárokkal és vásározókkal. Bár testközelből megtapasztalhatjuk a kutatott jelenséget és szereplőit az év bizonyos időszakaiban, olyan összefüggéseket ismerhetünk meg a monográfiának köszönhetően, amelyekre általánosságban nem is gondolunk. Vajon honnan eredeztethető a vajdasági vásárok története? Miért épp ez a téma keltette fel a kutató érdeklődését? Miként változott a vásárok felépítése, rendszeressége, és miként változhatott a vásározók magatartása? Kik alkotják a vásározók közösségét? Milyen funkciókat tölthet be egy-egy vásár az adott település, lakóközösség életében? És megannyi izgalmas kérdés, amelyeknek megválaszolására ad lehetőséget a szerző Vajdasági vásárok és vásározók című néprajzi monográfiája.
A Nyugat-Bácskában található Kupuszinán a létforma egyik meghatározó eleme volt sokáig a piacozás. A szerző számára akkor vált érdekessé a téma, amikor már nem élt a faluban. Már gimnazistaként testközelből láthatta azt, mit is jelent a faluközösség számára a piacozás. Hamar felfigyelt arra a jelenségre, hogy a piacok a falusiak számára csupán az árusítás helyszínei, ezért a következő kérdés fogalmazódott meg benne: „De hol vásárolnak állatokat, mezőgazdasági eszközöket, alkatrészeket, ruhákat, bútort?” A válaszkeresés, a beszerzés helyszíneinek megtalálása indította el a szerzőt a kutatómunka útján még az 1990-es évek végén. Vajdaság egész területét bejárva, rengeteg terepi munka- és levéltárban töltött órának, kutatásnak köszönhetően születhetett meg a monográfia.
Izgalmas, kalandokkal, élményekkel, anekdotákkal fűszerezett tudományos kötetről beszélhetünk, amely részletes és egyedülálló a maga műfajában, ugyanis kevesen foglalkoztak ilyen részletességgel a témával a Kárpát-medencében. Mindebből kifolyólag hiánypótló mű önmagában a kötet, amely tizenhárom fejezeten keresztül, egészen I. István király uralkodásától napjainkig mutatja be a különböző települések – az év eltérő időszakaiban megtartott – vásárait, valamint a vásározóit. Rövid történeti bevezető után a mai jelentősebb vajdasági vásárokat mutatja be a szerző. A történeti bevezetőben megismerhetjük a kutatott terület három legjelentősebb városának, Újvidéknek, Zombornak és Szabadkának a vásártörténetét, emellett kisebb betekintést ad a bánáti és szerémségi régió vásártörténetébe is. Megismerkedhetünk a vásárok éves rendjével, és hogy azok időpontja miként változott, milyen tényezők határozták meg azt, hogy mely napon, napokon tartják meg az eseményt. Mindezt grafikonok segítségével is érzékelteti a szerző. A monográfia foglalkozik továbbá a vásárok jövedelmi eloszlásával, a vásárterekkel, a vásárok belső szerkezetével, a mai vásárok közül pedig a topolyaival, csantavérivel, kispiacival, óbecseivel, zentaival, torontálvásárhelyivel és a törökkanizsaival, valamint betekintést kapunk a mai újvidéki vásárok és a szerémségi Ruma vásárainak életébe is. A monográfia fő fejezetei vonzáskörzet-kutatással zárulnak.
E néprajzi monográfia tudománytörténeti összefoglaló is egyben, ugyanis Silling Léda ügyelt arra is, hogy bemutassa azt, ki foglalkozott Kárpát-medencei szinten hasonló témával. Sok szerzőt megemlít, szerb és horvát szakirodalmat is felfedezhetünk a bibliográfiában.
Olyan tudományos munkát tarthatnak a kezükben az érdeklődők, amely keveset kutatott témát dolgoz fel. Szakmai jelentősége mellett közérdekű, ráadásul olvasmányos, rengeteg adattal és képpel ábrázolja a kutatási témát. Utóbbinál fontos kiemelni, hogy a képeket értelmezi is a szerző, aminek segítségével még közelebb kerülhetünk a jelenséghez, és abban is segít, hogy még élményszerűbben megismerhessük a vásárok és vásározók történetét, annak minden szegmensét.
Silling Léda: Vajdasági vásárok és vásározók. Forum Könyvkiadó, 2020
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. novemberi számában)
Gion Nándor a vajdasági magyar irodalom neoavantgárd törekvéseinek egyik szuverén tehetségeként tűnt fel a hatvanas évek elején, a ma már irodalomtörténeti jelentőségű újvidéki Új Symposion folyóirat alkotói körében. Kísérletező kedve azonban nem korlátozódott az újszerű formatechnikák kialakítására, hanem konfliktushelyzeteket is bátran vállalva törekedett a vajdasági magyar élet történelmi múltjának és mindenkori jelenének az ábrázolására, azoknak a személyes sorsokat alakító társadalmi folyamatoknak a kegyetlen valósághűséggel való megjelenítésére, melyek az élet útját alakítják.
A regény címe morbid és megdöbbentő. Ugyan mi az, amiért megérné meghal ni? Az antikvitásban, a romantikában, a hazafias eufória közepette léteztek olyan eszmék, amelyek szerint az önfeláldozás erkölcsileg méltányolt cselekedetnek számított, de akkor is úgy, ha más áldozta fel az életét valamiért. De miért áldozná életét bárki is a jelenben?
Mint egy segélykiáltás, úgy törnek fel a női lélek legmélyéről Póda Erzsébet melankolikus történetei. Ez a karcsú kötet mérhetetlen súllyal telepszik az olvasóra, a sorok felfejtése közben mellkasunkon érezzük az erőszak és az agresszió nyomását. Ez a fojtogató atmoszféra árad a kötetegészből, emiatt észleljük úgy, hogy ennek a könyvnek mélyfekete az alapszíne.
Hogyan érkezik? A sokszor föltett kérdésre van egy átírt tréfából merített válaszom. Egy-két órával éjfél után zörgetnek Károly bátyánk ablakán. Az öreg még mély álmát fogyasztja, de nagy nehezen megébred, föltápászkodik, kinéz, kiszól, ki az, kérdi. Én vagyok, Károly bá’. Van-e bíbor tintája? Az öreg elkanyarítja a szót, kihajít valami kézre állót az ablakon, majd visszafekszik.
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.