Valódi időutazással ér fel Timár György A Duna titkai című könyve, amely még éppen a rendszerváltás előtt, 1988-ban jelent meg. A temérdek történelmi tényanyaghoz, amelyet a szerző rendkívüli precizitással és alapossággal összegyűjtött a Dunával és a folyómenti településekkel kapcsolatban, ez egy plusz, retro ízt is ad. Európa második legnagyobb folyója ugyanis ekkor még többek között az NSZK-n, majd Csehszlovákián, Jugoszlávián és Románián hömpölygött keresztül. További kuriózuma, hogy a szöveget grafikák, fotók, ábrák helyett bélyegekkel illusztrálták, így a filatélia rajongóinak elsőrangú csemegét jelenthet az online is elérhető kötet.
A Duna titkaiba akkor is érdemes belemerülnünk, ha soha nem érdeklődtünk a bélyegek iránt. A száraz történelemlecke helyett ugyanis az író valódi, magával ragadó utazásra visz minket, olvasókat a legnemzetközibb folyó mentén, évezredeken keresztül és kasul, sorsfordító, néha kalandos, máskor kevésbé ismert történetek által.
A történelem ismétli önmagát – ez a már-már közhelyesnek tűnő kijelentés juthat eszünkbe, miközben az időben és térben is hosszú utat járjuk be a folyó folyásiránya és a szerző elbeszélése mentén haladva. A Danubius, a Donau, a Danube, a Dunaj, a Dunav, a Dunarea, az Isztrosz, az Ister – ahogy elődeink, szomszédaink nevezték már a Dunát – a Fekete-erdőben kis patakocskaként indul, hogy aztán a könyv szerint még nyolc (ma már tíz) országot érintve, csaknem háromezer kilométert megtéve, csaknem száz kilométeres szélességben ömöljön a Fekete-tengerbe.
Kisebb-nagyobb települések, várak, erdők, szántóföldek, hidak bukkannak fel a történetekben, amelyekben királyok, hercegek, partizánok, diktátorok, parasztok és közemberek harcolnak egymás mellett és ellen, a Duna pedig hol elválasztja, hol összeköti Közép- és Kelet-Európa népeit. Akik mintha egyáltalán nem változnának: ugyan a nevek, időpontok, helyszínek cserélődnek, de az emberi jellemek és jellemtelenségek szinte statikusnak és megváltoztathatatlannak tűnnek.
Zavarja-e ez a Dunát? Aligha. Ő nyugodtan áramlik, kavarog, tódul tovább majd akkor is, amikor mi sem leszünk már. Viszont érdemes lenne követnünk a szerző zárszavait, és tegyünk érte, hogy az eddigieknél boldogabb ezredévei legyenek e sokat látott folyam mentén élőknek!
(Timár György A Duna titkai. Móra Ferenc Könyvkiadó, 1988)
Megjelent a Magyar Kultúra Duna-számában (2021/1)
Gion Nándor a vajdasági magyar irodalom neoavantgárd törekvéseinek egyik szuverén tehetségeként tűnt fel a hatvanas évek elején, a ma már irodalomtörténeti jelentőségű újvidéki Új Symposion folyóirat alkotói körében. Kísérletező kedve azonban nem korlátozódott az újszerű formatechnikák kialakítására, hanem konfliktushelyzeteket is bátran vállalva törekedett a vajdasági magyar élet történelmi múltjának és mindenkori jelenének az ábrázolására, azoknak a személyes sorsokat alakító társadalmi folyamatoknak a kegyetlen valósághűséggel való megjelenítésére, melyek az élet útját alakítják.
A regény címe morbid és megdöbbentő. Ugyan mi az, amiért megérné meghal ni? Az antikvitásban, a romantikában, a hazafias eufória közepette léteztek olyan eszmék, amelyek szerint az önfeláldozás erkölcsileg méltányolt cselekedetnek számított, de akkor is úgy, ha más áldozta fel az életét valamiért. De miért áldozná életét bárki is a jelenben?
Mint egy segélykiáltás, úgy törnek fel a női lélek legmélyéről Póda Erzsébet melankolikus történetei. Ez a karcsú kötet mérhetetlen súllyal telepszik az olvasóra, a sorok felfejtése közben mellkasunkon érezzük az erőszak és az agresszió nyomását. Ez a fojtogató atmoszféra árad a kötetegészből, emiatt észleljük úgy, hogy ennek a könyvnek mélyfekete az alapszíne.
Hogyan érkezik? A sokszor föltett kérdésre van egy átírt tréfából merített válaszom. Egy-két órával éjfél után zörgetnek Károly bátyánk ablakán. Az öreg még mély álmát fogyasztja, de nagy nehezen megébred, föltápászkodik, kinéz, kiszól, ki az, kérdi. Én vagyok, Károly bá’. Van-e bíbor tintája? Az öreg elkanyarítja a szót, kihajít valami kézre állót az ablakon, majd visszafekszik.
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.