Nem találhattam volna jobb címet ehhez a portré- és recenziókombinációhoz, mint magát a könyvét. Irodalomtörténeti jelentőségű műről van szó: ebbe a kötetbe gyűjtötte egybe székely tájnyelven írt verseit és rövidprózáit Sántha Attila.
Sántha a maga során az abszurd-groteszk líra erdélyi meghonosításával járult hozzá az erdélyi irodalom rendszerváltás utáni megújulásához, furcsa szövegei és polgárpukkasztó performanszai nagy port kavartak az 1990-es években. Ő volt a transzközép ideológia atyja is. Sirámokkal, panaszokkal nem zárkózhatunk föl a világirodalomhoz, agresszív, extravagáns irodalmat kell művelnünk – hirdette Sántha –, és az erdélyi fiatal írók java része – akikre nagy hatással volt – magáévá is tette ezt az eszmét.
Az extravagancia mellett – vagy annak kiegyensúlyozása céljából – Sántha Attila hangyaszorgalommal kutatta a székely tájnyelvet, és fél évtizedes gyűjtő-kutató munkát végzett, melynek eredményeképp 2004-ben megjelent a 2500 tájnyelvi kifejezést tartalmazó Székely szótár. Újabb 13 esztendőnyi Hamupipőke-munkával pedig elkészítette a monumentális Bühnagy székely szótárt, amely már 5200 tájnyelvi kifejezést tartalmaz, szócsaládokba rendezve, irodalmi értékű, olvasmányos szócikkekkel.
Ez a grandiózus „tudományos műalkotás” – mert ez a találó kifejezés – egyúttal a kutatómunka végett másfél évtizedig visszavonult alkotó visszatérését is jelentette a magyar irodalmi és tudományos prérire. Tavaly augusztus 20-tól idén március idusáig Sántha Attila négy rangos kitüntetésben részesült: Magyar Arany Érdemkeresztet kapott irodalmi és nyelvészi munkásságáért, Filius Ursae-díjat (a Magyar Pen Clubtól és a Janus Pannonius Alapítványtól) rendhagyó költészetéért, Erdélyért-díjat az erdélyi magyar kultúra szolgálatáért, mindezt pedig egy József Attila-díj koronázta meg. De mivel épp a nemzeti ünnepre megjelent a Hogyan menjünk radinába a lërhëz című lenyűgöző gyűjtemény, a Könyvhéten pedig a kezünkbe foghatjuk a Székely szótár gyermekeknek és cinkáknak címet viselő, gyerekeknek szánt játékos nyelvészeti bravúrt, gyanítjuk, hogy a sikersorozat folytatódik. Arról már nem is beszélve, hogy Sántha tarsolyában még van egy rendkívüli aduász: a Csíki székely krónika ihlette történelmi oknyomozás és kutatás, úgy tűnik, fehér foltokat fog eltüntetni a székely – és ezzel összefüggésben a magyar – őstörténetből és középkorból.
Mindennek, amit most fölsoroltam (és akkor még nem is beszéltem a kortársakra és az ifjabb kollégákra való hatásról, melynek köszönhetően kialakult az újszékely irodalom) az origója – mulatságos módon – egy polgárpukkasztó szövegecske, amit Sántha 1994-ben fabrikált kollégái és a kolozsvári Bretter György Irodalmi Kör közönségének szórakoztatására. Máris már cinkakorában zelegor – ez a pársoros versike címe, és így hangzik: „Berdózik két ricskó, / buftiskodik Máriskó. / Aj, az azsagonjáró, a fuzsitus tepelák, / a nyüslető zelegor, / a hurutó, csupa luszt! / Máris a hiúba felmász, / a sok zakotán zakotál, / bőg, vinnyog, az arrán furulyáz! / Ó, szipog szegény, de a / hiúból lelepcsen, / a két ricskó vele herreg, / Máris forcsokán egy gusa kecmereg, / s még mámi es hutyuruzza erőssen, / de Máris végül megnyuvasztja őket.”
Aki nem érti, szerezze be a Bühnagy székely szótárt, bár a Hogyan menjünk radinába a lërhëz is tartalmaz egy egyszerűsített szószedetet. Gajdó Máris abszurd-groteszk kalandjai megcsillogtatják a székely tájnyelv szépségét, a furmányos székely gondolkodás izgalmasságát, a góbé humort is, de mindezek mögött fölsejlik a székely sors tragikuma is. Az indító vers – 1945 tavaszán – félelmetes szöveg, nem tudjuk, nevessünk vagy sírjunk, hiszen a (nyelvi) játékok vidámak, de a tartalomból visszaköszön az elveszített háború utáni nyomorú éhezés, amit az ugyancsak nyomorú kisebbségi sors és mindenekfölött a családfő elveszítése tesz nehezebbé. Bár ez a legtragikusabb a két évtized alatt írt székely szövegekből, akárcsak Karinthy Frigyes, Sántha sem ismer tréfát a humorban. A játék, a nyelvi bravúr mögött komor lélektan, szociográfia, történelem és filozófia kavarog: nehéz könyv ez, bármennyire is csillogó a humora, izgalmas az észjárása, bravúros a nyelvezete, és bármennyire cukik és zseniálisak Csillag István illusztrációi. Azé a Csillag Istváné, aki Deák Ferenc és Rusz Lívia örökébe lépve Erdély legfölkapottabb könyvillusztrátorává nőtte ki magát, és gyakorlatilag exkluzivitást nyert az új székely irodalom képi világának megteremtéséhez.
Ez a nagyszerű könyv tökéletesen alátámasztja Sántha Attila ars poeticáját: „A költészet ama szent feleslegesség, játék és sírva nevetés egyben, melynek határozottan értelme van.”
Sántha Attila: Hogyan menjünk radinába a lërhëz. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2019. Csillag István illusztrációival.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. áprilisi számában)
A regény címe morbid és megdöbbentő. Ugyan mi az, amiért megérné meghal ni? Az antikvitásban, a romantikában, a hazafias eufória közepette léteztek olyan eszmék, amelyek szerint az önfeláldozás erkölcsileg méltányolt cselekedetnek számított, de akkor is úgy, ha más áldozta fel az életét valamiért. De miért áldozná életét bárki is a jelenben?
Mint egy segélykiáltás, úgy törnek fel a női lélek legmélyéről Póda Erzsébet melankolikus történetei. Ez a karcsú kötet mérhetetlen súllyal telepszik az olvasóra, a sorok felfejtése közben mellkasunkon érezzük az erőszak és az agresszió nyomását. Ez a fojtogató atmoszféra árad a kötetegészből, emiatt észleljük úgy, hogy ennek a könyvnek mélyfekete az alapszíne.
Hogyan érkezik? A sokszor föltett kérdésre van egy átírt tréfából merített válaszom. Egy-két órával éjfél után zörgetnek Károly bátyánk ablakán. Az öreg még mély álmát fogyasztja, de nagy nehezen megébred, föltápászkodik, kinéz, kiszól, ki az, kérdi. Én vagyok, Károly bá’. Van-e bíbor tintája? Az öreg elkanyarítja a szót, kihajít valami kézre állót az ablakon, majd visszafekszik.
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.