A 21. századi művész- és művészetfelfogás új irányokkal telíti az irodalmi palettát is. Érzékenyebbé és befogadóbbá vált az újdonságok iránt; az eddig tabuként kezelt témákat egyre több fény övezi – mára már nincs gátja a diskurzusok legkülönfélébb megoldásainak: egyre könnyebben és ítéletmentesebben beszélünk a szexualitásról, a vallásról, halálfélelemről vagy akár a nemzeti hovatartozásról is. Bár ezek a kérdéskörök nem vonhatók párhuzamba egymással, az el nem rejtettségük kétségtelen – ellenben máig akadnak olyan megfoghatatlan területek, amelyek ugyan változást mutatnak, még mindig nem lehet megállapítani, hogy mikor érik el a végleges céljukat, illetve azt, hogy ez a cél pontosabban mit is takar.
A kortárs irodalom hemzseg az újoncoktól, az írni vágyóktól, melyet évtizedek óta egyre több nő is képvisel – ez utóbbi pedig talán az egyik legszembetűnőbb s egyben legszimpatikusabb átalakulása az irodalomnak. A nők tehetsége lassanként éppolyan elfogadhatóvá válik, mint a férfiaké. A legfőbb kérdés pont ennek a folyamatnak a miértjére fókuszálódik, miközben elfelejtjük körüljárni azt a problematikát is, hogy ezek a nők pontosan miről is írnak, milyen okból, kiért, vagy éppen miért (s talán ebben az esetben sokkal relevánsabban hangzik), mi ellen akarnak felszólalni. Rengeteg női szerző helyezi központi témájává a saját nemének kihasználtságát, eltárgyiasítását – s amit mi, olvasók, gyakran hagyunk feledésbe menni az az, hogy nem csupán az irodalom iránti szenvedélyéből teszi mindezt az írónő, nemcsak a szellemi önmagát képviseli az adott műalkotásokkal, sokkal inkább a testiségét igyekszik megóvni; egyúttal pedig felhívja (illetve valószínűleg ez a célja) a figyelmet egy olyan társadalmi problémára, amely korántsem tudható be egyszerű könyvborítók közé zárandó történeteknek.
Bánkövi Dorottya első verseskötetében a címígéret ellenére nem a fentebb vázoltak útját követi, hanem egy újabb megközelítést, egy kifordított világot tár elénk – a szerzőnő nem panaszkodik, sokkal inkább verstörténetekbe sűríti vallomásait. A debütkötet nem pusztán a társadalom peremére szorult egyedek felemelését szolgálja; sőt talán nem is ez a cél, hanem egy olyan út bemutatása, melyben a lírai én fokozatosan átalakul, egy fejlődéstörténet szemtanúivá válunk – a kamasz lány élményeitől egészen az anyaság megtapasztalásáig jutunk, miközben a férfiakról szerzett ismereteink is folyamatosan kiegészítődnek.
A kötet szerkezeti íve is az önmegmutatás és önmegtalálás különböző fázisaira épül – még az elkülönített ciklusok előtt a Minden színben című kezdővers már előrevetíti azt a női képet, amelyre a kötet többi részében számíthat az olvasó, s melyben már felcsengenek azok a kulcsfontosságú fogalmak is, melyek visszatérő motívumokként egymásra hangolják a verseket, és az egymás mellé gyűjtött verstömböket is. A könyv a lírai én önfeltárulkozását leginkább a nő és férfi kapcsolat összjátékában láttatja, a női (ki)lét ezekben a viszonyokban fog magára találni, megmutatkozni és lassacskán lebomlani, illetve kicserélődni.
Ez a női alak az első periódusban, Az ártatlanság korában erőteljes szembenállást mutat a férfiakkal – itt még a nő teremt, ő irányít; kifordítja a sztereotípiákat, miszerint a férfi birtokol: „Sárból férfit teremtek magamnak […] énrajtam jut kéjjel telt hazába, / fogaim vésnek nyakára vízjelet.” (Sárból férfi) Ez a félelem és gátlás nélküli hangnem főként a kötet első felére jellemző – a versek többszörösen is rámutatnak, a férfi értéke csupán a nő (ott)létével értelmezhető: „De nőtlen / lám, még kifejlődni sem vagy képes. […] Dühít, / ahogy értelmet nyersz – csupán általam.” (Erdőmagány), de mindeközben a birtoklási vágy kielégítésének egyetlen lehetősége is elhangzik: „Majd átengedem mindenem: / egyetlen lehetőség az uralkodásra.” (Birtok) A különféle történetek alapját a női alak tapasztalatain túl a férfiakról szerzett ismeretek alkotják.
A Calea Turzii egy következő állomást mutat, a költőnő Kolozsváron töltött ideje alatt feljegyzett verskollekciójában a férfi, mint elem, kilép a sorokból, helyét egy idős női alak váltja fel, s így a teremtés is újféle értelmezést fog nyerni. A Blokk és Határátkelések című alkotások hangsúlya a (saját és a másik élet)történet megírásának aktusára tevődik: „Ha ő én lenne, / most már biztosan verset írna.” A női létkérdések most már nem egy férfi-énben tükröződnek, hanem egy idősebb, tragédiákat megélt asszony életútján keresztül – s ebben a versciklusban fog először a lírai én ilyen nagy távolságot tenni önmagától, és itt fog először harmadik személyben beszélni az eddig hangsúlyos valló-énről. A női sorsok egymásra hangoltsága a kötet további részében lesz értelmezhető – az idős asszony anyaként áll a megszólaló előtt, aki az elvesztett (öngyilkos) gyermekét látja a befogadott diáklányban; az anyakép ettől a ponttól fogva hozzátartozik a női létformához, mely leginkább a kötet lezáró egységében éri el tetőpontját. A biblikus elemek beemelése a verssorokba, az ártatlan utalások is többször az anyaságot aposztrofálják, viszont már nem a kötetnyitóban szereplő férfi-női kapcsolatokat szétszaggató intenzitásával teszik mindezt, hanem a teremtés egyéb módozataira világítanak rá: „megfoganni”; „elvetélni”; „és nem tudtunk mást, csak teremteni,/ ami épp az eszünkbe jutott.” (Látogatás)
A kötet második fele, a kötetcímadó egység és a Valahol fennakad versei folytatják az előző részben tárgyalt beszédmódot, szembemenve a legelső ciklus magabiztosságot tükröző, férfiakat kijátszó hangnemével, és egy megtorpanásra leszünk figyelmesek: „többé sem előre, sem hátra / csakis befelé, ahol démonok / kötik csokorba a kitépett bogárlábakat.” (Előjegyzés nélkül) A kötet záróakkordja pedig szépen összegzi az egész utazást, mely az önmegtalálás különböző megállóit tartalmazta, s egyben a kezdőversre is erőteljes utalást tesz: „Az leszek, ami kezdettől vagyok – / talán tíz, talán már több ezer élet / a változó színű írisz mögött.” (Átjáró)
Bánkövi Dorottya A női test biztonsága című verseskötetével a női lét kérdéseire nem válaszol, hanem megéli azokat – köntörfalazás nélkül vág bele egy olyan utazásba, melyben a szerelem, emlékezés/képzelet összefügg a testiség megmutatásával; ez egyrészt a túlerotizált versképekben, másrészt a női test mint életadó anya válik izgalmassá – mindezt pedig a teremtés különféle módozatain keresztül veti papírra a költőnő.
Világos, tiszta gondolatai ellenére a francia professzor, Jean-Louis Harouel könyve nem könnyű olvasmány. Olyan kérdéseket vet föl, amelyeket napjainkban nem lehet megkerülni, sőt mi több, radikális állásfoglalást kívánnak. Mert lehet-e nem állást foglalni a migráció kérdésében, amikor Európán kívüli tömegek árasztják el a kontinenst? Az emberi jog mit „lép” az iszlámmal szemben? Hol a helyünk ebben a jobb és bal pólusokra szakadt Európában? Van-e még nemzet, nemzeti identitás?
Hadd kezdjem írásomat azzal, hogy Lackfi János #jóéjtpuszi2 című könyvében találtam az utóbbi évek legjobb ‒ azaz legmodernebb, legkevésbé elkoptatottabb, legérzékletesebb stb. ‒ hasonlatát: „Úgy áhítalak téged, Uram, / ahogy a cukrászdába meghívott kisgyerek / nyelve az ég felé fordított pohár falán / végtelen lassúsággal végiggördülő / utolsó csepp üdítőt.” Lackfi egyébként szinte vadászik az ehhez hasonló, váratlan, újszerű hasonlatokra, és egyébként is nagy művésze ezeknek.
Van egy fontos előzménye Szilasi László Tavaszi hadjárat – Szerelmes magyarok a XIX. századból című könyvének, amely történelmi emlékezetünk két lényeges időszakát mutatja be: a rodostói emigráció időszakát, Mikes Kelemen ismert törökországi leveleivel a középpontban, valamint a XIX. századot a fontosabb történelmi eseményekkel, irodalmi és kulturális vonatkozásokkal.
Amikor először kézhez kaptam, még nem tudtam, mire számíthatok. A hátoldalon lévő szöveg szerint fotó- és tárcagyűjteményként határozza meg magát. Gondoltam is, rendben, a fotókat szeretem, főleg, ha nem „túlművészkedősek”. A tárcákat kevésbé, mert sok szerző a rövidség ellenére hajlamos túlgondolni.
A sajtótájékoztatón Demeter Szilárd és Gyurgyák János köszöntőjét követően korunk legnagyobb Petőfi kutatója, Margócsy István, Hermann Róbert és Gyimesi Emese vett részt a beszélgetésen, a jelenlevőket Juhász Anna irodalmár kérdezte.
Mitől világít a szentjánosbogár? Mi az összefüggés Szent László pénze és az őslénytan közt? Miért hívják halálmadárnak a kuvikot? Mi a Kárpátok sárkánya? Mire használható a galagonya? Milyen állatot hívnak krampusznak a csilizköziek? Ilyen és hasonló kérdésekre kaphat választ a kíváncsi olvasó Csicsay Alajos Útjelzők az élők és élettelenek rengetegében című kötete lapjain.
Kozma Attilát nem kell bemutatni. Csak azoknak, akik nem ismerik. Szerencsére sokan meg akarják ismerni. Azok közül is, akik ismerik. Színész ő, akinek darabról darabra meg kell újulnia, és egyben székely stand-upos (székely felállós nyeletlenkedéses), aki az Open Stage csapat tagjaként már nagyon rég letette névjegyét az asztalra. És most belevágott a kacagtatós, írott irodalomba is.
A csíkszeredai költő legújabb verseskötetében az apa és fia, szélesebb körben a közeli rokonság viszonyát tárgyalja, mutatja be. Nem is akárhogyan: a kötet ugyan prózaversekből áll, ám Borsodinak sikerül olyképpen használnia a műfajt, hogy abból már-már olyan regény születik, amely egy egész világot mutat be.
Sántha Attila Ágtól ágig című kötete éjjeliszekrény-könyv, még ha nem is esti mese és nem szórakoztató irodalom. Szívesen veszi kezébe az olvasó, hogy újra meg újra fellapozza. Akár egy fotóalbumot a vendégségben, amikor unatkozunk, és észrevesszük, hogy ott hever hívogatón az asztalon: és mindenki fellélegezhet, nem lesz kínos csönd, hisz a képek emlékeket hívnak elő.
„A »szenvedés« azonos a »történelemmel«. Ezt az azonosítást megfigyelhetjük ma is Európa paraszti kultúráiban” – idézi Sántha Attila mottóként az Ágtól ágig című kötetében Mircea Eliadét. A román gondolkodó életében még létezett a hagyományos értelemben vett falu, mára már a hatalmas tudást őrző paraszti kultúra kikopott a nyugatiasodó társadalmakból. Sántha verseiben ez a letűnt világ kel életre.