A 21. századi művész- és művészetfelfogás új irányokkal telíti az irodalmi palettát is. Érzékenyebbé és befogadóbbá vált az újdonságok iránt; az eddig tabuként kezelt témákat egyre több fény övezi – mára már nincs gátja a diskurzusok legkülönfélébb megoldásainak: egyre könnyebben és ítéletmentesebben beszélünk a szexualitásról, a vallásról, halálfélelemről vagy akár a nemzeti hovatartozásról is. Bár ezek a kérdéskörök nem vonhatók párhuzamba egymással, az el nem rejtettségük kétségtelen – ellenben máig akadnak olyan megfoghatatlan területek, amelyek ugyan változást mutatnak, még mindig nem lehet megállapítani, hogy mikor érik el a végleges céljukat, illetve azt, hogy ez a cél pontosabban mit is takar.
A kortárs irodalom hemzseg az újoncoktól, az írni vágyóktól, melyet évtizedek óta egyre több nő is képvisel – ez utóbbi pedig talán az egyik legszembetűnőbb s egyben legszimpatikusabb átalakulása az irodalomnak. A nők tehetsége lassanként éppolyan elfogadhatóvá válik, mint a férfiaké. A legfőbb kérdés pont ennek a folyamatnak a miértjére fókuszálódik, miközben elfelejtjük körüljárni azt a problematikát is, hogy ezek a nők pontosan miről is írnak, milyen okból, kiért, vagy éppen miért (s talán ebben az esetben sokkal relevánsabban hangzik), mi ellen akarnak felszólalni. Rengeteg női szerző helyezi központi témájává a saját nemének kihasználtságát, eltárgyiasítását – s amit mi, olvasók, gyakran hagyunk feledésbe menni az az, hogy nem csupán az irodalom iránti szenvedélyéből teszi mindezt az írónő, nemcsak a szellemi önmagát képviseli az adott műalkotásokkal, sokkal inkább a testiségét igyekszik megóvni; egyúttal pedig felhívja (illetve valószínűleg ez a célja) a figyelmet egy olyan társadalmi problémára, amely korántsem tudható be egyszerű könyvborítók közé zárandó történeteknek.
Bánkövi Dorottya első verseskötetében a címígéret ellenére nem a fentebb vázoltak útját követi, hanem egy újabb megközelítést, egy kifordított világot tár elénk – a szerzőnő nem panaszkodik, sokkal inkább verstörténetekbe sűríti vallomásait. A debütkötet nem pusztán a társadalom peremére szorult egyedek felemelését szolgálja; sőt talán nem is ez a cél, hanem egy olyan út bemutatása, melyben a lírai én fokozatosan átalakul, egy fejlődéstörténet szemtanúivá válunk – a kamasz lány élményeitől egészen az anyaság megtapasztalásáig jutunk, miközben a férfiakról szerzett ismereteink is folyamatosan kiegészítődnek.
A kötet szerkezeti íve is az önmegmutatás és önmegtalálás különböző fázisaira épül – még az elkülönített ciklusok előtt a Minden színben című kezdővers már előrevetíti azt a női képet, amelyre a kötet többi részében számíthat az olvasó, s melyben már felcsengenek azok a kulcsfontosságú fogalmak is, melyek visszatérő motívumokként egymásra hangolják a verseket, és az egymás mellé gyűjtött verstömböket is. A könyv a lírai én önfeltárulkozását leginkább a nő és férfi kapcsolat összjátékában láttatja, a női (ki)lét ezekben a viszonyokban fog magára találni, megmutatkozni és lassacskán lebomlani, illetve kicserélődni.
Ez a női alak az első periódusban, Az ártatlanság korában erőteljes szembenállást mutat a férfiakkal – itt még a nő teremt, ő irányít; kifordítja a sztereotípiákat, miszerint a férfi birtokol: „Sárból férfit teremtek magamnak […] énrajtam jut kéjjel telt hazába, / fogaim vésnek nyakára vízjelet.” (Sárból férfi) Ez a félelem és gátlás nélküli hangnem főként a kötet első felére jellemző – a versek többszörösen is rámutatnak, a férfi értéke csupán a nő (ott)létével értelmezhető: „De nőtlen / lám, még kifejlődni sem vagy képes. […] Dühít, / ahogy értelmet nyersz – csupán általam.” (Erdőmagány), de mindeközben a birtoklási vágy kielégítésének egyetlen lehetősége is elhangzik: „Majd átengedem mindenem: / egyetlen lehetőség az uralkodásra.” (Birtok) A különféle történetek alapját a női alak tapasztalatain túl a férfiakról szerzett ismeretek alkotják.
A Calea Turzii egy következő állomást mutat, a költőnő Kolozsváron töltött ideje alatt feljegyzett verskollekciójában a férfi, mint elem, kilép a sorokból, helyét egy idős női alak váltja fel, s így a teremtés is újféle értelmezést fog nyerni. A Blokk és Határátkelések című alkotások hangsúlya a (saját és a másik élet)történet megírásának aktusára tevődik: „Ha ő én lenne, / most már biztosan verset írna.” A női létkérdések most már nem egy férfi-énben tükröződnek, hanem egy idősebb, tragédiákat megélt asszony életútján keresztül – s ebben a versciklusban fog először a lírai én ilyen nagy távolságot tenni önmagától, és itt fog először harmadik személyben beszélni az eddig hangsúlyos valló-énről. A női sorsok egymásra hangoltsága a kötet további részében lesz értelmezhető – az idős asszony anyaként áll a megszólaló előtt, aki az elvesztett (öngyilkos) gyermekét látja a befogadott diáklányban; az anyakép ettől a ponttól fogva hozzátartozik a női létformához, mely leginkább a kötet lezáró egységében éri el tetőpontját. A biblikus elemek beemelése a verssorokba, az ártatlan utalások is többször az anyaságot aposztrofálják, viszont már nem a kötetnyitóban szereplő férfi-női kapcsolatokat szétszaggató intenzitásával teszik mindezt, hanem a teremtés egyéb módozataira világítanak rá: „megfoganni”; „elvetélni”; „és nem tudtunk mást, csak teremteni,/ ami épp az eszünkbe jutott.” (Látogatás)
A kötet második fele, a kötetcímadó egység és a Valahol fennakad versei folytatják az előző részben tárgyalt beszédmódot, szembemenve a legelső ciklus magabiztosságot tükröző, férfiakat kijátszó hangnemével, és egy megtorpanásra leszünk figyelmesek: „többé sem előre, sem hátra / csakis befelé, ahol démonok / kötik csokorba a kitépett bogárlábakat.” (Előjegyzés nélkül) A kötet záróakkordja pedig szépen összegzi az egész utazást, mely az önmegtalálás különböző megállóit tartalmazta, s egyben a kezdőversre is erőteljes utalást tesz: „Az leszek, ami kezdettől vagyok – / talán tíz, talán már több ezer élet / a változó színű írisz mögött.” (Átjáró)
Bánkövi Dorottya A női test biztonsága című verseskötetével a női lét kérdéseire nem válaszol, hanem megéli azokat – köntörfalazás nélkül vág bele egy olyan utazásba, melyben a szerelem, emlékezés/képzelet összefügg a testiség megmutatásával; ez egyrészt a túlerotizált versképekben, másrészt a női test mint életadó anya válik izgalmassá – mindezt pedig a teremtés különféle módozatain keresztül veti papírra a költőnő.
A 2022-es év végén jelent meg a Szélvész című antológia, a Szlovákiai Magyar Írók Társasága jóvoltából. A kötet lényegében a már korábban, (pontosabban 2020-ban), megjelent Fiatal írók antológiájának folytatása, de teszi ezt úgy, hogy közben próbál új alapokra is helyezkedni. A kötet egyes szövegei az Írótársaság táborainak közvetett és közvetlen eredményei, erre utal az antológia borítóján olvasható megjegyzés: Grendel Lajos Mentorprogram könyvek 1. A Szlovákiai Magyar Írótársaság 2007-ben indított kezdeményezése az idén kapta meg ezt az elnevezést, emlékezve a
Kovács István A gyermekkor tündöklete című regénye 1998-ban jelent meg, s a mostani immár a harmadik kiadás. De – mint azt Jánosi Zoltán utószóként jegyzett elemzéséből megtudhatjuk – a szerzőt már jóval korábban megszólította a téma, s a bevezető fejezet 1972-ben az Élet és Irodalom hasábjain meg is jelent, ám a teljes mű – több szakaszban íródva – csak a rendszerváltás utáni években nyerte el végleges formáját.
Figyelmet és elismerést érdemlő pillanat az, amikor a tehetség és a kemény munka eredménye végre ünnepélyes formát ölt. A Csikófogat antológia kézzelfogható, értékes és különleges bizonyítéka ennek. Közel kétszáz fiatal jelentkezett az Orpheusz Kiadó és a Guttenberg Pál Népfőiskola által 2021-ben meghirdetett, Csikófogat elnevezésű tehetséggondozó programra, amelyet határon túli középiskolások számára hirdettek meg. Az ennek keretein belül megírt munkák közül csak a legjobbak kerülhettek nyomtatásba. Az antológia épp azt a friss tehetséget, új látásmódot képviseli, amit egy ilyen
Semmink sincs, csak a történetünk – olvashatjuk a kinyilatkoztatást Visky András Kitelepítés című új könyvében. Sokatmondó és megrázó ez a mondat. Gondoljunk bele: minden döntésünkkel, választásunkkal egy olyan történetet írunk, ami kizárólagos és lényegi tulajdonunk. Az élettörténetünk a legfőbb érték, amivel rendelkezhetünk. De hogy mit is jelent a teljes megfosztottság, mi ez a semmi, amire az idézet utal, akkor értjük meg igazán, ha ismerjük a regény történelmi hátterét és látjuk a személyes sorsokat is.
A kétszáz éve született halhatatlan költőt, Petőfi Sándort az utóbbi két-három évtizedben gyakran idézik lelkesülten, miszerint ő is káromkodott a Mit nem beszél az a német című versében. A csúnya beszéd mai úttörői csupán az felejtik el hozzátenni, hogy az egész életműben ez az egy otrombaság található. Mert a költő akkor a német (Habsburg) aljasság hallatán rettentően begorombult.
Cserna-Szabó András regényében, a Zerkó – Attila törpéjében viszont alap a káromkodás, olybá tűnik, mintha az ezerhatszáz-ezerhétszáz évvel ezelőtt élt szereplők valamennyien egy pesti kocsmából jöttek volna ki éppen.
Mielőtt elolvasnánk Böszörményi Zoltán Regál című művét, amely idén második kiadásban jelent meg az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában (az első kiadást, amelyet az Ulpius-ház publikált, öt nyelvre fordították le, 2016-ban a Frankfurti Könyvvásárra jelent meg németül), érdemes megismerkednünk a szerző élettörténetével, amely ebben a műben a történet előzményeként szolgál.
Van az apró kis házikó, és van a Százszorszép Sziromrét. És van Mimi és Momi, akik az apró kis házikóban laknak, és lelkesen gondozzák a tulipánoskertjüket. És vannak még lepkék, egészen pontosan két lepke van, Lepike és Lopika, meg aztán van Augusztin, a pöttyök nélküli katicabogár. Ha mindez együtt van, akkor máris ezer és ezer dolog történhet meg, ezer és ezer kaland, hiszen lepkék, katicabogár, sziromrét, apró házikó és két kislány az éppen annyi, hogy abból bármi lehet, bármi, ami mese.
Aránylag sok dokumentumot tártak már fel a 20. század világtörténelme sötét foltjáról, a második világháborúról, és a háború után a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcoltak pokoljárásáról. Aránylag sokat, de még mindig nem eleget. A Flórián László által összeállított „Izvinyite, agyin klop…” című (alcíme: Akik túlélték a gulág poklát) nemrég megjelent könyv is ezt a témát dolgozza fel.
A mindennapok élményei adják Kelemen Erzsébet új novelláskötetének alapanyagát. A megélt történetek, emlékképek nemegyszer bennünk rekednek – vagy perifériára kerülnek, elbomlanak –, ha nincs, ami felszínre hozza őket. Kelemen Erzsébet azonban együtt él ezekkel a történetekkel, s rendre adódnak olyan szituációk, amik arra ösztönözik, hogy elmondja, megossza, kibeszélje az őt feszítő gondolatokat. Írásaiban múlttöredékeket (személyes és családi emlékeket) és jelenkori eseményeket, érzeteket, jelenségeket emel irodalmi szintre – párhuzamot vonva a jelen és a múlt mozzanatai között.
Szókratész védőbeszédében hangzik el, hogy „a vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet”. (XVIII.) A vizsgálódást mint kísérletet tételezhetjük. Ennek a lefolyása nehezen látható előre, és ugyanezt tarthatjuk annak végkifejletéről is. Az ember esetében viszont, aki születésétől életkísérleteket tesz, más megvilágításban úgymond halálgyakorlatokba kezd, a végkifejletet illetően semmilyen kétség nem merülhet fel. A lefolyás, vagyis az eljutás ama végső pontig annál inkább kiszámíthatatlan.