2022. október 06., 08:23
Megérett a világ a pusztulásra, mondjuk ártatlan tekintettel – s ennél bonyolultabb fejtegetésbe nem is bocsátkozunk, mert félünk: minél erősebbnek tűnik, annál igazabb, s minél valódibbnak tűnik, annál biztosabb a vég. Erről a végről szól Farkas Wellmann Endre legújabb verseskötete, a Hannibal Lecter levelei Clarice Starling ügynökhöz.
A versek azt az állapotot ragadják meg, amikor önmagunkba nézünk – hiszen ez a dolga a költészetnek. Önmagába merül el a kötet szerzője is, hogy meglássa a maga szörnyét, akit a saját képére teremtett. E szörny pedig akár Hannibal Lecter is lehet, az 1991-es kultuszfilm, A bárányok hallgatnak kannibál kulcsfigurája. S mert a szörny bennünk van, a szerző azt a gócpontot keresi, amikor megfordult a világ, és a kirendelt út helyett egy másikat választott: a pusztulást, a rothadást.
A teljes kitárulkozás lehetetlen, ezért lesz Farkas Wellmann számára a szerepvers az egyetlen megoldás. Valaki más bőrébe bújni, s úgy szemlélni a történéseket – ezt tesszük mi, emberek, s ezt teszi ő is. A költő nem először fordul ezen önkifejezési formához, korábbi köteteiben (például a Lucius Domitius lázbeszéde, A római disznó) úgy próbálta bemutatni a jelent a maga brutalitásában, hogy antik hősök vagy antihősök hangján keresztül beszélt a kiüresedő értékekről, a forma térnyeréséről a tartalom ellenében.
A bennünk lévő szörny, Hannibal Lecter az élet és halál, az idő, a humanizmus és a kereszténység kérdéseit járja körül. A legnagyobb átka ennek a lepusztult világnak az, hogy már az Istent is kizárta magából, állítja a kannibál, aki az istenhiányt tartja kora jellemzőjének:
„Nézze, Clarice, itt hazugság lett minden,
gyilkos szemembe tekinteni innen
kiváltság, és bizonyossággal látni, hogy
arcom mögött ott van, s ugyanúgy hiányzik az Isten.”
(Hannibal Lecter első levele Starling ügynökhöz)
Az istenhiány sok esetben más jellegű következményekkel is jár, amelyek a romlandósággal köthetők össze, és egy egész civilizáció alkonyát vetítik előre:
„E táptalajból férgek kunkorodnak,
és túl az Európa-táblán
túrnak az égbe fel,
ahol egyszer volt egy Isten,
akit ma már
mindez nem érdekel.”
(Magánbeszéd)
(Ön)felemésztő korban élünk, és az őrület az egyetlen út, amely közelebb vihet bennünket egyfajta „igazsághoz”. Miközben elveszítünk mindent, ami a létünket meghatározná, új bűnöket keresünk boldogsághabzsolásunkban, nem törődve a következményekkel:
„a bűn mégiscsak bűn marad:
más bűnökért könyörög a világ,
vagy csak az igazat akarja észrevenni.
És halad az ember a boldogság virágösvényein,
halad valószerűtlen szellemruhájában,
és egyre távolodik mindentől, ami emberi.”
(Az idő emlékezete)
A kötet végére Hannibal Lecter árnyékában mi is (bár még) halkan (de) kijelentjük: hússá bomlik körülöttünk a világ. Az emberiséget a kérdések tartják lélegeztetőgépen ebben a silány világban, még ha azokat egy kannibál teszi is fel. Így nem tétovázhatunk mi is rákérdezni: ha már a hús is tovatűnik, a lélekkel, igen, a lélekkel mi lesz?
Farkas Wellmann Endre: Hannibal Lecter levelei Clarice Starling ügynökhöz. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. szeptemberi számában)
