A határon túli magyar nagy szent összeesküvések margójára, avagy miből lesz a székely vendégmunkás – Nagy Koppány Zsolt A vendégmunkás (és a) dalai című kötete
A székely lét keserédes oldaláról ritkán beszélünk olyan kíméletlenül, de mégis élvezhető – nem kevésszer megmosolyogtató – előadásmódban, ahogyan azt Nagy Koppány Zsolt teszi. A vendégmunkás (és a) dalai című könyve korántsem előzmény nélküli, rögtön beilleszthetővé válik egy lassan hagyományosnak tekinthető székely könyvsorozat darabjai közé – de az író rátermettsége természetesen nem jellemezhető csupán ennyivel. A székely sors és öntudat Nagy Koppány Zsolt munkájában világot lát, ahol nem kissé lesz az érdekfeszítő és egyben lehangoló, s ha a szerző nem spékelné meg a történeteit egy csipetnyi humorral, elvesznénk a kegyetlen igazságban.
A viszonylag vékonyka kötet tükröt tár az olvasói elé (legyen az magyarországi magyar vagy székely), már-már egy útmutatóként is használható: mi, illetve ki is a székely ember és mivé lesz, ha sok kilométert van a háta mögött. A szerző túlmutat a sztereotípiák legismertebbjein, s az öt részre tagolt könyv öt különböző szempontból ismerteti a világlátott székelyt. Nagy Koppány Zsolt nem elégszik meg a Székelyföld atmoszférájával, s már az Elöljáró beszédö címűben rátapinthatunk a lényegre: hősében fortyog a kíváncsiság és az otthoni megszokásból kikívánkozik a nagyvilágba. Ennek eredményeképp látjuk a magyarországi magyart erdélyi szemmel s az erdélyit mindkét oldalon. Ugyan a komikum sok mindent kiszínesíthet, a rút valóság humorral sem takarózhat, ilyenformán pedig a székely sors vendégmunkásként egy valamivé lehet – egy köztes állapottá: „Erdélyinek már, pestinek még nem vagyok jó”.
Nagy Koppány Zsolt mesterfokon bánik az írói nyelvvel; Az angol tanár evangéliuma és a Kalibakutya az élet egyéb aspektusait helyezi terítékre, amelyekben ugyancsak a visszaút kiláthatatlansága lesz hangsúlyos. Az elbeszélői hang mindkét történetben különleges – az angol tanár vallásos ókort imitáló hangja a tanításban keresi a létértelmet, igéi mégsem vezetik el a mennyek országába, épp ellenkezőleg: „szállván alá poklokra, s ott ültömben mind a mai napig azon elmélkedem, mi a fészkes fenéért nem lettem inkább tetőgerendák gondtalan és boldog kifaragója”. Rexi nagyszerű kutyasorsa pedig hasonló eredményekkel tragédiába torkollik, de a végszó többszörösen is értelmezi azt: „Megérdemeljük sorsunkat”. S ha valaki arra kíváncsi, hogy a székelység még mi mindenben ragadható meg, a könyv utolsó szegmense dogmaszerűen sorolja egybe a tudnivalókat.
Nagy Koppány Zsolt munkája zavarba ejtően lesz egyszerre drasztikus és humoros, őszinte és megrendítő; a kötet egésze: a szerkezet és az illusztrációk (Csillag Istvánnak köszönhetően) magukért beszélnek. Nevetésre vágyakozva lapozunk bele, nosztalgia burkot építve, mégis nehéz nem elfogultan olvasni – mint aki nemrég óta, de tudja, milyen igaz! – milyen (nem) székelynek lenni.
Mint egy segélykiáltás, úgy törnek fel a női lélek legmélyéről Póda Erzsébet melankolikus történetei. Ez a karcsú kötet mérhetetlen súllyal telepszik az olvasóra, a sorok felfejtése közben mellkasunkon érezzük az erőszak és az agresszió nyomását. Ez a fojtogató atmoszféra árad a kötetegészből, emiatt észleljük úgy, hogy ennek a könyvnek mélyfekete az alapszíne.
Hogyan érkezik? A sokszor föltett kérdésre van egy átírt tréfából merített válaszom. Egy-két órával éjfél után zörgetnek Károly bátyánk ablakán. Az öreg még mély álmát fogyasztja, de nagy nehezen megébred, föltápászkodik, kinéz, kiszól, ki az, kérdi. Én vagyok, Károly bá’. Van-e bíbor tintája? Az öreg elkanyarítja a szót, kihajít valami kézre állót az ablakon, majd visszafekszik.
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.