Izer Janka: „Ez volt az első szeretet, mellyel találkozott” – A Kulteátrum színháznyitó előadásáról

2020. szeptember 24., 07:41
Forrás: Sallak Dóra/Kulteátrum

Az ismert történet szerint adott egy fiú, akit az anyja eldobott magától szilveszter éjszakáján. Koldusemberek vették magukhoz, és kihasználták. Majd megmentette őt egy gazdag úr, hogy szolgává tegye. Mikor megelégelve az ütleget sarkára áll, és visszaadva a pofont kijelenti, hogy ő nem lesz szolga többé, akkor kapja meg élete első szerető szavát.

Mit jelenthet az első kedves, bátorító, támogató szó az embernek? Világokat mozgat. Az tudja ezt igazán, akinek sokáig kell várnia rá. Szilveszterben is (mert így hívják a fiút) ez indítja el a forradalmat. Ez vezeti rá, hogy tanuljon, gondolkodjon.

Iskolatársainak hidegsége először magányt, majd kiválasztottságtudatot csepegtet belé.

Minél több fájdalom éri, annál nagyobbra nő benne az elhivatottság. Mert nem magában, nem is másokban látja a hibát, hanem a társadalmi rendben. Minden embert egyenlőnek lát, ez nem engedi, hogy szenvedéseiért, a bántalmazásokért másokat hibáztasson. De magát sem teszi felelőssé. Talán mert a lelkiismeret meghalt benne rég, gyermekévei alatt, ahol a tolvajlás volt a megélhetési módja. Nem marad más hibáztatható, csak a rendszer. A hierarchia. A szolgaság.

Mindebben tovább erősíti őt az, ahogy jegyzősége idején ráharagítja a falut a pap.

Mi vezet arra valakit, hogy mártír legyen, hogy feladja életét valami nemesebbnek látott ügyért: az emberekért, a hazáért, a fejlődésért? Mitől válik valaki szőlőszemet érlelő napsugárrá? A fájdalmaktól?

A Kulteátrum első előadása, Az apostol Petőfi Sándor azonos című műve alapján készült. A monodrámát játssza és rendezte Borbély Sándor.

A sokszereplős darab alakjait különböző ruhadarabok reprezentálják, a színészi játék profin különbözteti meg őket és váltogatja úgy a karaktereket, ahogy a test a ruhákat. Az előadás sok humorral dolgozik, mely üdíti a lelket, de mégsem tereli el a fókuszt a tragédiáról.

Szilveszter elhivatottságtudata, létének, tetteinek értelmetlensége, haszontalansága megrendítő. Csupa csalódással teli élete félelmetes. Elbírhatatlan.

Végső, vakmerő tette ma már csupán egy elkeseredett őrült – akitől mindent elvettek – utolsó baklövésének tűnne. Hiszen nem azt halljuk mindenhol – ma már –, hogy ha a saját életünket éljük, akkor boldogok leszünk. Nem a saját életét élte volna Szilveszter? Hiszen a nyomor, a sok hiábavaló próbálkozás a rabszolganép felszabadítására mintha ezt üzenné.

Sőt a börtönben ő maga is kimondja, csupán egy dolog volt, mely valós, mely igazi volt addigi életében. Pedig semmi köze annak a magára vállalt hivatáshoz.

Ez pedig az asszony, akitől gyermeke születik. A nő, aki szereti kérdések nélkül, elvárások nélkül, úgy, ahogy van. Aki otthagyja kastélybeli életét a penésszel, esővel csíkozott falú padlásszobáért, mert ott van Szilveszter.

 „Nekem többé nem kell az élet,

Mert célját elveszítém;

Te voltál célja életemnek,

Te általad s te érted éltem,

Szerelmem istenasszonya,

Te egymagad voltál valóság;

A többi? az emberiség, szabadság,

Ez mind üres szó, puszta ábránd,

Melyért bolondok küzdenek.

Te egymagad voltál valóság,

Szerelmem istenasszonya!

És én örökre elvesztettelek!”

Nem ezt kellene keresnünk, mindannyiunknak? Azokat az ajándékokat, amelyek maguktól jönnek be az életünkbe. Ez tűnik jogosnak.

De akkor, ha börtönbe kerülve Szilveszter fel is ismerte az igazságot, onnan kiszabadulva miért az általa üresnek nevezett szavak ködébe vész el ismét és próbálja megölni a királyt?

Borbély Sándor gondolatébresztő játéka érett, könnyeden húz magával minket is, vele együtt éljük át a gyötrelmeket és örömeket, Szilveszter szabadulásainak eufóriáját. És azt az elkeseredettséget, csalódottságot is, melyekbe elhivatottságtudata hajszolta bele.

Ugyanakkor halála után új generációk sarjadnak, amelyek szégyellik apáik megalkuvó rabszolgasorát. Mégiscsak ő volt a sugár, mely az érést elindította volna?

Hogyan működik ez? Kinek van igaza? Annak, ki a gondviseléstől kapott ajándékokkal él, mely magától érkezik, s azt próbálja szebbé, jobbá tenni, ápolni, gondozni? Vagy annak, aki belső elhivatottságából indíttatva cselekszik?

Szerencsés, kiben e két út egyfelé vezet.

Vagy talán pont azok a nagy lelkek, akiknek e két út között választaniuk kell?

 „A szőlő a napsugaraktul érik;

Mig édes lett, hány napsugár

Lehelte rája élte melegét,

Hány százezer, hány miljom napsugár?…

A földet is sugárok érlelik, de

Ezek nem nap sugárai, hanem

Az embereknek lelkei.

Miden nagy lélek egy ilyen sugár, de

Csak a nagy lélek, s ez ritkán terem”

 

"A klasszikusan új és újonnan klasszikus. Irodalom és színház, határon innen és határon túl. Egy új név a budapesti színházak között, mely szeptembertől heti két alkalommal – befogadó jelleggel – olyan produkcióknak ad otthont, amelyeknek a budapesti, vidéki és határon túli magyar játszóhelyek nem tudnak megfelelő mennyiségben megjelenési fórumot biztosítani, de a megszületett előadásaik művészi értéke jelentős. Az új színház, a Kulteátrum a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum Kultea színpadán, egy olyan professzionális helyet biztosít létrejöttével, ahol a színészek bemutathatják, és akár repertoárszerűen játszhatják előadásaikat, legyen az monodráma, 2-3-4 fős előadás vagy éppen önálló irodalmi est. A „nagy nevek” mellett a pályakezdő színészek is mind azon lesznek, hogy a magyar és a világirodalom remekeit megismertessék a közönséggel, annak minden rétegével, bármely korosztályból: az óvódásoktól a szép korúakig. A Kulteátrum értékeivel hiánypótló lesz a színházak között, nemcsak Budapesten, hanem egész Magyarországon, határon innen és határon túl" – olvasható az MKVM oldalán az új játszóhely célkitűzése.