Az idei Jelen/Lét nemzetiségi színházi fesztivál záró programja a sokak által várt Hotel Yereván című örmény vígjáték lett volna – az összes jegy elkelt. Hogy milyen lett volna az az előadás, nem tudjuk. Valószínűleg nem játszották volna szívből a színészek, hiszen Azerbajdzsán és Örményország újabb háborújában szeptember 27-e óta több mint ötszáz ember vesztette életét. Az utolsó pillanatban cserélték le az előadást a Musza Dagh musicalre.
Az Urartu Örmény Színház határozatlan ideig nem játszik vidám darabokat – derül ki a színház közleményéből.
A Musza Dagh musical egy száz évvel ezelőtti történetet dolgoz fel. 1915 áprilisában ötezer örmény menekült a törökök tisztogatása elől Gabriel Bagradjan vezetésével Musza Dagh hegyére. Mintegy negyven napon át tartottak ki, míg tartalékaik el nem fogytak. A történetet Franz Werfel írta meg A Musza Dagh negyven napja című regényében, melyből film is készült azóta. A fesztivál a Jelen/Lét névhez méltón váltott erre a programra, kifejezve a szolidaritást az örmény nemzetiséggel.
Az előadás visszafogottan zajlott, a történet jórésze csak a képzeletünkben jelenítette meg a borzalmakat. A nagymamák esti meséjét idézve ült ott a narrátor (Csizmadia Gabriella) és olvasta nekünk a régiek históriáját. Néha megjelentek a szereplők, de keveset beszéltek. Ezekről a tragédiákról nem is lehet. Legfeljebb elénekelni, kiénekelni magunkból a fájdalmakat. A háttérben azonban, elfojtottan, titkosan ott háborgott a múlt és a jelen tragédiája.
Ott ülve a néző visszatért abba a világba, ahol az óvóhelyek menedékében csak a mesék világa nyugtatta meg a gyerekeket, de a felnőtteket is. Csakhogy mit meséljenek azok, akiknek nincsenek szép, vidám történeteik? Akiknek múltja üldöztetéssel, félelemmel van tele? Az őseink minden tapasztalata átöröklődik a szavainkba, a vonásainkba, a génjeinkbe. Hogyan nyugtassuk meg a gyermekünket, ha nem látunk mást, csak azt, hogy ő sem lesz biztonságban soha. Hogy üldöztetése, otthontalansága örök?
Az énekek dallama könnyed, de hiába. A szövegek fájdalmát így is érezzük. A mesélő hangja is lágy, kedves és nincs direkt erőszak a színpadon, a harcot csak kellékek és táncosok jelzik. Minden szimbolikus. Mégis szinte halljuk a bombák robbanását, érezzük, ahogy megremeg a föld.
És látjuk a színészeken is, hogy habár jól játszanak, mégsem teljes szívvel, mert lelkük egy része máshol van, egy néppel együtt lobog, azokkal, akik veszélyben vannak most. Azt hisszük, a háború távol van már tőlünk, de mintha egyre közelítene.
Az előadás után a villamoson ülve, a város fényeit nézve az embernek a romok jutnak eszébe, hogy ha csak képeken is, de látta már rommá válva ezeket az utcákat, a Dunába zuhant hidakat. Ugye, megmarad a béke? Az emberekben növekvő feszültség rossz előjel, figyelmeztetés. Csak ne lépjük át a határt.
A vallási fanatikus közösség egy nap úgy dönt, eljött az idő. Tagjainak legfontosabb feladata és kötelessége az öngyilkosság lesz. „Lenni vagy nem lenni?” – teszi fel a hamleti kérdést az utolsó túlélő. De egyből hozzá teszi, ez nem az ő kérdése.
Az 1980-as években komoly karriert lehetett arra építeni, ha az anyukád a mozi pénztárában dolgozott. E kiváltságos pozícióért kaphattál magyarországi kerek rágót, Kajla csokit, jugoszláv bélyeget, német vaskocsit, sörösdobozt a különféle nációktól, magyarán mindent, ami csempészárúnak számított a romániai kommunizmusban.
Ferdinandy Györgynek alighanem az igazmondás az egyik legfőbb erénye, ez segíti az emlékezésben és a szikár önvizsgálatban, így tud eljutni olyan belátásokig, amire legtöbbször kevesen lennénk képesek: „A boldogság titka! Nézem azt a gyönyörű kis öregasszonyt, és a kettőnk elrontott életére gondolok.” Az életrajz „fehér foltjai” drámai hatást keltenek, minthogy sokszor az átélt helyzetek is drámai pillanatok.
A Café Klimt közvetlenül az első világháború után játszódik, a társadalom különböző rétegeinek nőalakjait vonultatja fel. Érdekes téma, hogy a társadalmi változások, amelyek a nőknek sokkal nagyobb mozgásteret adtak, hogyan csapódnak le az érintettekben, tudják-e kezelni. Nehéz lehetett a hagyományokban, megszilárdult erkölcsi és társadalmi rendben nevelkedettként szembesülni ezzel a szabadsággal. Stabilnak tűnő falak omlottak le, ismeretlen ajtók és utak nyíltak. Izgalmas és félelmetes egyszerre.
A budai Várnegyed a főváros talán legismertebb és legnépszerűbb turisztikai célpontja megannyi lenyűgöző történelmi, építészeti, kulturális és gasztronómiai attrakcióval. A Vár felszíni látnivalói alatt azonban egy nem mindenki előtt ismert, több kilométer kiterjedésű barlangrendszer húzódik, mely több évszázad titkait rejti. A Sziklába vájt történelem – Árnyak és fények a Várnegyedben című különleges éjszakai túra egy korábban soha nem látott turisztikai látványosságot tár a látogatók elé, idén első alkalommal, október 31-én.
A Kézdivásárhelyen született szerzők (Fekete Vince, Sántha Attila, Muszka Sándor) jellegzetessége, hogy úgy tudják beszéltetni alakjaikat, mint a hétköznapokban. Most Borcsa Imola is csatlakozik hozzájuk, debütáló novelláskötete, a Magnebéhat a kisvárosi (kézdivásárhelyi?) szlenggel, nyelvjárással hitelesíti a karaktereket.
Mitikus keleti szél, zúzmarás járdaszegélyek, szalicilhó, szuszogó hajnalok, komondor-éj, bőrön elolvadó pelyhek, sustorgó záporok, véraláfutásos ég, suvadásos dombok, melyek a férfiakban éjjel mélyre szállnak, hosszú csendek, ahol a szülőföld ölébe kapva csucsujgat, s lábujjhegyen jár a szél – honvágya lesz a székely embernek, ha épp a magyar fővárosban olvassa Farkas Árpád líráját, és ezekkel a képekkel szembesül a legújabb gyűjteményes kötetében.
Hadd legyek szexista, csinos boszorkány alkotta meg ezt a könyvet. Történeteinek kép- és meseszerűsége kacéran mosolyogva hív egy másik világba, ahol bizonyos értelemben bármi lehet az olvasó. Vöröskéry Dóra debütkötete, a Röpképtelen madarak egyedülálló a maga nemében, finom iróniája, hűvössége, szókimondása nagyon élvezetes, mondatai, mondanivalója erőlködéstől mentesek.
Összetartozunk – A Trianon előtti Magyarország rajzban elbeszélve című, a 19. század végén és a századfordulón megjelent kiadványsorozat illusztrációi közül mutat be közel 60 alkotást a Magyar Nemzeti Galéria kiállítása. A tárlaton olyan grafikai munkák tekinthetőek meg, amelyeket még soha, vagy csak elvétve láthatott a nagyközönség.