Jó páran akadnak, akik hiányolják napjainkban az igazi téli, havas és kellőképpen zimankós táj hangulatát. 2022-ben, az Animus Kiadó jóvoltából a sajgó nosztalgia ellen a magyar olvasóközönséghez is eljutott az igaz, kissé radikális, de annál hatásosabb orvosság. Böszörményi Péter fordításában immár Félelem címmel, magyarul is olvasható Jozef Karika 2014- es regénye, a Strach, amely egy igazi hamisítatlan téli horror. Kirázza az embert tőle a hideg.
A mű az Alacsony-Tátra és a Nagy-Fátra ölelésében megbújó Rózsahegyen játszódik. A főhős, aki a regény narrátora is egyben, magánéleti és szakmai kudarcai folytán erre a közkedvelt kirándulócélpontra költözik vissza, szülei régi lakásába. Harmincöt éves fejjel kell szembenéznie itt gyermekkora traumatikus élményeivel és az őt kísértő régi rémképekkel, miközben a jelen állapotok sem felhőtlenek. A hófödte helységben ugyanis gyerekek tűnnek el. Az arktikus erősségű hideg mellett a félelem is reszketésre kényszeríti a könyv főhősét és barátait, miközben megpróbálnak megoldani egy múltba nyúló rejtélyt.
Az alaprecept a rémtörténetek kedvelői számára nem hangozhat túl egyedien, de a valóságból megalkotott környezet olyan izgalmasan telítődik a képzelet félelmetes elemeivel, hogy azt kár nem megtapasztalni. A hegyek közt zajló jelenetek mellett a magyar olvasók számára is jól ismert garzonlakások klausztrofóbiás érzetét is ügyesen megragadja az alkotó. A papírvékonyságú falak közti szűk teret a főtt virsli és a hagyma szaga mellett a rossz érzések, nyomasztó sejtelmek és a sötét emlékek töltik meg a regény világában.
Fokozatosan növekedik a feszültség és bújnak elő a vastag hótakaró alól a titkok. Alig vesszük észre, és beszippant bennünket a fehéren ragyogó rémálom, melyben zöldes köd kavarog, és a hófödte dombok csendjét fémes zúgás, felhangzó gyerekkacajok, sőt olykor éles halálsikolyok zavarják meg. A téli idill helyét testetlen, mégis jól érzékelhetően jelenvaló, ősöreg rettegés jéghideg szorítása töri lassan ripityára, miközben szilánkjai garantáltan fagyásnyomokat hagynak a lélekben.
Ha szomorkodni és vágyódni támadna kedvünk az igazi téli havas jégvilág után, elég ha bekucózunk a Félelem című könyvvel pár órára, és már nem is lesz olyan hívogató a csendes fehérség. A hóban feltűnő gyereklábnyomok ugyanis olyan rémségekhez vezethetnek, melyek sokáig a rémület jégvirágait hagyhatják az olvasók elméjében. Szinte kikacsint ránk félelem a lapok közül.
Karika, Jozef: Félelem, Animus Kiadó, Budapest, 2022
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. márciusi számában)
Az Osiris Irodalomtörténet – Tanulmányok című sorozat legújabb darabja a 2023 februárjában megjelent Kemény Zsigmond emlékezete című kötet, amely váratlan megjelenésként is meghatározható, mivel az említett irodalomtörténeti sorozat elsősorban olyan szerzőket tárgyal, akiknek a magyar nyelvterületen kultuszuk van. Kemény Zsigmond nem tartozik közéjük, neve sokak számára ismeretlenül cseng, alakjáról megfeledkeztek, szépirodalmi tevékenységét legfeljebb csak az említés szintén tárgyalják a mai irodalomtankönyvek.
Év elején jelent meg Fellinger Károly legújabb, Bumeráng című verseskötete, mely lényegében egy dupla évfordulót hivatott ünnepelni. Ez a költő 60. verseskötete, amelynek apropója egyben 60. születésnapja is. Az ember ennyi idős korára már annyi mindent látott, s olyan élettapasztalattal bír, hogy olykor nehéz azt szavakba önteni, költői képekbe csomagolni. Fellinger Károly pedig feltehetően úgy gondolta, nem is kell bevonni mázzal azt, ami megtörtént, s ami nyilvánvaló. Ez a dolog pedig maga az élet.
Douglas Preston és írótársa, Lincoln Child, akár közösen, akár külön-külön írnak, szem előtt tartják a tudomány kortárs eredményeit, valamint az emberiségnek a tudományba vetett hitét, a felfedezésekre kiterjesztett igényét. Nem csupán a megmagyarázhatatlan dolgok értelmét fürkésző szándékot, hanem például a mesterséges intelligencia gyakorlati felhasználásának módozatai felé irányuló kíváncsiságot is igyekeznek kielégíteni, vagy éppen a részecskegyorsítás elméletén és gyakorlatán át próbálják megismerni a világegyetem keletkezésének módját, ezenfelül többek közt
Nem is lehetne találóbb mottót keresni Szondy-Adorján György új kötetéhez, különösen, hogy a kötetzáró Kedves Barátom című vers Catullus jól ismert sorait idézi emlékezetünkbe: „szeretni vagy inkább gyűlölni”, teszi fel a kérdést Szondy is, sőt, egyik vers erős állítása szerint „amit gyűlölök, azt cselekszem”. Igaz, nem sok kérdéssel találkozunk a kötetben, és különösen nem ilyen direkt módon.
Hányszor szajkózták a rútak, a tehetségtelenek, a jellemtelenek, a posztmodernek: Petőfi elavult, túlértékelt, istállószagú, pátoszos, gyerekes, és a többi. Nemrég olvastam egy célirányos, minimalista összegzést, miszerint Petőfi a mai popgeneráció számára is tud muníciót szolgáltatni, ráadásul mindenkinek máshogy. Jobban mondva mindenki azt vesz el belőle, ami neki tetszik (még akkor is, ha a saját mondandója hiányát, vagy felettébb furcsa irányát csomagolja be vele), hiszen az ő életműve maga a bőség kosara.
Milyen a jó kortárs kínai novella? Ugyanolyan, mint az európai vagy a dél-amerikai, hiszen az emberek – akikről szól – mindenütt egyformák: együttérzők, a háttérben meghúzódók, az árral sodródók, a sorsukat a saját kezükbe vevők, főnökösködők, önfeláldozók, kegyetlenek, gonoszkodók, ügyeskedők, kárörvendők – a körülményeiktől, élettapasztalataiktól, jellemüktől függően.
Piszke papa furmányos figura, aki önmagáról nem árul el semmit, inkognitóban mesélget. Ha úgy tartja kedve, visszanyúl az állatmesék hagyományához, ugyanakkor történeteiben a mai kort jeleníti meg. Meséinek logikája sajátos, a helyszínük ismeretlen. Nem derül ki, hogy tundra-e vagy tajga, erdő-e vagy mező, hegyvidék vagy tengerpart, az összefüggő történetek ugyanis kicsit itt is játszódnak, meg ott is.
Koncentráció című új kötetében Szálinger Balázs több verset is ír egy sokunk számára kedves irodalmi szereplőnek, Mikes Kelemennek, hogy a korabeli korhangulat révén világítson rá a jelenkori világunk problémáira, főként az elmagányosodásra és az elidegenedésre. Ezekhez a témákhoz Szálinger igazi poétikai nyelvet talál, ami alatt azt értem, hogy a kötet olvasásakor az a rég nem tapasztalt benyomásunk lehet, hogy igazi, klasszikus értelemben vett verseket olvasunk.
A tavalyi évben jelent meg Zalán Tibor József Attila-díjas magyar költő, író, drámaíró legújabb kötete, az Istenek az árokparton, amely egyszerre korrajz és önéletírás, s valahol egyik sem. Az író szerint műfajtalan könyv, egy sajátos vállalkozás, amelyben olyan rövidprózai műfajok és írások kereszteződnek, mint a tárca, az egyperces novella, a lírai önvallomás vagy épp a kisesszé. A kötetbe válogatott szövegek jelentős része a Napút folyóiratban jelent meg, többségükben önéletrajzi ihletésűek, időben pedig közel negyven évet ölelnek fel.
A trilógia harmadik darabjának elkészülte a Janust követő Galeotto után három esztendőt vett igénybe.
Egy, a halálos ágyán az életére visszapillantó ember és király monológjával kezdődik a történet. Már itt látszik, hogy – folytatván a korábbi gyakorlatot – most sincs szó a korabeli nyelvezet használatáról; jelenkorunk nyelvén szól a mű főhőse, ezzel is erősítvén azt az írói szándékot, hogy a történelem gyakran ürügy a jelen igazságainak kimondására. Egy fontos dolgot máris kiemelhetünk: a király magányosságát ebben a végső helyzetben. Egyébként ez az állapot hasonlít ahhoz, ahogy Nagy Lajos királyt