Ismeri kíváncsi olvasóm a biohorror és a testhorror nevű különös zsánereket? Sőt, ha pontosak akarunk lenni: szubzsánereket, hisz a horror alműfajairól van szó, amelyek tiszta formában kevéssé, inkább csak művek elemeként mutatkoznak az irodalomban. A terminus után kutakodva valószínűleg David Cronenberg filmjei vicsorognak ránk először a kortárs kultúrtörténet bugyraiból: A légy, Videodrome vagy a William S. Burroughs azonos című, intravénás rémálomregénye alapján forgatott Meztelen ebéd. Vagy olyan japán bodyhorror-ámokfutások, mint Shinya Tsukamotótól a Tetsuo, a vasember, netán Nisimura Josihirótól a Tokyo Gore Police. Az irodalomtörténetből H. P. Lovecraft kultikus elbeszéléseiben fedezhetjük föl először a zsánert, mint a Szín az űrből vagy a Herbert West-Reanimator. Vagy itt van a lovecrafti világból kiinduló kortársunk, Jeff VanderMeer Déli végek trilógiája. No meg a szintén „lovecraftiánus” China Mieville jobban sikerült munkái.
Ha egyszerűen akarjuk definiálni a dolgot: minden esetben az emberi testtel történik valami szokatlan disznóság, szebben szólva: bizarr metamorfózis.
Állattá vagy növénnyé válik részben vagy egészben, netán csak bomlásnak indul, de csúnyán és részletesen ám. Az efféle történetekben a világegyetem és az anyatermészet az ember számára (saját testét is beleértve) megismerhetetlen mozgatóknak engedelmeskedő vagy egyenesen ellenséges. Mintha az ösztönvilág írók képzeletében állna bosszút mindazért, amit az emberi elme a realitás világában a természet (saját valódi természete) ellen elkövetett.
Bármilyen hosszú volt a bevezető, még mindig kevés ahhoz, hogy rámutasson arra a furcsa kultúrtörténeti dimenzióra, melyben Fehér Csenge A kibomló test című első kötete körülbelül elhelyezhető. A szemtelenül fiatal, mégis meglepően egységes és magabiztos világot építő szerző nem azért és úgy használja a rémület zsánereit, hogy könyve könnyed szórakozást nyújtson kiégett horrorrajongóknak két baltás gyilkosos lektűr között. Balta persze akad, ahogy gyilkosság is:
A leghosszabb elbeszélést idéztem, a Csontesőt – olyan cím ez, melynek olvastán könnyen elhangzik minden korok megdicsért íróinak kedvenc mondata: miért nem nekem jutott eszembe?
Fehér Csenge írásaiban nem fordulatos sztorikkal és akciókkal traktál. Torz, groteszk meséket, legendákat, mondákat suttog-dudorászik kortalan látomásainak párhuzamos valóságából. Több szövegben mélyről ismerősek a mesei fordulatok, és a szómágia finoman szőtt zeneisége:
„… nagyon szőrös volt már akkor az apánk, és a színe is igen fura kezdett lenni.
– Miért vagy ilyen kék? – kérdeztük.
– Azért, mert nincs itt levegő.
– Miért vagy ilyen büdös? – kérdeztük.
– Azért, mert nincs itt víz.
– Miért állnak ki a bordáid?
– Azért, mert nincs mit ennem! – ordította az apánk, majd megragadta a kis idióta öcsénket, és berántotta magához a sötétbe.
[…]
– Megette a kistestvérünket – sírtuk anyánknak, akit apánk eltűnése láthatóan új életre keltett, csendesen keringett a vér viaszos bőre alatt.” (Részlet egy családtörténetből)
A gyönyörűségesen borzasztó A néma madár szintén népmesei-balladai hangvételű, amolyan folk-horror; mottója lehetne akár: amit Benedek Elek sosem mert volna lejegyezni.
Amiben Fehér Csenge világa mélységesen különbözik a bevezetőben hosszan tárgyalt testhorror zsánerétől, az, hogy eleve benne vagyunk a kibomló testek világában. Egy horrortörténetben a normalitástól haladunk a bomlásba. Itt a bomlás a normalitás. Az autó tetejére kötözött nagyi, aki egy nagy pók, a holtak gyomrába ültetett virág, a torzság és erőszak itt nem rendkívüli. Nem is föltétlenül rutinszerű, hisz sokszor ünnepi, rituális. De túlzottan egyik szereplő sem lepődik meg, ha fölbomlik, illetve meghal. A burjánzás, A jáspisszemű báró, A piknik vagy A lyuk versszerű sűrűségéről, látomásosságáról Lautréamont: Maldoror énekeinek gyilkosabb részei derenghetnek föl a modern európai irodalom dekadenciájába már belekóstolt olvasóban. Míg az alsóbb Érosz világában, a nemiség legsötétebb bugyraiban való csatangolás A szem története című pornográf szürreáliát juttathatja eszünkbe olyan írásokban, mint A roham vagy A kémény.
És még olyan ínyencség is akad, mint A latrok könyvéből című, mely afféle privát apokrif evangélium (vagy antievangélium) hangján szólal meg:
A kibomló testet olvasgatva lassan földereng egy sötét hármasság képzete: a horror eszköztára, ősi meséink árnyékosabb oldala és azok a művészi expedíciók a kollektív tudattalan mélységeibe, melyeknek előőrsei a Freud vagy Sade márki által inspirált szürrealisták voltak.
A titokzatos őstermészet és a saját tudattalanunk adják Fehér Csenge könyvének rémisztő díszleteit. Úgy bolyongunk köztük, mint az anyja melléről leválasztott gyermek, aki hirtelen észreveszi, hogy a mindentől óvó lény, mely őt táplálta, nem azonos vele. Észreveszi, hogy a világ nem csupán puha anyaöl, hanem hegyek, sarkok és élek határolta, veszélyes hely, csapdák bonyolult rendszere. A bennünk élő gyermek fölsír, szorong, amikor belépünk ebbe a világba: egy rémálmainkból szőtt univerzumba.
A legdekadensebb, legszürreálisabb, leggroteszkebb kötet ez, amit az utóbbi időben olvastam. Sok olvasó nehezen talál majd kapaszkodót ezekben a bizarr monológokban, mítoszokban és mesékben, de akit magával ragad a nyelvileg parádésan és gyönyörűen ábrázolt, beteges atmoszféra, azt egyhamar nem ereszti. Gyakorlott rémálmodóknak ajánlott.
Fehér Csenge: A kibomló test. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021.
A 2022-es év végén jelent meg a Szélvész című antológia, a Szlovákiai Magyar Írók Társasága jóvoltából. A kötet lényegében a már korábban, (pontosabban 2020-ban), megjelent Fiatal írók antológiájának folytatása, de teszi ezt úgy, hogy közben próbál új alapokra is helyezkedni. A kötet egyes szövegei az Írótársaság táborainak közvetett és közvetlen eredményei, erre utal az antológia borítóján olvasható megjegyzés: Grendel Lajos Mentorprogram könyvek 1. A Szlovákiai Magyar Írótársaság 2007-ben indított kezdeményezése az idén kapta meg ezt az elnevezést, emlékezve a
Kovács István A gyermekkor tündöklete című regénye 1998-ban jelent meg, s a mostani immár a harmadik kiadás. De – mint azt Jánosi Zoltán utószóként jegyzett elemzéséből megtudhatjuk – a szerzőt már jóval korábban megszólította a téma, s a bevezető fejezet 1972-ben az Élet és Irodalom hasábjain meg is jelent, ám a teljes mű – több szakaszban íródva – csak a rendszerváltás utáni években nyerte el végleges formáját.
Figyelmet és elismerést érdemlő pillanat az, amikor a tehetség és a kemény munka eredménye végre ünnepélyes formát ölt. A Csikófogat antológia kézzelfogható, értékes és különleges bizonyítéka ennek. Közel kétszáz fiatal jelentkezett az Orpheusz Kiadó és a Guttenberg Pál Népfőiskola által 2021-ben meghirdetett, Csikófogat elnevezésű tehetséggondozó programra, amelyet határon túli középiskolások számára hirdettek meg. Az ennek keretein belül megírt munkák közül csak a legjobbak kerülhettek nyomtatásba. Az antológia épp azt a friss tehetséget, új látásmódot képviseli, amit egy ilyen
Semmink sincs, csak a történetünk – olvashatjuk a kinyilatkoztatást Visky András Kitelepítés című új könyvében. Sokatmondó és megrázó ez a mondat. Gondoljunk bele: minden döntésünkkel, választásunkkal egy olyan történetet írunk, ami kizárólagos és lényegi tulajdonunk. Az élettörténetünk a legfőbb érték, amivel rendelkezhetünk. De hogy mit is jelent a teljes megfosztottság, mi ez a semmi, amire az idézet utal, akkor értjük meg igazán, ha ismerjük a regény történelmi hátterét és látjuk a személyes sorsokat is.
A kétszáz éve született halhatatlan költőt, Petőfi Sándort az utóbbi két-három évtizedben gyakran idézik lelkesülten, miszerint ő is káromkodott a Mit nem beszél az a német című versében. A csúnya beszéd mai úttörői csupán az felejtik el hozzátenni, hogy az egész életműben ez az egy otrombaság található. Mert a költő akkor a német (Habsburg) aljasság hallatán rettentően begorombult.
Cserna-Szabó András regényében, a Zerkó – Attila törpéjében viszont alap a káromkodás, olybá tűnik, mintha az ezerhatszáz-ezerhétszáz évvel ezelőtt élt szereplők valamennyien egy pesti kocsmából jöttek volna ki éppen.
Mielőtt elolvasnánk Böszörményi Zoltán Regál című művét, amely idén második kiadásban jelent meg az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában (az első kiadást, amelyet az Ulpius-ház publikált, öt nyelvre fordították le, 2016-ban a Frankfurti Könyvvásárra jelent meg németül), érdemes megismerkednünk a szerző élettörténetével, amely ebben a műben a történet előzményeként szolgál.
Van az apró kis házikó, és van a Százszorszép Sziromrét. És van Mimi és Momi, akik az apró kis házikóban laknak, és lelkesen gondozzák a tulipánoskertjüket. És vannak még lepkék, egészen pontosan két lepke van, Lepike és Lopika, meg aztán van Augusztin, a pöttyök nélküli katicabogár. Ha mindez együtt van, akkor máris ezer és ezer dolog történhet meg, ezer és ezer kaland, hiszen lepkék, katicabogár, sziromrét, apró házikó és két kislány az éppen annyi, hogy abból bármi lehet, bármi, ami mese.
Aránylag sok dokumentumot tártak már fel a 20. század világtörténelme sötét foltjáról, a második világháborúról, és a háború után a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcoltak pokoljárásáról. Aránylag sokat, de még mindig nem eleget. A Flórián László által összeállított „Izvinyite, agyin klop…” című (alcíme: Akik túlélték a gulág poklát) nemrég megjelent könyv is ezt a témát dolgozza fel.
A mindennapok élményei adják Kelemen Erzsébet új novelláskötetének alapanyagát. A megélt történetek, emlékképek nemegyszer bennünk rekednek – vagy perifériára kerülnek, elbomlanak –, ha nincs, ami felszínre hozza őket. Kelemen Erzsébet azonban együtt él ezekkel a történetekkel, s rendre adódnak olyan szituációk, amik arra ösztönözik, hogy elmondja, megossza, kibeszélje az őt feszítő gondolatokat. Írásaiban múlttöredékeket (személyes és családi emlékeket) és jelenkori eseményeket, érzeteket, jelenségeket emel irodalmi szintre – párhuzamot vonva a jelen és a múlt mozzanatai között.
Szókratész védőbeszédében hangzik el, hogy „a vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet”. (XVIII.) A vizsgálódást mint kísérletet tételezhetjük. Ennek a lefolyása nehezen látható előre, és ugyanezt tarthatjuk annak végkifejletéről is. Az ember esetében viszont, aki születésétől életkísérleteket tesz, más megvilágításban úgymond halálgyakorlatokba kezd, a végkifejletet illetően semmilyen kétség nem merülhet fel. A lefolyás, vagyis az eljutás ama végső pontig annál inkább kiszámíthatatlan.