Egy fullasztó decemberi délután, amikor Filipe Pereira Costa, az O crime do lírió című verseskötet szemérmes szerzője, Pablo Gustavo Nunes, a Secreto do porco hurkás főszerkesztője, valamint jómagam a Pastelaria Tupi teraszán üldögéltünk, és éppen a Constitución téri könyvesház értelmetlen kirablásáról értekeztünk, lebukott az égből, majd elmerült egy veréb Pablo Gustavo Nunes kávéscsészéjében.
Filipe, aki alig figyelt fel dühödt beszélgetésünkre, inkább a terítő csipkéit forgatta félelmetesen hosszú és áttetsző ujjai között, most felemelte okos, angyalhajú fejét.
– O passarinho está morto – rebegte, és pupillája tágra merevedett. Pablo Gustavo egy lemondó sóhajtás kíséretében az asztalra hajította a csöpögő kávéskanalat.
Hosszúra nyúlt a gőzölgő délután, és mi egész nap a kínai írót, Chang-Pu Xiangot vártuk, aki gyakorta kérkedett olvasói és írótársai előtt, mondván, hogy ő nem könyvet, hanem A könyvet írja. Mindenesetre történeteit sekélyesnek, mondatait sutának, gondolatait töredékesnek találtam, s ahogy múlt a délután, egyre kevésbé láttam esélyét, hogy valaha is leleplezhetem előtte saját sekélyességét, felfedhetem árulását, kiforgathatom őt írói mivoltából.
Egészen elhagyott már a harci indulatom, mire a sovány és jelentéktelen alak letelepedett az asztalunkhoz, és magához húzta a tollal bélelt csészét; a Pablo Gustavóval folytatott vitáink unalomba és fásultságba hajszoltak.
– Hát megérkezett a madaram – mondta az idegen tört angolsággal, és a kávéscsészébe mosolygott. Csontos arcába még több szögletet vágtak az inak.
Egy pillanatig sem kételkedtem, hogy Chang-Pu Xiang őrült, és miután ilyen kegyetlenül meg is várakoztatott minket, a legkisebb kedvem sem volt egy asztalnál ülni vele és társalogni. A kínai észrevehette tartózkodásomat, mert egyenesen rám hunyorgott rémesen eres szemével.
– Miért van a madaram a csészében? – kérdezte.
– Azt márpedig én is szeretném tudni, hogy miért van a madara a csészémben – krákogta Pablo Gustavo, aki tavasz óta súlyos légzési nehézségektől szenvedett a túlzásba vitt dohányzásnak köszönhetően.
– Azért – mondta a kínai –, mert beleírtam.
– Hát minek írta bele? – hüledezett Pablo Gustavo. Filipe titokzatosan mosolygott, és meg-megrezzentek aranyszínű fürtjei. Gyanakodni kezdtem, hogy esetleg összejátszik a kínaival, és egy pillanatra nagyon meggyűlöltem ezért.
– Tudtam, hogy ezt fogja kérdezni – válaszolta Chang-Pu méltóságteljesen, és Pablo Gustavo felé fordult. – Már ezt is megírtam egyszer.
– Mi öröme van az életben – kérdeztem – annak, aki már mindent megírt?
– Hogy írhatott volna meg mindent? – értetlenkedett Filipe. Egyikünkről a másikunkra röppenő, ártatlan tekintetétől különös megkönnyebbültség lett rajtam úrrá.
– Nem mindent – hunyorgott a kínai. – Egyelőre.
– Elmagyarázná valaki, hogy mi folyik itt? – kérdezte Pablo Gustavo ingerülten, miközben megsárgult zsebkendőjével a homlokát törülgette.
– Az úriember bizonyára valamiféle istennek képzeli magát – magyaráztam –, aki szabadidejében abban a téveszmében él, hogy ő maga teremtette a világot és annak minden létező teremtményét, beleértve azok minden cselekedeteit és a velük kapcsolatos összes történéseket.
– Az bizony baj – rebegte Pablo Gustavo, és az arca hirtelen elkomorult.
– Félreértenek az urak – mondta Chang-Pu, és egy pillanatra önmagához képest is megviseltnek tűnt. – Shanxi tartományból érkeztem, melynek északkeleti felén terül el a szent Wutai-hegy. Már gyermekkoromban is úgy tartottam, hogy a hegy gerince egészen különös alakot ölt, mintha nem is hegy, hanem könyv gerince volna. Feltevésem bizonyosságáról meg is győződtem egy nap, mikor a hegyen tett kóborlásaim alkalmával egy barlangra leltem, amely levezetett egészen a hegy gyomráig. Egyszerre a barlang mennyezetéről lelógó hatalmas könyvlapokra lettem figyelmes, amelyek úgy osztották szűk folyosókra a hegy gyomrát, akár a selyemfüggönyök. És ezeken a hatalmas lapokon írásra leltem, megint másik lapok pedig üresek voltak még. És akkor én, Chang-Pu Xiang eldöntöttem, hogy beleírok a Wutai-hegy könyvébe.
Pablo Gustavo felhördült. Jómagam egyre ingerültebbé váltam az idegen fölényeskedő modorának hatására, bosszantott a könnyed hangnem, amelyen ezt a képtelen történetet előadta nekünk.
– Bizonyára a barlang mérges gázai okozták ezt az optikai illúziót – feleltem.
– Kezdetben magam sem hittem – folytatta az idegen. – Azután hosszú utazásokra indultam Kína, majd Európa-szerte, bejártam Amerikát, és rá kellett jönnöm, hogy valójában minden egyes hegy egy könyv. Sőt, minden egyes domborzati forma, minden egyes megfogható jelenség ezen a világon egy könyv. A Szahara homokbuckái lapjával lefordított könyvek, A Himalája a csúcsával a földből kimeredő grandiózus kötet, a Csendes-óceán hullámai vergődő sorok egy víz alá merült könyvben. A hajnal és az alkony kinyíló és becsukódó könyvek, a füvek és a csillagok a földre és az égre vésett betűk. Mi magunk sem vagyunk mások, csupán igék és főnevek, jelzők és határozók egy hatalmas kötetben, amelyek ellátják a szerepüket egy történetben a saját minőségük szerint.
Láttam, hogy Filipe hosszú ujjai megremegnek a csipkés terítőn. Ami engem illet, az idegen egy szavát sem hittem, gondolatai ismét sekélyesnek és valószerűtlennek bizonyultak.
– Hová lesz akkor a szabad akarat? – kérdeztem.
– Ó – mondta a kínai, és rám hunyorgott megint. – Én bármely könyv bármely sorában elhelyezhetem magam. Ez a veréb sem volt több, mint egy névelő a főnevem előtt abban a sorban, amelyben mi négyen a Pastelaria Tupi teraszán találkoztunk egy gőzölgő téli délután.
Felhorkantam. Félő volt, ha még egy mondatot kiejt a száján, megfojtom az idegent. Pablo Gustavo kitágult pupillákkal meredt ránk, és izgatottságában véletlenül beleivott a tollas kávéscsészébe.
Anyuka fekete főkötőben ül a sötétben, lágyan ringatózik a karosszékben. Biztosan alszik. Vágó István éppen abban a pillanatban győzi meg a versenyzőt, hogy felezzenek, amikor a palóc szőtteshez érek. A távirányítóért nyúlok, de ahogy elérem, anyuka keze görcsösen szorongatja azt. Anyuka szeme nyitva, értelem nélkül figyel maga elé. Szája körül fehér fátyol fut végig, mint füstölt húsra lerakódott sóréteg.
Persze hogy mire gondol a nő, azt ritkán lehet sejteni pontosan. Mert a nő gondolhat bármire. Arab teára az északi sarkon. Sámson sírjára a kánai menyegzőn. Párizsi hajnalra egy firenzei éjszakán. Mert olyan a nőben a gondolat, mint a dzsesszben a szaxofon, nyugtalanító. A nő tehát felébredt. A nő. Hívhatnánk Jolánnak, Amálnak vagy Matildnak, de valahogy egyik név sem passzol a pizsamájához.
Amikor a szilva lehull, akkorra jól meg van érve, jó lesz a cefrébe, de amelyik penészes, azt ott kell hagyni. Egy műanyaghordóban bedögleszti a gyümölcsöt. Többféle szilvát tesz bele, hidegben tartja, míg összegyűjtögeti, s csak akkor teszi ki a napra, amikor megtelt a hordó, hogy ezután induljon be az erjedése.
Apám arca imbolyog a gyertyalángban, hol elfolyik, hol megnyúlik, vörös pillanatokká erősödik, aztán fehér fénnyé szelídül. A padlót bámulom, csizmám orrával egy aprócska fekete foltot maszatolok. Két ujjam közt forgatok egy pirulát, nem tudom eldönteni, lenyeljem vagy visszategyem a táskámba vészhelyzetre, ahogy az orvos javasolta. A csendből néma kérdések törnek elő.
Ezek azt sem veszik majd észre, ha egyszer elköltözöm – volt az első gondolata, amikor az íróasztalán lévő konzolos lámpafejet már a huszadik ragasztás után sem sikerült kellőképpen rögzítenie. Részint a „műanyagra műanyag” ragasztás lehetetlensége, részint a celluxnak a feltalálását követő időszakban tapasztalható drasztikus minőségi romlása miatt.
Ködös, kék színű hajnal ülte meg a hegyi főutat. Magas fenyők kísérték mindkét oldalán Linát, ahogy kék melegítőben futott. A nyári reggel ellenére halvány párafelhőt lihegett, mely elolvadt a nyirkos erdő levegőjében. Hűvös volt az idő, még a nap sem kelt fel, azonban a fiatal nő már három kilométert is maga mögött hagyott. Felkötött barna haja vadul csapkodta a vállait, ahogy küzdött a távolsággal.
A század vége felé normalizálódik a helyzet, az emberiség kicsit magára eszmél. A katasztrófák után meglepően hamar helyreáll a rend, de az addigi atavisztikus életritmus teljesen megváltozik, a lokális atomrobbanások genetikai hatásai révén a túlzottan üzleti irányba fordult világszemlélet 180 fokos fordulatot vesz. A gazdasági profithajszolás emléke is eltűnik, a Föld lakói hirtelen rájönnek, hogy a természet magától is terem, és mindenkit eltart, a mohóság, valamint az addigi hivatalok, meg az egymást ellenőrző és csesztető polgári foglalkozások teljesen fölöslegessé válnak.
Három napja távozott a nagyi, azóta várom, hogy hazaérjen. A fotel üres, nem szól a tévé, a falak kíváncsi fülükkel hallgatják, mikor veri ismét a radiátort. A horgolt terítőn – ami valójában egy bazári portéka – fekszik egy félig üres pohár, a műfogsora már nincs benne. Belelapozok a receptes könyvbe. Hullámos lapjai ropognak a kezem alatt, mint az a kétszersült, amit utoljára őröltek a fogai.
Elhanyagolt gyümölcsöst örököltem atyai nagybátyámtól; barátom tanácsára határoztam el, hogy valamikor a közeljövőben felkeresem a dombhajlatra kapaszkodó telket. Néhány hét múlva, lassan kúszó árnyak szemlélése közben döntöttem el, hogy másnap utazom. Kakasszóra ébredtem, bőségesen reggeliztem, vidám szavakkal búcsúztam a szomszédos ház előtt kapálgató öregasszonytól; emlékek között kutatva indultam.