Kis Petronella: A köddé vált asszony

A Gyulai Várszínház De mi lett a nővel? című előadásáról

Vélhetően kevesen tudnak róla, hogy léteznek kimondottan férfiaknak szóló mesék, holott Boldizsár Ildikónak már 2007-ben megjelent ilyen tematikájú könyve, és a Gyulai Várszínház előadásának is ez a színlapon megjelölt műfaja Béres László rendezésében. A címszereplő nő nem jelenik meg a színpadon (csak a férfiak játsszák el őt), pusztán a köré szövődő anekdoták hangzanak el, így kérdéses, valóban létezett-e, vagy csak a három férfi élénk fantáziájában él. Utóbbi gondolatot az is alátámasztja, hogy Jurát többször figyelmeztetik társai, ne színezze a történeteit. Irina Bikulina alakját Pepe el Romanóval, a Bernarda Alba házának férfi „kérőjével” lehetne leginkább párhuzamba állítani, aki szintén központi karaktere Federico García Lorca darabjának, és a nők mindegyike kapcsolatba lép vele, mégsem tűnik fel a színen egyszer sem. Az álmodozásra és illúziókergetésre hajlamos nőkkel ellentétben kevés példát ismerünk a világirodalomból hasonló tulajdonságú férfiakra, pedig Csehov megalkotta a konvencionális nemi karakterjegyekkel leszámoló, magányos, mély érzésű, lelkileg megtört férfi alakját a 19. század végén, Kiss Csaba pedig összesen nyolc novellaszövegét összegyúrta egy kerek történetté.

A különálló, apróbb történetek között a címbéli kérdés újra és újra feltevése biztosítja az átvezetést, és egyben ez is tartja össze őket – a három férfi, Gyabkin (Győrffy András), Aljosa (Kárp György) és Jura (Szélyes Ferenc) próbálja kideríteni, mi lett a titokzatos nővel, hová tűnt, és elmesélik saját, hozzá fűződő élményeiket. Ennek kapcsán azonban fontos és egyben erősen megosztó társadalmi, morális kérdések is fókuszba kerülnek. Mit érdemel Irina gyilkosa, halált vagy életfogytiglani börtönbüntetést? Melyik a kegyetlenebb: az azonnali, nyilvános kivégzés, vagy az éveken, évtizedeken át húzódó, lassú halál? Érveik alátámasztására Gyabkin és Aljosa megállapodnak abban, hogy Aljosa húsz évre önkéntes börtönbe vonul húszmillió rubel ellenében, ahol ez idő alatt kettejükön kívül senkivel sem kommunikálhat, nem kaphat híreket a külvilágból, viszont ehet-ihat, amit csak kíván, zenélhet, olvashat. De vajon hol húzódnak a szabadság valódi határai? Úgy tűnik, sokkal inkább az emberi elmében és a lélekben, semmint földrajzi korlátok között, ugyanis mindkét karakter komoly jellemváltozáson megy keresztül. A fogadás elején rendkívül optimista Gyabkin az évek alatt meggyötörtté, kapzsivá, rosszindulatúvá és kisemmizetté válik, míg Aljosa önmagába és a művészetekbe temetkezve profi zongoristává képzi magát, a világ több pontjára „eljut” és több életet végigél, mint azt a börtön falain kívül valaha megtehetné.

A következő jelenetben a köztiszteletben álló orvos Aljosát élete legnagyobb csapása éri: meghal a kisfia. Még magukhoz sem tértek feleségével a hír hallatán, amikor beront hozzájuk Gyabkin, és követeli, hogy a doktor azonnal menjen vele, mert a szerelme, Irina súlyos beteg. Bár Aljosa hosszan vonakodik, mert nem szeretné feleségét ebben az állapotban magára hagyni, végül enged a kétségbeesett, rémült férfi könyörgésének. Amikor a helyszínre érnek azonban kiderül, Irina csak színlelt, hogy Gyabkin távollétében megszökhessen, a férfi pedig csalódottságában teljesen kivetkőzik magából. Addig tanúsított empátiája azonnal szertefoszlik, semmibe veszi az Aljosát és feleségét ért veszteséget, kizárólag a saját problémájával van elfoglalva, sőt még porig is alázza a doktort. A két jelenetben közös vonás, hogy a néző eleinte valóban érzékeli e dilemmák súlyát. Bár a legkevésbé sem szeretne Gyabkin érzéketlen lenni, mi mást tehetne, minthogy megzavarja gyászában a vidék egyetlen orvosát és segítségéért esedezik, mikor szerelme élet-halál között lebeg? Azonban Gyabkinról néhány pillanat alatt lehull az álarc mind a két helyzetben, ami a befogadó hozzá való viszonyulását is rögvest szélsőségesen megváltoztatja. Ezek a szituációk széles skálán mozgatják meg a befogadó érzelmeit, és szemléltetik, hogy a veszteség mennyire különböző reakciót válthat ki az emberekből.

Kiss Csaba ugyanakkor nagyszerű érzékkel könnyít a felmerülő témák súlyán, komorságán a humoros elemekkel és helyzetekkel, amelyek inkább az előadás második felében kapnak helyet: például mikor Aljosa elmeséli, néhány feles után hogyan szállt rossz vonatra és veszítette el Irinát, vagy amikor néhány rubel reményében fogorvosnak áll, és Gyabkin fizikai fájdalmait csak tovább fokozza egyedi foghúzási technikájával. A leginkább komikus jelenetekben pedig magát Irinát játsszák el a férfiak. Ekkorra már a nézőnek is kialakult róla valamilyen képe, amelyet tovább árnyal a parodisztikusan ábrázolt, keresztbe tett lábú, fején kendővel ücsörgő, szempilla-rebegtető, halk, vékony hangon cincogó, valójában pénzsóvár nő figurája, aki szépségével minden férfit az ujja köré csavar.

Talán már az eddigi elemzésből is kitűnt, a három színésznek mennyire különböző szerepekben kell helytállnia. Bár ugyanazt a karaktert játsszák végig, a mozaikos előadás-szerkezet miatt nincs fokozatosan építkező karakterfejlődés, gyorsak és élesek a váltások térben és időben, a jelenetek hangulata, a karakterek lelki állapotának, érzelmeinek intenzitása közt. Ráadásul szinte teljesen eszköztelenül játszanak, csupán három állandó kellék van, amelyeket kreatívan felhasználnak az egyes szituációkban díszletként: egy hatalmas nagybőgőtok, egy kottatartó állvány és egy láda. Ezeket leszámítva azonban még az akasztást is eszközök nélkül, puszta kézzel viszik véghez – a színészi játék tehát nem csak az eleve kevés szereplős darab miatt válik fokozottan hangsúlyossá, ezt pedig Győrffy András, Kárp György és Szélyes Ferenc remekül ki is használja. A De mi lett a nővel? három esendő férfit mutat be, akik bár alaptermészetükben, társadalmi hovatartozásukban és vagyoni helyzetükben is meglehetősen különböznek, a rejtélyes nőhöz fűződő emlékeik, élményeik és veszteségeik összekötik őket.