Andrew Leatherbarrow brit fotós, grafikus és megszállott Csernobil-kutató, gyermekkora óta foglalkoztatja a katasztrófa. Miután minden hozzá kapcsolódó, angol nyelven fellelhető könyvet elolvasott, úgy érezte, bár idővel egyre jobban megértette a nukleáris rendszerek működését, azok szaknyelvét, laikusok számára ezek befogadhatatlan és átláthatatlan szövegek. Szembesült azzal is, hogy noha több mint harminc év alatt sok pontatlan információ és félreértés tisztázódott a baleset körülményeivel kapcsolatban, ma is gyakoriak az ellentmondások. Minden írás kicsit más szemszögből, torzítva mutatja be az eseményeket és azok következményeit, hogy megfeleljenek a hivatalos narratívának, miszerint az erőmű személyzetének hibájából következett be a baleset. Pedig Anatolij Gyatlov, az erőmű főmérnökhelyettese az ilyen típusú reaktorokról évekkel később azt mondta: „az RBMK robbanásra volt ítélve”.
A Csernobil 01:23:40 tényirodalom és komoly kutatómunka tehát, a szerző könyvek, újságcikkek, dokumentumfilmek, politikusok, mérnök szakemberek jelentései és szemtanúk beszámolói alapján állította össze az anyagot. A könyv két cselekményszál mentén halad: az egyik a baleset éjszakája és a következő napok, hetek eseményei a feltárt dokumentumok alapján, a másik pedig a szerző saját tapasztalataira, élményeire épül, 2011-es csernobili kirándulását végigkövetve. Ezek fejezetenként váltják egymást, de az utóbbi szál inkább csak kiegészítő jellegű.
Az első fejezetekből megismerhetjük általánosságban a nukleáris létesítmények és azon belül a szovjet RBMK-k, grafitmoderátoros reaktorok működési mechanizmusát, biztonsági rendszerét, amely típus kezdettől fogva vetélytársa volt a jóval biztonságosabb, ámde költségesebb és kisebb teljesítményű nyomottvizes reaktoroknak. A csernobili atomerőmű tervezését és építését a kommunista rendszerre jellemző problémák százai hátráltatták: több száz, ezer tonna vasbeton és speciális felszerelések, építési anyagok hiánya. Ezekkel szovjet vezetők sora volt tisztában, mégis úgy döntöttek, szükségtelenek további óvintézkedések, és jóváhagyták az erőmű megépítését. Annak ellenére is, hogy az előző években több ugyanilyen típusú erőmű üzemeltetésében már komoly problémák származtak a kialakítási hiányosságokból. Sőt, hogy az összetákolt csernobili erőmű a be nem érkezett építési anyagok ellenére is határidőre üzembe helyezhető legyen, a vezetők soha el nem végzett biztonsági teszteket hagytak helyben, majd ők maguk felvették a „kemény munkáért” és a határidő pontos betartásáért „kiérdemelt” bónuszaikat. A baleset éjszakáján is egy tesztelés zajlott az erőműben, amit már rég el kellett volna végezni – valószínűleg Gyatlov ezért forszírozta a teszt folytatását akkor is, amikor a jelzett értékek alapján vészjóslóan instabillá vált az építmény, ami miatt a teszthez már eleve képtelenség lett volna használható adatokat gyűjteni.
A szerző részletesen leírja a robbanás előzményeit, okait, melyek a legkevésbé ismert információk a tragédia körül. A könyvből egyértelművé válik, hogy a reaktor vészhelyzeti működésével senki sem volt tisztában, mégpedig azért, mert erre vonatkozó útmutatást vagy oktatást a kezelőszemélyzetnek sem nyújtottak. Egyszerűen nem létezett hivatalos előírás arra, hogyan kell lereagálni a vezérlőpultban egy vészhelyzetet. Annyira elvakult és irracionális volt a szovjet tudományban való hit, hogy fel sem merült ennek a gondolata. Amikor később a bíróság felvetette ezek hiányát, a szakértő azt válaszolta, ilyenekre „nincs szükség, különben az üzemeltetési előírások óriásira dagadnának”. A bírósági eljárásban mellesleg ugyanazon vezetők irányítása alá tartozó szakértők folytatták a vizsgálatokat, akik a reaktor hibás tervezéséért voltak felelősek...
Gyatlov és a vezetőség napokig tagadta a balesetet követően, hogy maga a reaktor robbant fel, még akkor is, amikor több kollégájuk állította, hogy a saját szemével látta, és mindannyian súlyos sugárfertőzés jeleit mutatták néhány másodpercnyi ott tartózkodás után. A csak 3,6 Rg-ig mérni képes sugárzásmérő a maximális értéket mutatta, erre azt mondták, nem jó, de nem tragikus; amikor a 100-ig mérőnél is ugyanez történt, váltig állították, hogy elromlott a szerkezet, és tovább nem foglalkoztak vele. Valójában ennek a háromszázszorosa volt a helyi sugárzás értéke. Ezekre a reakciókra csak két tényező évtizedeken át fennálló elegye lehet a magyarázat: a tudatlanság és az elvakult hit. A baleset után öt nappal a miniszterek is kiengedték gyerekeiket a május 1-jei ünnepségre, csak hogy elhiggyék az emberek, nincs nagy baj, és elkerüljék a pánikot. Leatherbarrow a kezelőszemélyzet és a szovjet vezetőség viselkedésére, motivációira is próbál pszichológiai magyarázatot találni.
A katasztrófa következményeit illetően máig csak becsléseink vannak, mégis nehéz elképzelni, mennyivel súlyosabbá válhatott volna a baleset, ha több száz ember nem teszi kockára az életét azokban a napokban, hetekben: például az erőmű dolgozói, a kiérkező tűzoltók, a mentősök és kórházi dolgozók, a felszámolók vagy a tetőn dolgozó biorobotok. Közülük sokaknak fogalma sem volt róla, mekkora kockázatot vállal vagy figyelmen kívül hagyta azt, és csak a tenni akarás vezérelte. Nekik is emléket állít a könyv.
A ma már aktívan nem üzemelő csernobili és a többi, Ukrajna területén működő erőmű napjainkban, az orosz–ukrán háborúban is fontos katonai bázisok, célpontok. Az atom jelentőségére és egy lehetséges nukleáris háború pusztító erejére épp a csernobili katasztrófa ébresztette rá a nagyhatalmakat, a Csernobil 01:23:40 kitér az ezt követő politikai egyezségekre és az átfogó atomcsend szerződésre is. Az atom mégis egy olyan ütőkártya maradt a nagyhatalmak kezében, amellyel egymást és a lakosságot is lehet fenyegetni, sakkban tartani – ezt tapasztaljuk most is.
Andrew Leatherbarrow, Csernobil 01:23:40: A világ legsúlyosabb nukleáris katasztrófájának hiteles története. Fordított: Sziklai István. Budapest, Athenaeum Kiadó, 2022.
