Andrew Leatherbarrow brit fotós, grafikus és megszállott Csernobil-kutató, gyermekkora óta foglalkoztatja a katasztrófa. Miután minden hozzá kapcsolódó, angol nyelven fellelhető könyvet elolvasott, úgy érezte, bár idővel egyre jobban megértette a nukleáris rendszerek működését, azok szaknyelvét, laikusok számára ezek befogadhatatlan és átláthatatlan szövegek. Szembesült azzal is, hogy noha több mint harminc év alatt sok pontatlan információ és félreértés tisztázódott a baleset körülményeivel kapcsolatban, ma is gyakoriak az ellentmondások. Minden írás kicsit más szemszögből, torzítva mutatja be az eseményeket és azok következményeit, hogy megfeleljenek a hivatalos narratívának, miszerint az erőmű személyzetének hibájából következett be a baleset. Pedig Anatolij Gyatlov, az erőmű főmérnökhelyettese az ilyen típusú reaktorokról évekkel később azt mondta: „az RBMK robbanásra volt ítélve”.
A Csernobil 01:23:40 tényirodalom és komoly kutatómunka tehát, a szerző könyvek, újságcikkek, dokumentumfilmek, politikusok, mérnök szakemberek jelentései és szemtanúk beszámolói alapján állította össze az anyagot. A könyv két cselekményszál mentén halad: az egyik a baleset éjszakája és a következő napok, hetek eseményei a feltárt dokumentumok alapján, a másik pedig a szerző saját tapasztalataira, élményeire épül, 2011-es csernobili kirándulását végigkövetve. Ezek fejezetenként váltják egymást, de az utóbbi szál inkább csak kiegészítő jellegű.
Az első fejezetekből megismerhetjük általánosságban a nukleáris létesítmények és azon belül a szovjet RBMK-k, grafitmoderátoros reaktorok működési mechanizmusát, biztonsági rendszerét, amely típus kezdettől fogva vetélytársa volt a jóval biztonságosabb, ámde költségesebb és kisebb teljesítményű nyomottvizes reaktoroknak. A csernobili atomerőmű tervezését és építését a kommunista rendszerre jellemző problémák százai hátráltatták: több száz, ezer tonna vasbeton és speciális felszerelések, építési anyagok hiánya. Ezekkel szovjet vezetők sora volt tisztában, mégis úgy döntöttek, szükségtelenek további óvintézkedések, és jóváhagyták az erőmű megépítését. Annak ellenére is, hogy az előző években több ugyanilyen típusú erőmű üzemeltetésében már komoly problémák származtak a kialakítási hiányosságokból. Sőt, hogy az összetákolt csernobili erőmű a be nem érkezett építési anyagok ellenére is határidőre üzembe helyezhető legyen, a vezetők soha el nem végzett biztonsági teszteket hagytak helyben, majd ők maguk felvették a „kemény munkáért” és a határidő pontos betartásáért „kiérdemelt” bónuszaikat. A baleset éjszakáján is egy tesztelés zajlott az erőműben, amit már rég el kellett volna végezni – valószínűleg Gyatlov ezért forszírozta a teszt folytatását akkor is, amikor a jelzett értékek alapján vészjóslóan instabillá vált az építmény, ami miatt a teszthez már eleve képtelenség lett volna használható adatokat gyűjteni.
A szerző részletesen leírja a robbanás előzményeit, okait, melyek a legkevésbé ismert információk a tragédia körül. A könyvből egyértelművé válik, hogy a reaktor vészhelyzeti működésével senki sem volt tisztában, mégpedig azért, mert erre vonatkozó útmutatást vagy oktatást a kezelőszemélyzetnek sem nyújtottak. Egyszerűen nem létezett hivatalos előírás arra, hogyan kell lereagálni a vezérlőpultban egy vészhelyzetet. Annyira elvakult és irracionális volt a szovjet tudományban való hit, hogy fel sem merült ennek a gondolata. Amikor később a bíróság felvetette ezek hiányát, a szakértő azt válaszolta, ilyenekre „nincs szükség, különben az üzemeltetési előírások óriásira dagadnának”. A bírósági eljárásban mellesleg ugyanazon vezetők irányítása alá tartozó szakértők folytatták a vizsgálatokat, akik a reaktor hibás tervezéséért voltak felelősek...
Gyatlov és a vezetőség napokig tagadta a balesetet követően, hogy maga a reaktor robbant fel, még akkor is, amikor több kollégájuk állította, hogy a saját szemével látta, és mindannyian súlyos sugárfertőzés jeleit mutatták néhány másodpercnyi ott tartózkodás után. A csak 3,6 Rg-ig mérni képes sugárzásmérő a maximális értéket mutatta, erre azt mondták, nem jó, de nem tragikus; amikor a 100-ig mérőnél is ugyanez történt, váltig állították, hogy elromlott a szerkezet, és tovább nem foglalkoztak vele. Valójában ennek a háromszázszorosa volt a helyi sugárzás értéke. Ezekre a reakciókra csak két tényező évtizedeken át fennálló elegye lehet a magyarázat: a tudatlanság és az elvakult hit. A baleset után öt nappal a miniszterek is kiengedték gyerekeiket a május 1-jei ünnepségre, csak hogy elhiggyék az emberek, nincs nagy baj, és elkerüljék a pánikot. Leatherbarrow a kezelőszemélyzet és a szovjet vezetőség viselkedésére, motivációira is próbál pszichológiai magyarázatot találni.
A katasztrófa következményeit illetően máig csak becsléseink vannak, mégis nehéz elképzelni, mennyivel súlyosabbá válhatott volna a baleset, ha több száz ember nem teszi kockára az életét azokban a napokban, hetekben: például az erőmű dolgozói, a kiérkező tűzoltók, a mentősök és kórházi dolgozók, a felszámolók vagy a tetőn dolgozó biorobotok. Közülük sokaknak fogalma sem volt róla, mekkora kockázatot vállal vagy figyelmen kívül hagyta azt, és csak a tenni akarás vezérelte. Nekik is emléket állít a könyv.
A ma már aktívan nem üzemelő csernobili és a többi, Ukrajna területén működő erőmű napjainkban, az orosz–ukrán háborúban is fontos katonai bázisok, célpontok. Az atom jelentőségére és egy lehetséges nukleáris háború pusztító erejére épp a csernobili katasztrófa ébresztette rá a nagyhatalmakat, a Csernobil 01:23:40 kitér az ezt követő politikai egyezségekre és az átfogó atomcsend szerződésre is. Az atom mégis egy olyan ütőkártya maradt a nagyhatalmak kezében, amellyel egymást és a lakosságot is lehet fenyegetni, sakkban tartani – ezt tapasztaljuk most is.
Andrew Leatherbarrow, Csernobil 01:23:40: A világ legsúlyosabb nukleáris katasztrófájának hiteles története. Fordított: Sziklai István. Budapest, Athenaeum Kiadó, 2022.
Károly Dorina Nős tények című kötetében arról szól, hogyan lehet jelen lenni s e jelenlétben a másikkal kapcsolatot teremteni egy olyan világban, ahol a gesztusok annyira telítődtek, hogy már csak a testiség ragadható meg belőlük, s ahol a „most” dekódolásához egy végtelenül összetett és ugyanakkor töredezett térben kell tájékozódni.
Kemény, sötét és hideg világ a vikingek kora. Erősnek, elszántnak és persze okosnak kell lenni ahhoz, hogy az ember életben maradhasson ilyen zord körülmények között. Hát még, ha egy ismeretlen és kegyetlen tüzet okádó fenevad is megjelenik rögtön az első fejezetben, ami nem kímél senkit és semmit. Így a történet sárkánytámadást túlélő hősei számára nem marad más, mint az addigi életüket tönkretevő tűzokádó nyomába eredni, és leszámolni vele.
Amint világossá válik, hogy az emberiségnek befellegzett, ha a Föld elpusztítását már nem lehet meg nem történtté tenni, legalább egy számvetés erejéig szembe kell néznünk önmagunkkal: hol mit rontottunk el? Miért pusztít többet, mint amennyit épít az ember? Miért törvényszerű, hogy a fejlődés ütemével megegyező sebességgel közeledik a megsemmisülés? Menthető-e még a helyzet? Ezen kérdések megválaszolására tesz nagyon szép kísérletet legújabb regényében Horváth László Imre.
Petőfi élettörténetének hasonlóan provokatív, olykor szélsőséges megítéléséből éppúgy nem volt hiány az elmúlt 170 esztendőben, mint közhelyekig ismételt értékeléséből (az utóbbiból volt több), ami azt jelenti, hogy szuperlatívuszokban beszélünk róla ma is: ő a legismertebb magyar költő, a legtehetségesebb géniusz, a legnagyobb forradalmár, akinek hatásköre már életében túllépte az irodalom színterét. Így idén és 2023-ban, a költő születésének 200. évfordulójának ünneplésekor nemcsak az irodalmi szerepvállalására helyeződik kiemelt figyelem, hanem a kulturális emlékezet szempontjából is
A bináris sémák által meghatározott világunkban már képtelenség bármit is végleteit figyelmen kívül hagyva megítélni vagy magyarázni, így maga az irodalom és annak kisebb-nagyobb részei is mind ellentétpárok köré szerveződnek. Erre a szilárd talajra épül az irodalmi gondolkodás egyik legjelentősebb szeleteként megmutatkozó dekonstrukciós olvasáselmélet, vagy a magának egyre nagyobb hírnevet szerző fantasyirodalom, amely a képzelet és a valóság végeláthatatlan ütköztetésében képződik meg.
Új kiadásban került a könyvesboltokba Böszörményi Zoltán Regál című regénye, amit az első megjelenés óta több nyelvre is lefordítottak. (Egyebek közt angol, francia, német, román, lengyel és orosz nyelven is eljutott az olvasókhoz.) Mivel a mű tartalma reflektál a megbolydult világ körülöttünk zajló jelenségeire, mindenképpen érdemes ismételten is szót ejteni a kötetről.
A Katharok látásmódja alapvetően sötét, de csak azért, hogy még jobban vágyjunk a képek sötét függönye mögötti fényre. Alaptapasztalata a pesszimizmus lehetne, ha nem gondolnám azt, hogy ez a pesszimizmus csak egy nagyobb optimizmus leple. A mások által közvetített világközöny is láthatóan napi élménye a költőnek, amit az emberek saját létezésük iránti közönyének lehetne nevezni, és amiből Halmosi, mintha fel akarná rázni őket, és mivel mással, mint a megrázó verseivel...
Péter Beáta több esetben is reflektál arra a változásra, mely a megromláshoz, az emberi lélek elszegényedéséhez vezet – a rohanó, türelmetlen „világhoz most valami egyéb talál” (A szőnyegkészítő), a fejlődéshez szükséges elektronikai eszközök egyúttal megvonják tőlünk azt a varázslatot, amire csakis az emberi lény képes: érezni és csodálni az önkeresés minden pillanatát.
Kapcsolatunk a múlt rejtélyeivel legtöbbször az irodalom bugyrain keresztül válik reflektálttá, jelentőssé, és ebben a pozíciójában elfelejthetetlenné is. A jelent, az aktuális jelenségeket a múltbéli (lejegyzett) történetek révén igyekszünk megérteni; szükségünk van kapaszkodókra, s így mindent: a szenvedést és a (pillanatnyi) boldogságot is viszonyrendszerekben vizsgáljuk.
Orbán János Dénes Miért ne menjünk Erdélybe című kitűnő humoros könyve erre keresi a választ. Elsősorban azért, mert mi itt lakunk. Már aki itt lakik. Aki meg nem lakik itt, annak bajos lehet eldönteni, akaródzik-e ide gyünni. Köszönhető ez a sok nemes antológiának, melynek borítóján mohás, rohadásnak indult kunyhók (a kötelező gémeskút árnyékában) találhatók, persze mindez az erdő tövében, a hegy csúcsán, ahol porlik a székely, mint a szikla, mert jobb dolga úgysincs.