Szerzőnk 1990-ben született, 2014 óta van jelen az irodalomban, írásait közölte többek között a Helikon, a Látó, megkapta az Irodalmi Jelen debütdíját, s mivel párosan szép az élet, melléje a Székelyföld havilap Szabó Gyula-emlékdíját is. Indulásnak egyáltalán nem rossz, főként, hogy közben elvégezte a gyógyszerészeti egyetemet. Ezzel meg is kaptuk a tíz novellát tartalmazó kötet címének eredetét: Magnebéhat. Úgy gondolom, erre a tüneményes szerre szükségünk is van, ha egy olyan munkatársunk akad, mint a műben szereplő Elvira néni, aki mintegy összeragasztja a könyvben szereplő írásokat – pletykával.
Mert pletykakönyv ez, kérem, méghozzá a javából. Csakis a mások bajával törődik, a magáéra kizárólag akkor vet egy-két pillantást, ha le kell törölni egy ablakot, netán föl kell mosni a földet. Elvira néni a patikában dolgozó mindentudó HD-kamera, akit mindenki ismer a kisvárosban, cserébe ő is ismer mindenkit, s jobb dolga nem lévén, beszél is róluk. Állandóan.
Na de kérem, ez mégsem illő, kapja föl a fejét a kedves olvasó, és igaza is van, pletykálni csúnya dolog. Ám ne feledjük: szociológusok szerint éppenséggel a pletyka az, ami összeragasztja a társadalmat, ezért ritka fontos az emberi kapcsolatokban, annak evolúciójában.
Borcsa Imola merészen az élőszavas novellák közé vetette horgonyát, ami bizony a gyakorlott szerzőket is meg tudja viselni. Ráadásul jól is műveli ezt a műfajt: „Tényleg?, nyögtem ki ébredező kíváncsisággal. Nyüvek rágják ki a nyelvemet, ha hazudok, hevült neki Elvira néni. Nagyanyám mesélt róla néhányszor. Szegény nem is ismerte, vagyis hogy alig, hároméves volt, mikor dédnagyapám elment. Szóval csak annyit tudott róla, amennyit dédnagyanyám mesélt neki. De a fafejűséget, azt mondták, tőle örökölte. Ha a dédnagyapám a fejibe vett valamit, ki nem lehetett téríteni belőle, ez is lett a veszte.” (Titanic) És így fut ez oldalakon át. A gyógyszerésznő és Elvira néni beszélgetéseiből derül ki egy egész kisváros szerelmi és történeti élete, bár a kép sajnos nem igazán lesz teljes, amit az oldalszám rovására írok – a kötet mindössze hetven oldalt számlál. Érdemes lett volna ezt a világot jobban kifejleszteni, még inkább bevonni az olvasót.
Hiszen a téma (témák) adott: akad itt városi legenda (szekus, aki az áldozataitól elrabolt tárgyakat a város alatti alagutakba rejti, A kráter), külön kiemelést érdemel, hogy a szerző rendkívül jól, hitelesen ír az 1989 előtti eseményekről (műrózsák a bokrokra drótozva, hogy kellő ünnepélyességgel fogadják a diktátort, Májusi rózsa), idegen munkások elleni felhördülés (A lázadás), és így tovább. Ne feledkezzünk meg a nyelvezetről sem, az író kitűnően használja a kisvárosi (kézdivásárhelyi?) szlenget, nyelvjárást, nem viszi túlzásba, hanem így mintegy hitelesíti a karaktereit. És ez csupán néhány ok, amiért ezt a már-már hrabali világot érdemes lett volna tovább írni, fejleszteni. Példaként elegendő Karácsony Benő Pjotruskájára gondolni, a regény kiválóan vázolja a kisvárosi létet.
Olykor néhány képzavar is felüti a fejét (víztorony, mint nagyra nőtt martinispohár, vagy „dől belőle a panasz, mint szódából a buborék”), de ezekkel vajmi keveset kell törődni. Sokkal fontosabb az, hogy Borcsa Imola személyében érdekes hang érkezett a magyar irodalomba. Minden kétséget kizáróan tehetséges és széles látókörű szerzővel van dolgunk. Kötetén világosan érezni, a szerző tud és akar fejlődni. Már ha nem pletykálkodással tölti az idejét.
Borcsa Imola: Magnebéhat. Napkút Kiadó – Erdélyi Híradó Kiadó, Budapest – Kolozsvár, 2019
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. szeptemberi számában)
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.