Miklóssi Szabó István: Türelemhez magnebéhat, avagy élőszavas novellák

2020. október 09., 07:51

A Kézdivásárhelyen született szerzők (Fekete Vince, Sántha Attila, Muszka Sándor) jellegzetessége, hogy úgy tudják beszéltetni alakjaikat, mint a hétköznapokban. Most Borcsa Imola is csatlakozik hozzájuk, debütáló novelláskötete, a Magnebéhat a kisvárosi (kézdivásárhelyi?) szlenggel, nyelvjárással hitelesíti a karaktereket.

Szerzőnk 1990-ben született, 2014 óta van jelen az irodalomban, írásait közölte többek között a Helikon, a Látó, megkapta az Irodalmi Jelen debütdíját, s mivel párosan szép az élet, melléje a Székelyföld havilap Szabó Gyula-emlékdíját is. Indulásnak egyáltalán nem rossz, főként, hogy közben elvégezte a gyógyszerészeti egyetemet. Ezzel meg is kaptuk a tíz novellát tartalmazó kötet címének eredetét: Magnebéhat. Úgy gondolom, erre a tüneményes szerre szükségünk is van, ha egy olyan munkatársunk akad, mint a műben szereplő Elvira néni, aki mintegy összeragasztja a könyvben szereplő írásokat – pletykával.

Mert pletykakönyv ez, kérem, méghozzá a javából. Csakis a mások bajával törődik, a magáéra kizárólag akkor vet egy-két pillantást, ha le kell törölni egy ablakot, netán föl kell mosni a földet. Elvira néni a patikában dolgozó mindentudó HD-kamera, akit mindenki ismer a kisvárosban, cserébe ő is ismer mindenkit, s jobb dolga nem lévén, beszél is róluk. Állandóan.

Na de kérem, ez mégsem illő, kapja föl a fejét a kedves olvasó, és igaza is van, pletykálni csúnya dolog. Ám ne feledjük: szociológusok szerint éppenséggel a pletyka az, ami összeragasztja a társadalmat, ezért ritka fontos az emberi kapcsolatokban, annak evolúciójában.

Borcsa Imola merészen az élőszavas novellák közé vetette horgonyát, ami bizony a gyakorlott szerzőket is meg tudja viselni. Ráadásul jól is műveli ezt a műfajt: „Tényleg?, nyögtem ki ébredező kíváncsisággal. Nyüvek rágják ki a nyelvemet, ha hazudok, hevült neki Elvira néni. Nagyanyám mesélt róla néhányszor. Szegény nem is ismerte, vagyis hogy alig, hároméves volt, mikor dédnagyapám elment. Szóval csak annyit tudott róla, amennyit dédnagyanyám mesélt neki. De a fafejűséget, azt mondták, tőle örökölte. Ha a dédnagyapám a fejibe vett valamit, ki nem lehetett téríteni belőle, ez is lett a veszte.” (Titanic) És így fut ez oldalakon át. A gyógyszerésznő és Elvira néni beszélgetéseiből derül ki egy egész kisváros szerelmi és történeti élete, bár a kép sajnos nem igazán lesz teljes, amit az oldalszám rovására írok – a kötet mindössze hetven oldalt számlál. Érdemes lett volna ezt a világot jobban kifejleszteni, még inkább bevonni az olvasót.

Hiszen a téma (témák) adott: akad itt városi legenda (szekus, aki az áldozataitól elrabolt tárgyakat a város alatti alagutakba rejti, A kráter), külön kiemelést érdemel, hogy a szerző rendkívül jól, hitelesen ír az 1989 előtti eseményekről (műrózsák a bokrokra drótozva, hogy kellő ünnepélyességgel fogadják a diktátort, Májusi rózsa), idegen munkások elleni felhördülés (A lázadás), és így tovább. Ne feledkezzünk meg a nyelvezetről sem, az író kitűnően használja a kisvárosi (kézdivásárhelyi?) szlenget, nyelvjárást, nem viszi túlzásba, hanem így mintegy hitelesíti a karaktereit. És ez csupán néhány ok, amiért ezt a már-már hrabali világot érdemes lett volna tovább írni, fejleszteni. Példaként elegendő Karácsony Benő Pjotruskájára gondolni, a regény kiválóan vázolja a kisvárosi létet.

Olykor néhány képzavar is felüti a fejét (víztorony, mint nagyra nőtt martinispohár, vagy „dől belőle a panasz, mint szódából a buborék”), de ezekkel vajmi keveset kell törődni. Sokkal fontosabb az, hogy Borcsa Imola személyében érdekes hang érkezett a magyar irodalomba. Minden kétséget kizáróan tehetséges és széles látókörű szerzővel van dolgunk. Kötetén világosan érezni, a szerző tud és akar fejlődni. Már ha nem pletykálkodással tölti az idejét.

 

Borcsa Imola: Magnebéhat. Napkút Kiadó – Erdélyi Híradó Kiadó, Budapest – Kolozsvár, 2019

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. szeptemberi számában)