Nemrég jelent meg Bettes István legújabb verseskötete Aranygyűrű címmel. Bár a kötet verseskötetként olvasható: a szövegeknek van egyfajta ritmikájuk, azonban a tördelésen kívül el tudunk ezektől vonatkoztatni. Ezzel kapcsolatosan, végig az olvasás során, sokkal inkább az az érzése lehet az olvasónak, hogy az ismert szentek életútját olvashatjuk rövidebb, ugyanakkor egyszerűbb formában. Ahogy Géczi János is megfogalmazza a könyv hátlapján: a szövegek „pátosztól távolságot tartó” formában. Ez az egyik erőssége is a most bemutatásra kerülő kötetnek.
A címadó vers (és egyben a leghosszabb szöveg is) voltaképpen egy tanulságtörténet, amely lényegében azt mondja el az olvasónak, hogy hiába keresztény, zsidó vagy muzulmán, ne legyünk irigyei a másiknak. A szerző ezt egy király és három kedves fia történetén keresztül ábrázolja. A minimalista, ámde lényegre törő megközelítés itt is tetten érhető. A kötet második szakaszában pedig a következő szentekről és mártírokról olvashatunk: Szent Lőrinc, Szent Sebestyén, Szent Vince, Szent Péter, Szent Donatus, Szent Gellért, Szent Szilveszter, Szent Márton, Myrai Szent Miklós, Szent Benedek, Bertalan apostol és végül Szent Kristóf. Mind-mind olyan történet, amelyet, mondhatni, már mindenki ismer. A szövegek adnak egyfajta imaszerű olvasatot is, ám az imádságokra oly jellemző visszatérő elemek és az áhítatosság ebben a formában teljesen elmarad. Úgy vélem, Bettes István ezzel azt akarja mondani az olvasóinak, hogy sokkal fontosabb a történet mondandója, alapvető lényegisége, semmint a mítoszokkal és legendákkal tarkított körítés, így ennek folyományaképpen sallangoktól mentesen tudunk a történetek legfontosabb aspektusára figyelni: a hitre. Ez az az eszmeiség, amely a kötet első betűjétől az utolsóig érezhető, és ez vezeti az olvasóját a mélyebb megismerés felé.
A kötet borítóján a szerző rajza látható, ugyanúgy több grafika is található a szövegek mellett, egyfajta kísérőként. Bár látszólag sokszor tűnik irkafirkának az egész kompozíció, azonban, ha jobban szemügyre vesszük, egy idő után már láthatjuk megjelenni a szemünk előtt az egyes karaktereket, eseményeket, történéseket.
A kötetet mindazoknak ajánlom, akiket vonz a szentek és mártírok élete, illetve egy kicsit „más”, ugyanakkor egyszerűbb szemszögből akarnak rálátást nyerni a már oly jól ismert történetekre.
Bettes István: Aranygyűrű, Vámbéry Polgári Társulás, 2021
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. áprilisi számában)
A 2022-es év végén jelent meg a Szélvész című antológia, a Szlovákiai Magyar Írók Társasága jóvoltából. A kötet lényegében a már korábban, (pontosabban 2020-ban), megjelent Fiatal írók antológiájának folytatása, de teszi ezt úgy, hogy közben próbál új alapokra is helyezkedni. A kötet egyes szövegei az Írótársaság táborainak közvetett és közvetlen eredményei, erre utal az antológia borítóján olvasható megjegyzés: Grendel Lajos Mentorprogram könyvek 1. A Szlovákiai Magyar Írótársaság 2007-ben indított kezdeményezése az idén kapta meg ezt az elnevezést, emlékezve a
Kovács István A gyermekkor tündöklete című regénye 1998-ban jelent meg, s a mostani immár a harmadik kiadás. De – mint azt Jánosi Zoltán utószóként jegyzett elemzéséből megtudhatjuk – a szerzőt már jóval korábban megszólította a téma, s a bevezető fejezet 1972-ben az Élet és Irodalom hasábjain meg is jelent, ám a teljes mű – több szakaszban íródva – csak a rendszerváltás utáni években nyerte el végleges formáját.
Figyelmet és elismerést érdemlő pillanat az, amikor a tehetség és a kemény munka eredménye végre ünnepélyes formát ölt. A Csikófogat antológia kézzelfogható, értékes és különleges bizonyítéka ennek. Közel kétszáz fiatal jelentkezett az Orpheusz Kiadó és a Guttenberg Pál Népfőiskola által 2021-ben meghirdetett, Csikófogat elnevezésű tehetséggondozó programra, amelyet határon túli középiskolások számára hirdettek meg. Az ennek keretein belül megírt munkák közül csak a legjobbak kerülhettek nyomtatásba. Az antológia épp azt a friss tehetséget, új látásmódot képviseli, amit egy ilyen
Semmink sincs, csak a történetünk – olvashatjuk a kinyilatkoztatást Visky András Kitelepítés című új könyvében. Sokatmondó és megrázó ez a mondat. Gondoljunk bele: minden döntésünkkel, választásunkkal egy olyan történetet írunk, ami kizárólagos és lényegi tulajdonunk. Az élettörténetünk a legfőbb érték, amivel rendelkezhetünk. De hogy mit is jelent a teljes megfosztottság, mi ez a semmi, amire az idézet utal, akkor értjük meg igazán, ha ismerjük a regény történelmi hátterét és látjuk a személyes sorsokat is.
A kétszáz éve született halhatatlan költőt, Petőfi Sándort az utóbbi két-három évtizedben gyakran idézik lelkesülten, miszerint ő is káromkodott a Mit nem beszél az a német című versében. A csúnya beszéd mai úttörői csupán az felejtik el hozzátenni, hogy az egész életműben ez az egy otrombaság található. Mert a költő akkor a német (Habsburg) aljasság hallatán rettentően begorombult.
Cserna-Szabó András regényében, a Zerkó – Attila törpéjében viszont alap a káromkodás, olybá tűnik, mintha az ezerhatszáz-ezerhétszáz évvel ezelőtt élt szereplők valamennyien egy pesti kocsmából jöttek volna ki éppen.
Mielőtt elolvasnánk Böszörményi Zoltán Regál című művét, amely idén második kiadásban jelent meg az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában (az első kiadást, amelyet az Ulpius-ház publikált, öt nyelvre fordították le, 2016-ban a Frankfurti Könyvvásárra jelent meg németül), érdemes megismerkednünk a szerző élettörténetével, amely ebben a műben a történet előzményeként szolgál.
Van az apró kis házikó, és van a Százszorszép Sziromrét. És van Mimi és Momi, akik az apró kis házikóban laknak, és lelkesen gondozzák a tulipánoskertjüket. És vannak még lepkék, egészen pontosan két lepke van, Lepike és Lopika, meg aztán van Augusztin, a pöttyök nélküli katicabogár. Ha mindez együtt van, akkor máris ezer és ezer dolog történhet meg, ezer és ezer kaland, hiszen lepkék, katicabogár, sziromrét, apró házikó és két kislány az éppen annyi, hogy abból bármi lehet, bármi, ami mese.
Aránylag sok dokumentumot tártak már fel a 20. század világtörténelme sötét foltjáról, a második világháborúról, és a háború után a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcoltak pokoljárásáról. Aránylag sokat, de még mindig nem eleget. A Flórián László által összeállított „Izvinyite, agyin klop…” című (alcíme: Akik túlélték a gulág poklát) nemrég megjelent könyv is ezt a témát dolgozza fel.
A mindennapok élményei adják Kelemen Erzsébet új novelláskötetének alapanyagát. A megélt történetek, emlékképek nemegyszer bennünk rekednek – vagy perifériára kerülnek, elbomlanak –, ha nincs, ami felszínre hozza őket. Kelemen Erzsébet azonban együtt él ezekkel a történetekkel, s rendre adódnak olyan szituációk, amik arra ösztönözik, hogy elmondja, megossza, kibeszélje az őt feszítő gondolatokat. Írásaiban múlttöredékeket (személyes és családi emlékeket) és jelenkori eseményeket, érzeteket, jelenségeket emel irodalmi szintre – párhuzamot vonva a jelen és a múlt mozzanatai között.
Szókratész védőbeszédében hangzik el, hogy „a vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet”. (XVIII.) A vizsgálódást mint kísérletet tételezhetjük. Ennek a lefolyása nehezen látható előre, és ugyanezt tarthatjuk annak végkifejletéről is. Az ember esetében viszont, aki születésétől életkísérleteket tesz, más megvilágításban úgymond halálgyakorlatokba kezd, a végkifejletet illetően semmilyen kétség nem merülhet fel. A lefolyás, vagyis az eljutás ama végső pontig annál inkább kiszámíthatatlan.