Nemrég jelent meg Bettes István legújabb verseskötete Aranygyűrű címmel. Bár a kötet verseskötetként olvasható: a szövegeknek van egyfajta ritmikájuk, azonban a tördelésen kívül el tudunk ezektől vonatkoztatni. Ezzel kapcsolatosan, végig az olvasás során, sokkal inkább az az érzése lehet az olvasónak, hogy az ismert szentek életútját olvashatjuk rövidebb, ugyanakkor egyszerűbb formában. Ahogy Géczi János is megfogalmazza a könyv hátlapján: a szövegek „pátosztól távolságot tartó” formában. Ez az egyik erőssége is a most bemutatásra kerülő kötetnek.
A címadó vers (és egyben a leghosszabb szöveg is) voltaképpen egy tanulságtörténet, amely lényegében azt mondja el az olvasónak, hogy hiába keresztény, zsidó vagy muzulmán, ne legyünk irigyei a másiknak. A szerző ezt egy király és három kedves fia történetén keresztül ábrázolja. A minimalista, ámde lényegre törő megközelítés itt is tetten érhető. A kötet második szakaszában pedig a következő szentekről és mártírokról olvashatunk: Szent Lőrinc, Szent Sebestyén, Szent Vince, Szent Péter, Szent Donatus, Szent Gellért, Szent Szilveszter, Szent Márton, Myrai Szent Miklós, Szent Benedek, Bertalan apostol és végül Szent Kristóf. Mind-mind olyan történet, amelyet, mondhatni, már mindenki ismer. A szövegek adnak egyfajta imaszerű olvasatot is, ám az imádságokra oly jellemző visszatérő elemek és az áhítatosság ebben a formában teljesen elmarad. Úgy vélem, Bettes István ezzel azt akarja mondani az olvasóinak, hogy sokkal fontosabb a történet mondandója, alapvető lényegisége, semmint a mítoszokkal és legendákkal tarkított körítés, így ennek folyományaképpen sallangoktól mentesen tudunk a történetek legfontosabb aspektusára figyelni: a hitre. Ez az az eszmeiség, amely a kötet első betűjétől az utolsóig érezhető, és ez vezeti az olvasóját a mélyebb megismerés felé.
A kötet borítóján a szerző rajza látható, ugyanúgy több grafika is található a szövegek mellett, egyfajta kísérőként. Bár látszólag sokszor tűnik irkafirkának az egész kompozíció, azonban, ha jobban szemügyre vesszük, egy idő után már láthatjuk megjelenni a szemünk előtt az egyes karaktereket, eseményeket, történéseket.
A kötetet mindazoknak ajánlom, akiket vonz a szentek és mártírok élete, illetve egy kicsit „más”, ugyanakkor egyszerűbb szemszögből akarnak rálátást nyerni a már oly jól ismert történetekre.
Bettes István: Aranygyűrű, Vámbéry Polgári Társulás, 2021
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. áprilisi számában)
A regény címe morbid és megdöbbentő. Ugyan mi az, amiért megérné meghal ni? Az antikvitásban, a romantikában, a hazafias eufória közepette léteztek olyan eszmék, amelyek szerint az önfeláldozás erkölcsileg méltányolt cselekedetnek számított, de akkor is úgy, ha más áldozta fel az életét valamiért. De miért áldozná életét bárki is a jelenben?
Mint egy segélykiáltás, úgy törnek fel a női lélek legmélyéről Póda Erzsébet melankolikus történetei. Ez a karcsú kötet mérhetetlen súllyal telepszik az olvasóra, a sorok felfejtése közben mellkasunkon érezzük az erőszak és az agresszió nyomását. Ez a fojtogató atmoszféra árad a kötetegészből, emiatt észleljük úgy, hogy ennek a könyvnek mélyfekete az alapszíne.
Hogyan érkezik? A sokszor föltett kérdésre van egy átírt tréfából merített válaszom. Egy-két órával éjfél után zörgetnek Károly bátyánk ablakán. Az öreg még mély álmát fogyasztja, de nagy nehezen megébred, föltápászkodik, kinéz, kiszól, ki az, kérdi. Én vagyok, Károly bá’. Van-e bíbor tintája? Az öreg elkanyarítja a szót, kihajít valami kézre állót az ablakon, majd visszafekszik.
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.