Nagygéci Kovács József: „Minden a színházért történik”

2021. március 19., 08:48

A Magyar Művészeti Akadémia tavaly összművészeti programsorozattal teljes emlékévet hirdetett Harag György (1925–1985) erdélyi magyar színész, színházi rendező tiszteletére. A rendezvények részeként az akadémia kiadójának gondozásában két, a nagy formátumú rendező életművével foglalkozó kötet is napvilágot látott.

Az Át akarta ölelni az egész világot – Harag György színháza címmel megjelent, fényképekkel gazdagon illusztrált kötet egy, a Harag György életét és pályafutását bemutató album, míg az Egy európai Kolozsváron – Harag György színházrendező egy Harag György írásait, vallomásait, beszélgetéseit és róla szóló írásokat közlő kötet, ahol a nagy hatású színházi ember hagyatékában fennmaradt dokumentumok, illetve a vele készült interjúk olvashatók.

A Magyar Művészeti Akadémia és az MMA Kiadó nagyívű vállalkozásának eredménye egy olyan szöveggyűjtemény, amelyben a legtöbb, Harag György életéről és munkásságáról szóló fellelhető és értékes írás helyet kapott. Ez a kötet különösen nagy kincseket hordoz, hiszen a Kárpát-medence szerte ismert és népszerű rendező – ahogy maga is sokszor megjegyzi – nem szívesen beszélt magáról. Az interjúkban is elsősorban a színházzal kapcsolatos véleménye, víziói és tervei fontosak neki, illetve azok a reflexiók, melyeket egy-egy előadás megtekintése váltott ki belőle. A kötet szerkesztői, Ablonczy László és Kovács Örs Levente olyan monumentális kiadványt hoztak létre, mely a szó eredeti értelmében is monumentális: emlékművet állít, mégpedig eleven emlékművet a huszadik század második fele egyik legnagyobb magyar színházi emberének. Hasznos ez azoknak, akik valamilyen formában ismerték Harag György munkáit, akik alkotótársként vagy nézőként emlékezhetnek rá, de hasznos azoknak is, akik életkoruk és/vagy a földrajzi okok miatt csak elbeszélésekből tudhatják, ki volt.

Bonczidai Éva | „Ma már visszhang kell” – Harag Györgyre emlékezünk
Harag György: „A közönség rendszerint nem a darabot kívánja látni, hanem az évszázadok óta rárakódott sablonokat szeretné viszontlátni az előadásban.”

Harag György 1925. június 4-én született Margittán, iskoláit is itt kezdte, de Tasnádon fejezte be. Visszaemlékezéseiben Tasnádod nevezi meg szülőhelyének. Érettségi után egy évig segédmunkásként dolgozott, kerámiakészítést tanult Budapesten, de az 1944-es év tragikus volt Harag Györgynek és családjának. Harag Györgyöt előbb Auschwitzba, majd Mauthausenbe, végül Ebensee-be vitték. A holokauszt alatt elveszítette szüleit, testvéreit, családjából egyedül ő élte túl a borzalmakat.

Számára egyértelmű volt, hogy szülőföldjére tér haza. 1946-tól már a színiakadémia növendéke, előbb színész szakon, majd az akkoriban induló rendező szakon is. Utóbbin a marosvásárhelyi rendezőktől tanult sokat és eközben megtapasztalhatta a színházi műhelyek közti különbséget.

Tanulmányaik elvégzése után színésztársaival úgy döntöttek, hogy együtt maradnak Nagybányán, hiszen ott akkor csak román nyelvű társulat működött. Az akkor induló színház ma is működik, az időközben Szatmárnémetibe költöző színház pedig ma Harag György Színház nevét viseli. A színház székhelyváltása 1957-ben történt meg, Harag 1960-ig igazgatta az intézményt. Rendezett is, és közben sokfelé járt tanulmányúton, képezte magát, a folyamatos megújulásban hitt.

Néhány év „szabadúszás” után 1963-ban szerződött a marosvásárhelyi színházhoz főrendezőnek, és több mint egy évtizedig töltötte be ezt a tisztséget, de közben a helyi Színművészeti Intézetben nemcsak magyar, hanem román nyelvű előadásokat is rendezett, illetve külföldi munkákat is vállalt. 1975-től a kolozsvári színház főrendezője, a következő tíz évben haláláig, ott tevékenykedett. Nagy sikerrel rendezett és számos vendégrendezést vállalt, sokat járt az anyaországba, állandó vendég lett Gyulán, Budapesten és vissza-visszajárt Marosvásárhelyre is.

Harag György 1985. július 10-én hunyt el, utolsó rendezése Csehov Cseresznyéskertje volt a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház román tagozatán. A bemutatót már nem érhette meg.

Emlékezete halála után csaknem negyven évvel sem kopott meg, számos díj, rendezvény, intézmény őrzi a nevét. A már említett Harag György Társulat mellett díj is viseli a nevét,  emlékplakettet adtak ki az arcképével (a szatmárnémeti színház közönségdíja), Kolozsváron próbatermet neveztek el róla és ugyanitt az Állami Magyar Színházban minden évben Harag György-emléknapokat is tartanak.

A bevezető fejezetben egy részletes interjúból és a szerkesztő Ablonczy Harag pályáját megrajzoló esszéjéből kezdhetjük vagy a megismerést vagy a visszaemlékezést, majd a továbbiakban korabeli interjúk és Harag saját írásai sorakoznak időrendben. A rendezői pálya kezdeti időszakáról, a társulati munka nehézségeiről és szépségéről ugyanazzal a kíméletlen őszinteséggel beszél Harag, mint a saját vívódásairól, az általa kudarcnak tartott eredményekről. Nagyon különlegesek azok a dokumentumok, melyekben vagy egy külső szemlélő ír le egy-egy próbafolyamatot, de még ennél is izgalmasabb, amikor rendezői naplókat olvasunk, utóbbiakból megismerhető, hogyan gondolkodott, miben látta Harag egy-egy darab lényegét. Így megismerhető viszonya a világirodalom olyan különleges alkotásaihoz, mint például a Hamlet, vagy a Harag szerint szintén kiemelkedő Az ember tragédiájához, vagy épp Sütő András darabjaihoz.

A feljegyzéseket és interjúkat olvasva megismerhetjük Harag iskolateremtő elképzeléseit a színházról. A legközvetlenebb munkatársaival, a színészekkel kapcsolatban például ezt mondja: „szükség van a színész különleges, majdnem mindig határhelyzetben levő állapotának megteremtésére”. „Kicsit szeretném levenni az embereket a piedesztálról” – ezt már a színház egyik feladataként halljuk tőle, amikor arról beszél egy interjúban, hogy „elkezdődött bennem, a világnak egy groteszkebb látásmódja, […] az élet színesebb láttatása”. A folyamatos önvizsgálat elméleti hátterében Haragnak az a véleménye áll, hogy igen fontos feladatnak tekintette a „mindenkori konvencionális színház elleni harcot, aminek közege nyilvánvalóan az állandó kísérletezgetés”. Minden egyes előadásért neki is és a rábízott társulatnak is a végletekig meg kellett dolgoznia. De ennek szolgálatába állította azokat a tanulmányutakat, melynek során a huszadik századi színjátszás kiemelten fontos helyszíneire jutott el, a Szovjetunióba, Angliába, az Amerikai Egyesült Államokba. Az ezekről az utakról készült naplófeljegyzések és interjúk mind arról tanúskodnak, hogy Harag György számára minden színház és a színház a minden.

A kötet záró fejezetében visszaemlékezések, nekrológok és az utolsó interjú szövege szerepel. Ez utóbbiban, a halála előtt néhány hónappal készült beszélgetésben is ugyanazt a Harag Györgyöt ismerni fel, aki a színház feladatáról, az előadások élethez való viszonyáról alázattal és szerénységgel vall. „Érzésem szerint az örök emberi és a maiság ötvözete az előadás – mondja zárókérdésként a beszélgetőtárs, Valentin Marinca, mire Harag így válaszol: „Örök emberi? Ez nagyon tág fogalom. Én inkább kortárs olvasatra, a mai ember prizmáján keresztül való láttatásra törekedtem.” Harag rendezői alkotómunkájának minden fontos hívószava ott van ebben a mondatban és ott van, most már összegyűjtve, könyvalakban is. A színház a pillanat művészete, éppen ezért fontos, hogy valamilyen formában az emlékezet mégis csak megőrizze és továbbadhatóvá tegye. Ezzel a kötettel az MMA Kiadó ezt az elismerésre méltó feladatot elvégezte.

(Egy európai Kolozsváron – Harag György színházrendező. MMA Kiadó, 2020)