Van az apró kis házikó, és van a Százszorszép Sziromrét. És van Mimi és Momi, akik az apró kis házikóban laknak, és lelkesen gondozzák a tulipánoskertjüket. És vannak még lepkék, egészen pontosan két lepke van, Lepike és Lopika, meg aztán van Augusztin, a pöttyök nélküli katicabogár. Ha mindez együtt van, akkor máris ezer és ezer dolog történhet meg, ezer és ezer kaland, hiszen lepkék, katicabogár, sziromrét, apró házikó és két kislány az éppen annyi, hogy abból bármi lehet, bármi, ami mese.
A fantázia, a szerző, Z. Németh István fantáziája óvatosan indul be, és aztán nem ismer határokat. Minden egyes fejezet, illetve történet úgy kezdődik, hogy az az érzésünk, majdhogynem valóság az, realizmus, amivel szembesülünk. Hogy mindez nem is mese, mindez csupán valami olyasmi, ami aztán bármelyik kisgyerekes családban megeshet olykor-olykor. Lassanként húz minket a szerző a mese irányába, az irreális, vagy éppen a szürreális felé, így – olvasás közben – azon vesszük észre magunkat, hogy elhisszük mindazt, ami pedig hangsúlyosan csak mese akar lenni.
És Z. Németh fantáziája határtalan. Megjelenik ezekben a történetekben minden és mindenki, ami és aki megmozgathatja a gyerekek képzeletét. Az akaratos csokinyúl, aki – ha akar – úgy fut, mintha igazi lenne, vagy éppen a vissza-visszatérő mellékszereplő Botorka, a bűbájos boszorka, akinek varázspálcája is van, és olykor még varázsol is. Igaz, a legtöbb varázslata félrecsúszik, nem teljesen azzá változtatja maga körül a tárgyakat, vagy az élőlényeket, amivé akarja, de istenem, annyi baj legyen. Vagy feltűnik a fejezetekben Olivér, a hencegő óriás, aki mindenféle butaságot állít, merthogy nem túlzottan okos, iskolába nem nagyon járt. Azt mondja például, hogy, ha kell, „zsebre vágja a napot, csomót köt a szélfújásra, és a holdból citromlevet csavar a teájába”.
Neki kulcsszerep jut majd a történetekben.
Vannak tehát állandó szereplők. De találkozhatunk még Molld úrral is, a zongorával, aki repülni tud, mert szárnyai vannak, illetve a Hippenhopp nevű hótörpével, aki hóember, és hóember-készülése közben kiköveteli magának a lányoktól, hogy szigorú szemöldököt rajzoljanak neki. Aztán még Makaóval is találkozhatunk, a macskával, aki az egerek „réme”. Egyébként ő az egyik leginkább „realista” szereplő, az ügyeskedő vállalkozó megszemélyesítője, aki azért, hogy egérfogással bízzák meg, elereszti idomított egereit a házban, vagyis úgy szervez magának üzletet, hogy a nem létező bajból igazi problémát csinál. Így éri el, hogy szükség legyen rá.
És feltűnnek még sokan mások, Pemzli úr, például, aki „feltaláló”, de a nagy „feltalálásban” magát is szamárrá változtatja. Illetve megjelenik Rágiusz, a rongyegér, aki mindent megrág, amit csak megpillant, mert mindig rágnia kell, és megjelenik Fanyaró is, a gonosz manó, aki majdnem bajt okoz, és már-már eltulajdonítja a két kislány házikóját meg a Százszorszép Sziromrétet, de szerencsére Botorka, a bűbájos boszorkány segít, igaz, hogy megint bénáskodik kicsit varázslás közben.
Aztán még Globulinnal, az elképesztően gyorsan növekvő gombával is megismerkedhetünk, aki akkorára nő, hogy a napsütést is eltakarja a gyerekek szeme elől. Ilyen módon ő is veszélyesnek tűnik, miközben – látszólag – barátságos. Szerencsére Olivér, a hencegő óriás éppen arra jár, és gombára támad gusztusa, éppen ezért le is szedi Globulint, talán azért, hogy elkészítse magának ebédre.
Z. Németh István meséi a legjobb meseírók műveinek hagyományához kapcsolódnak – Lázár Ervin alkotásaihoz, például, akinek a szereplői szintén mindennapi életünk részei egyben, csetlőbotló hősök, és épp esendőségükben kedvesek, szimpatikusak. A szamárrá változott Pemzli úr Pinokkió történetét juttatja eszünkbe, de megjelenik a népmesék hangulata is, különösen a két főszereplő, Mimi és Momi személye által.
A szerző természetes egyszerűséggel teremt családias atmoszférát, bensőséges világa vonzó, hiteles, hétköznapi környezetben valósítja meg azt a csodát, ami a fantáziadús, kissé szürreális mese, és ami gyerekeknek, felnőtteknek szórakoztató és élvezetes.
Ezekhez a különleges történetekhez jól illeszkednek Balázsy Géza rajzai. Megnyugtató, lágy vonalvezetés, a rajzok játékosak, pontosan megfelelnek az író világának. Jó ránézni a színes lapokra, minden olvasóra üdítően, jókedvre hangolóan hatnak ezek a munkák. Balázsy Géza minden tekintetben partnere Z. Némethnek, gondolkodásuk érezhetően rokon, ez tovább erősíti a könyv pozitív hatását.
A hencegő óriás és más mesék igazi telitalálat. Mindenkinek ajánlhatjuk, aki kicsit is érzékeny a mesék mosolyogtatóan vidám harmóniájára. Egy nehéz, sokszor feszültségekkel teli környezetben pozitív élmény, segít mindenféle szomorúság elviselésében, mert azt sugallja, lehet még olyan az életünk, olyan nyugodt és kiegyensúlyozott, amilyen a két kislányé, Mimié és Momié a Százszorszép Sziromréten.
Z. Németh István: A hencegő óriás és más mesék, Vámbéry Polgári Társulás, Dunaszerdahely, 2022
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. decemberi számában)
Kovács István A gyermekkor tündöklete című regénye 1998-ban jelent meg, s a mostani immár a harmadik kiadás. De – mint azt Jánosi Zoltán utószóként jegyzett elemzéséből megtudhatjuk – a szerzőt már jóval korábban megszólította a téma, s a bevezető fejezet 1972-ben az Élet és Irodalom hasábjain meg is jelent, ám a teljes mű – több szakaszban íródva – csak a rendszerváltás utáni években nyerte el végleges formáját.
Figyelmet és elismerést érdemlő pillanat az, amikor a tehetség és a kemény munka eredménye végre ünnepélyes formát ölt. A Csikófogat antológia kézzelfogható, értékes és különleges bizonyítéka ennek. Közel kétszáz fiatal jelentkezett az Orpheusz Kiadó és a Guttenberg Pál Népfőiskola által 2021-ben meghirdetett, Csikófogat elnevezésű tehetséggondozó programra, amelyet határon túli középiskolások számára hirdettek meg. Az ennek keretein belül megírt munkák közül csak a legjobbak kerülhettek nyomtatásba. Az antológia épp azt a friss tehetséget, új látásmódot képviseli, amit egy ilyen
Semmink sincs, csak a történetünk – olvashatjuk a kinyilatkoztatást Visky András Kitelepítés című új könyvében. Sokatmondó és megrázó ez a mondat. Gondoljunk bele: minden döntésünkkel, választásunkkal egy olyan történetet írunk, ami kizárólagos és lényegi tulajdonunk. Az élettörténetünk a legfőbb érték, amivel rendelkezhetünk. De hogy mit is jelent a teljes megfosztottság, mi ez a semmi, amire az idézet utal, akkor értjük meg igazán, ha ismerjük a regény történelmi hátterét és látjuk a személyes sorsokat is.
A kétszáz éve született halhatatlan költőt, Petőfi Sándort az utóbbi két-három évtizedben gyakran idézik lelkesülten, miszerint ő is káromkodott a Mit nem beszél az a német című versében. A csúnya beszéd mai úttörői csupán az felejtik el hozzátenni, hogy az egész életműben ez az egy otrombaság található. Mert a költő akkor a német (Habsburg) aljasság hallatán rettentően begorombult.
Cserna-Szabó András regényében, a Zerkó – Attila törpéjében viszont alap a káromkodás, olybá tűnik, mintha az ezerhatszáz-ezerhétszáz évvel ezelőtt élt szereplők valamennyien egy pesti kocsmából jöttek volna ki éppen.
Mielőtt elolvasnánk Böszörményi Zoltán Regál című művét, amely idén második kiadásban jelent meg az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában (az első kiadást, amelyet az Ulpius-ház publikált, öt nyelvre fordították le, 2016-ban a Frankfurti Könyvvásárra jelent meg németül), érdemes megismerkednünk a szerző élettörténetével, amely ebben a műben a történet előzményeként szolgál.
Aránylag sok dokumentumot tártak már fel a 20. század világtörténelme sötét foltjáról, a második világháborúról, és a háború után a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcoltak pokoljárásáról. Aránylag sokat, de még mindig nem eleget. A Flórián László által összeállított „Izvinyite, agyin klop…” című (alcíme: Akik túlélték a gulág poklát) nemrég megjelent könyv is ezt a témát dolgozza fel.
A mindennapok élményei adják Kelemen Erzsébet új novelláskötetének alapanyagát. A megélt történetek, emlékképek nemegyszer bennünk rekednek – vagy perifériára kerülnek, elbomlanak –, ha nincs, ami felszínre hozza őket. Kelemen Erzsébet azonban együtt él ezekkel a történetekkel, s rendre adódnak olyan szituációk, amik arra ösztönözik, hogy elmondja, megossza, kibeszélje az őt feszítő gondolatokat. Írásaiban múlttöredékeket (személyes és családi emlékeket) és jelenkori eseményeket, érzeteket, jelenségeket emel irodalmi szintre – párhuzamot vonva a jelen és a múlt mozzanatai között.
Szókratész védőbeszédében hangzik el, hogy „a vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet”. (XVIII.) A vizsgálódást mint kísérletet tételezhetjük. Ennek a lefolyása nehezen látható előre, és ugyanezt tarthatjuk annak végkifejletéről is. Az ember esetében viszont, aki születésétől életkísérleteket tesz, más megvilágításban úgymond halálgyakorlatokba kezd, a végkifejletet illetően semmilyen kétség nem merülhet fel. A lefolyás, vagyis az eljutás ama végső pontig annál inkább kiszámíthatatlan.
Noha Gál Sándor első verse 19 éves korában jelent meg, elhúzódó pályakezdésére vall, hogy első verseskötete, az Arc nélküli szobrok csak 27 éves korára készült el 1964-ben. Ezután azonban élete végéig sűrűn követték egymást a könyvei: ha jól számolom, összesen hetven – szinte nincs műfaj, melyben ne próbálta volna ki magát.
Petőcz András legújabb, A látogatás emléke című kötete egy személyes hangvételű, több ciklusból álló nagyvárosi napló. A kötet alaphangulatát a prológusnak is beillő A folyó felett, a magasban című vers adja meg, melyben a költő az éjszaka közepén lakása ablakából vizslatja a várost s a Dunát, miközben a folyó mindent elsodró lendületéről, elemi erejéről mereng.