Tóth Eszter Zsófia: Megöregedett testek és lelkek

2020. szeptember 10., 08:36

„Az ország börtön volt. Aki elmegy, disszidál. Ne rohanj, elkapunk” (70. o.) – ezek a mondatok lehetnek a regény kulcsmondatai. A kádári Magyarország ábrázolása ez, Richter Richárd ámokfutásának felidézése kapcsán, aki a szegedi Csillag börtön elítéltjeként egy nap megőrült, és megölt mindenkit, aki az útjába került. Az őt halálra ítélő bíró, Pálinkás Lajos pedig ételmérgezés áldozataként hal majd meg az ezredfordulón. Ez persze már egy másik történet.

Mindig is izgalmas kérdésnek tartottam, hogy a kádári diktatúra évtizedeiben volt-e olyan tér, ahol megélhették az állampolgárok a szabadságot. Ha már a politikában nem, a magánéletben esetleg igen? Bár aki a szocialista erkölcs elvárásai szerint óhajtott élni, annak a házastársi hűség alapelvnek számított, még akkor is, ha ezt egyre kevesebben tartották be. Talán így élték meg a szabadság kis köreit. Még így, évtizedek távlatából is azt mondom, szerencsétlen megoldásnak bizonyult ez az önfelszabadításra, az alkotó energiák elpocsékolására.

A regény főhősei Gavenda Péter és Vajda Ilma, akik 1964-ben találkoztak Szegeden, szerelembe estek egymással, és mégis évtizedeken át szeretői kapcsolatban éltek. Mindketten tanárok lettek, Árpádharagoson. Ilma családi okokból lemondott a tudományos karrierjéről. Apja addigra már halott, a tíz év fogság megtörte erejét, mint oly sokan másoknak, akik bár visszatértek, de nem voltak már ugyanazok. Amikor 1955-ben hazatért a szovjet hadifogságból, egy öregember érkezett meg, akit kislánya is csak onnan ismert fel, hogy ugyanaz a félős egérarca volt, mint neki. (10. o.) Édesanyjáról viszont gondoskodnia kellett Ilmának, majdnem élethosszig.

Ahogy a könyv címe is mutatja, házasság csak későn lett belőle. A könyv olvasásába kétszer is belefogtam, mire ténylegesen is befejeztem, olyan erősen árad belőle a melankólia, a reménytelenség. Megállt az idő, a nem történik semmi érzése, még akkor sem, ha Gavenda szépen emelkedik a korabeli ranglétrán, már amennyire azon emelkedni lehet.

Az életpályák kényszere, amelyben az álmok megvalósítása csak részben következik be, az is a rendszerváltás után, amikor Gavenda ifjú sportolói tehetségeket gondoz és modern játszótereket épít. És amikor „kényszerpályán a világ” (István, a király), benne az emberi sorsok sem tudnak kibontakozni. Nehezen érthető, hogy amikor Gavenda elválik, miért nem a szerelmét választja, s amikor második felesége alkoholista lesz, akkor is mellette marad. Ilmát mégsem ereszti el, megtartja másod-, néha harmadhegedűsként az életében. Itt egyvalaki van, aki kitart, aki hűséges: Ilma. Végletesen, már-már bosszantóan hűséges, az ő elbeszélői nézőpontját néha külön is megismerjük, ki-kiszól a szövegből, különösen drámai az abortuszának megéléstörténete. Ugyanis ő ezért a szerelemért még azt is vállalja, hogy megfogant gyermeküket nem tartja meg, és Gavenda nem kér a „hisztijéből”, amelyet közös gyermekük elvesztése miatt érez. Gavendának vannak gyermekei, ikrek is, így őt kár nem éri.

Több okból is érdemes viszont elolvasni e kötetet: egyrészt úgy gondolom, ami olvasása közben, megismerve a hősök nézőpontját, indulatokat vált ki belőlünk, elindít bennünk egy gondolatfolyamatot, nem hagy hidegen. Akár kialakulhat olyan olvasata is a történetnek, hogy változhat körülöttük bármi, ez a két ember kitart egymás mellett. Ilma számára az, amikor egyetlenegyszer egy másik tornatanárral félrelép, azt erősíti meg, hogy Gavendával a kapcsolatuk lelki, és nem csak testi. Gavendának pedig persze hogy jó, hogy mindig van valaki, aki vár rá, akármit csinál, és ez megbízhatóan ugyanaz az ember. Itt a megszokás, a két test öregedése is elfogadható egymás számára.

Másrészt szép nyelvezetű a kötet. Egy-egy fejezet egy-egy év története, és olvasás közben izgalommal vártam, mely eseményeket emelte ki a szerző, mit tartott jellemzőnek: Sandokan bemutatását a televízióban, avagy a csernobili katasztrófát vagy az űrrepülést. Ugyanígy felvillantja az életmód elemeit is, azt, hogy csak néha, sorban állás után lehetett banánt kapni, és azt is el kellett osztaniuk egymás között a családtagoknak. A rendszerváltás utáni világ technikai vívmányai is beszüremkednek e szerelembe. Ilma, a szigorú szabálykövető, aki nem hívta sosem vonalas telefonon otthonában Gavendát, a mobiltelefont először problémaként éli meg, nem szeretné zavarni szerelmét, ezért sms-ezésben állapodnak meg. (122. o.) És a rendszerváltás utáni világban nagyobb szerepet kapnak életükben a média generálta katasztrófahírek, így az elrabolt és éveken át kínzott Natascha Kampusch vagy a chilei bányába beszorult bányászok.

Mindvégig olyan érzésem volt olvasás közben, hogy miért hagyták a szereplők életüknek ily alakulását. Talán azért, mert Gavenda úgy érezte, megteheti a nővel mindezt, mert az úgysem lázad, lép ki e kapcsolatból? Akkor költözik hozzá, amikor ez már a legkézenfekvőbb, legegyszerűbb megoldásnak tűnik. És ott motoszkál mindvégig, a diktatúra megtörte álmokat nem lehet a rendszerváltás után sem felépíteni. Úgy tűnik, nem, az idő eltelt, a testek és a lelkek megöregedtek.

 

Szilasi László: Kései házasság. Magvető, Budapest, 2020.

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. augusztusi számában)