Varga Melinda: Hópuha muzsika Farkas Árpád költészetében

2020. október 08., 07:10

 Mitikus keleti szél, zúzmarás járdaszegélyek, szalicilhó, szuszogó hajnalok, komondor-éj, bőrön elolvadó pelyhek, sustorgó záporok, véraláfutásos ég, suvadásos dombok, melyek a férfiakban éjjel mélyre szállnak, hosszú csendek, ahol a szülőföld ölébe kapva csucsujgat, s lábujjhegyen jár a szél – honvágya lesz a székely embernek, ha épp a magyar fővárosban olvassa Farkas Árpád líráját, és ezekkel a képekkel szembesül a legújabb gyűjteményes kötetében.

Kaiser Ottó fotója, 2007

„Orra bukva az avaron,

forogva a mennyköves határon,

az ember mondja a magáét,

mint akit nem vertek még szájon,

mint aki lélegzetet is

e föld gyomrából vesz már,

kövek köhögnek tüdején,

nyelvére agyagos sár

tapad,

hogy érezze,

ne csupán látva lássa

a földet, honnan vétetett

a fel-feltámadásra”

Kinek ne jutnának eszébe gyerekkora telei Farkas Árpád sorait olvasva? A nagy havazások? A mindig hallgató hegyek? Hiába a pesti kánikula, a ragyogó ősz, a ködös-huzatos gyergyói szeptemberre gondolok, a székely ember ilyenkor már begombolja a lájbit, s a tűzifa is fel van vágva, a pityókát kiásta, készülődik a nagy télre.

Hazahívnak a Mikor az öregemberek mosakodnak, a Köszörű-időben, az Így, a Dézsakút, A nagyhatár zsoltáraiból, A befalazott szószék, Alagutak a hóban, az Erdélyi asszonyok című versek. Az otthonomról szólnak, a tájról, melyhez tartozom, rólunk, székelyekről, akik keveset beszélünk, de amikor megszólalunk, szavaink mélyre szállnak, alagutat fúrnak a hóban. A mi asszonyaink a féléves telek vidékén, az örök hó határán, a jég hátán is megélnek, csókjuk 150 év behódolást kér, és vért.

Nehéz beszélni olyan költő lírájáról érdemben, amelyről megannyi értő tanulmány született már, többek között Cs. Nagy Ibolya, Görömbei András, Lászlóffy Aladár, Alföldy Jenő tollából. Versekről egyébként sem könnyű hitelesen írni, ha nem irodalomtudományos szintézist vagy irodalomtörténeti korrajzot akarunk papírra vetni, annál többet, mint ami egy jó versben van, a kritikus nemigen írhat. A verset nem lehet megmagyarázni, körülírni. Azt érezni kell.

Farkas Árpád a Bogdán Lászlónak adott interjújában azt mondja, hogy „a vers megtisztítja az érzelmi járatainkat”. Igen, ezért fontos verset olvasni, katartikus élményünk lesz, megtisztulunk.

Az Alagutak a hóban című verseskötetében – de nemcsak ebben, hanem itt a legmarkánsabban – gyakran él a hó-metaforával. A vallomásos verseiben, az elégikus költeményeiben sokszor megjelenik a hó mint a tisztaság, a csend, a némaság, a székely táj és ember jelképe. Egyébként a második Forrás-nemzedék költőinél ez visszatérő motívum, mondhatjuk kis túlzással azt is, hogy összekötő szimbólum, hídszereppel bíró fogalom.

Ami nem is csoda, hiszen nemcsak a székely tájra, hanem a rendszerváltás előtti időkre is utalnak ez által a költők, így Farkas Árpád is. A személyesebb hangú, alanyi versekben is megtalálhatjuk a közösségről szóló gondolatokat, a versek célja a korról szólni, az egyetemesség erejével hatni az olvasóra.

„Fölmorajló meleg testem

jégcsap szemek nézik.

Fut az idő, mint a hideg

a hátamon végig”

(Porka havak)

A hó-versek gyakran játékos rímtechnikával, könnyed ritmussal élnek, fülbemászók, akár az ének, a súlyos, tragikus mondanivalót próbálják oldani ezzel. A „hópuha muzsika” azonban súlyos és jeges rétegekké nehezül el bennünk, miközben „fölöttünk celofán-ég zörög”, s a „fájdalom pirosa úgyis észrevétlen üt át, mint gézen a vér”.

Az Alagutak a hóban, a Szivárgásban vagy A befalazott szószék képi világa, gazdag metaforái magukkal sodornak, s még jobban kihangsúlyozzák a kommunista diktatúra kegyetlenségét, a leszorítottságot, a szabadságtól megfosztott ember kálváriáját, érzelmi vívódását.

A befalazott szószékben Farkas Árpád Európa közömbös harangjairól ír, amely a mai korral is összecseng, akár most is írhatta volna a költő a verset. Kontinensünk harangjai most is épp oly közömbösek, mint a rendszerváltás előtt…

De ugyancsak írhatta volna ma a Véres havakat (1992. január 1-jén született a vers…). Azóta látszólag szabadabbak vagyunk, mi fiatalabb költők eljátszhattunk a szabadság illúziójával, az utazás önfeledt mámorával, aztán előbb-utóbb a mi szárnyainkat is lenyesik.

„Lázasan, a legmélyebb alázattal

nyelem a véres havat, torkom felsebzi

egy-egy csontszilánk, de nem az fojtogat.

Nyugat kellett nekünk, Új-Bizáncban?

Tessék, itt a friss hó, terítve kés-villa-géppisztoly,

villásreggelizzetek e pimaszul áruló-becsapó

tág és szép Európa ege alatt!”

(Véres havakat)

A Gyermekjátékok című vers sorai szintén túlmutatnak a vers keletkezésének idején, nemcsak egy adott korban aktuális az olvasatuk, hanem szinte bármikor.

„A század főterén

itt ül

görcsben a felnőtt emberiség,

és játszani nem tud,

hó hull,

játszani nem tud,

hó hull, játszani nem tud,

gyermekkor hava hull rá.”

És ott a letisztult szöveg, melyben nem találunk fölösleges jelzőket. Mintha folyton a katarzis felé igyekezne a költő, mintha a vers a mindenség, az istenközeliség, a teremtés nyelve lenne.

Egyik személyes kedvencem a Mikor az öregemberek mosakodnak című prózavers. Az öregemberek ráncaiból, mozdulataiból, amikor reggelente derékig levetkezve tisztálkodnak, kiolvasható a véres huszadik század.

A közéleti, látomásos, gondolati versek mellett érdemes szót ejtenünk a szerelmes költeményekről. Tud úgy beszélni, hogy könnyet csal a szemünkbe, a szerelem, a szerelmes férfi fájdalmát szép és érzelmes képekben adja vissza. A Másnapos ének című kötetében találjuk a legtöbb, szerelmi témát kibontó verset (Kamasz-szerelem, Makacs játék, Szerelemért, Csikorgó, A nevetésed, Intim, Végül).

„Az öröm porcelánragyogású kupolái alatt” – ezzel a képpel búcsúzom az olvasótól, s arra biztatom, hogy a székely lombhavazásban vagy a budapesti kánikulában, Európa tág és szép ege alatt próbálja felfedezni Farkas Árpád verseit. Így megtalálja a pillanat varázsát, a ragyogást, a szépséget, az örömet.

 

Farkas Árpád: Ostorzúgásban ének (egybegyűjtött versek). Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2019

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. szeptemberi számában)