2020. szeptember 11., 07:20
Azok közé tartozom, akiknek Quentin Tarantino filmjei afféle nemzedéki élményt jelentenek, bár nem hiszek a nemzedéki alapú kulturális-szubkulturális beágyazottságban, annál inkább a kultúrkorszakokban. A jelenleginek egyik izgalmas tulajdonsága, hogy miután a film is megpróbált az emberi létezésről beszélni, meg a létezés is filmszerűsödni, vagyis létrejött a posztmodernitás – jórészt – irtóztató blöffje, és most azon töprengünk, hogy utódaink képesek lesznek-e a mátrix, Májá fátyla, avagy a konzumfogyasztói halálárok mögött meglátni a teremtett világot: a filmek már más filmekről szólnak. Filmekről forgatnak filmeket. Filmek nézik egymást. A jól hangzó állítás igaz is, meg nem is. Nincs itt mód bővebb magyarázatra, csak némi pimaszkodásra: a hollywoodi filmgyártás a kultúrtörténeti múlttal igen korlátozottan rendelkező amerikai nép mítoszpótléka, legendaszimulációja. Ez a bátor, praktikus és fatálisan földhözragadt nemzet a saját múltjáról való teljes gondolkodását, ezt a grandiózus szellemi alakzatot nem a nemzedékről nemzedékre továbbadott, látható és láthatatlan értékek által gyakorolja, hanem a maga készítette filmekkel. Hatásukra a teremtett ember szerte a világon filmszerűen (korlátozott dramaturgiával, lefokozott létben) kezd gondolkodni és élni. Tarantino filmjei egyszerre példázzák és mélyítik tovább ezt a tragédiát, amit bátran mondhatunk Hamvas Béla szavaival létromlásnak.
A Volt egyszer egy Hollywoodban a tragédia vicces. Egy Tarantino-filmet a pofátlan groteszk és a káoszdramaturgia miatt szeretünk, a többi jópofaság már ezek alól bújik elő. Nekem a Ponyvaregény és az Alkonyattól pirkadatig volt az életmű két csúcsa – aztán megnéztem azokat a B-, C-, D-filmeket, amiket ez a derék, perverz provokatőr is megnézett. Szép, tanulságos és meglepő tud lenni a művészet úgy is, hogy átlátjuk az alkímiát – vagy barkácsolást. De Tarantino nem Tarkovszkij. Tarantino egy csínytevő, a popkultúra házimanója, aki a kályhába dugja a cipőnket és belepisil a zabkásánkba. És jóízűen röhögünk azon, hogy hülyét csinál belőlünk.
Óriási fricska, egyben önironikus jutalomjáték Leonardo diCaprio lecsúszó karakterszínésze, az egykori westernikon, akire már csupa gonosz szerepet osztanak, és a végén jól elkenik a száját. Minden jelenetben elsiratja önnön fakuló fényét, vedel, és közben teper-kapar, hogy benne maradhasson a világot jelentő filmiparban. Abban, amiből ezt a filmet is szőtték szorgos kezek. Bámulatra méltó montázs: összefolynak a tévéképernyő, a mozivászon és a valós cselekmény képsorai. Eltűnik a határ a western-díszletek és a sok filmben látott utcák között. Utalások tengerében gázolunk: minden plakát vagy márkanév egy darabka hámszövet az amerikai álom frankeinsteini bőréből.
Brad Pitt a westernszínész samesza és barátja, jószívű, keskenyvágányú, kemény öklű kaszkadőr, aki egy fergeteges, groteszk börleszkben kutyakajás konzervvel győzi le a gyilkos szándékú hippiket, miközben LSD-től hallucinál. Persze a kutya is besegít a vérengzésbe, és a végén előkerül egy lángszóró is. A leírás alapján akcióhorror-paródia is lehetne, de más a modor és a hatás is. Ez éjsötét akasztófahumor, bizarr tortadobálás: képzeljük el a Stan és Pan-filmeket szétszakadó testekkel és művérrel. Láttunk már ilyet Tarantinótól. Csakhogy ezt a forgatókönyvet egy valódi, mondhatni, világhírű gyilkosság ihlette, és a Manson Család mészárlása sokkal kegyetlenebb volt a filmbelinél.
A történetben mindenki kedves, vicces, korlátolt idióta, aki a saját rögeszméinél tovább nem lát, és ezt csupa jó színész játssza el. A két főhős után az amatőr gyilkossá avanzsáló hippik a legviccesebbek, akik meg akarják ölni azokat, akik filmjeikkel az erőszak kultuszát zúdították a világra – vagy valami ilyesmi. Az ideológia is amatőr. Bezzeg a westernhős a lángszóróval! Az profi. Utána meg átmegy a szomszédba házibulizni. Sose volt még ilyen víg a nihil.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. szeptember 7-i számában.)
