Azok közé tartozom, akiknek Quentin Tarantino filmjei afféle nemzedéki élményt jelentenek, bár nem hiszek a nemzedéki alapú kulturális-szubkulturális beágyazottságban, annál inkább a kultúrkorszakokban. A jelenleginek egyik izgalmas tulajdonsága, hogy miután a film is megpróbált az emberi létezésről beszélni, meg a létezés is filmszerűsödni, vagyis létrejött a posztmodernitás – jórészt – irtóztató blöffje, és most azon töprengünk, hogy utódaink képesek lesznek-e a mátrix, Májá fátyla, avagy a konzumfogyasztói halálárok mögött meglátni a teremtett világot: a filmek már más filmekről szólnak. Filmekről forgatnak filmeket. Filmek nézik egymást. A jól hangzó állítás igaz is, meg nem is. Nincs itt mód bővebb magyarázatra, csak némi pimaszkodásra: a hollywoodi filmgyártás a kultúrtörténeti múlttal igen korlátozottan rendelkező amerikai nép mítoszpótléka, legendaszimulációja. Ez a bátor, praktikus és fatálisan földhözragadt nemzet a saját múltjáról való teljes gondolkodását, ezt a grandiózus szellemi alakzatot nem a nemzedékről nemzedékre továbbadott, látható és láthatatlan értékek által gyakorolja, hanem a maga készítette filmekkel. Hatásukra a teremtett ember szerte a világon filmszerűen (korlátozott dramaturgiával, lefokozott létben) kezd gondolkodni és élni. Tarantino filmjei egyszerre példázzák és mélyítik tovább ezt a tragédiát, amit bátran mondhatunk Hamvas Béla szavaival létromlásnak.
A Volt egyszer egy Hollywoodban a tragédia vicces. Egy Tarantino-filmet a pofátlan groteszk és a káoszdramaturgia miatt szeretünk, a többi jópofaság már ezek alól bújik elő. Nekem a Ponyvaregény és az Alkonyattól pirkadatig volt az életmű két csúcsa – aztán megnéztem azokat a B-, C-, D-filmeket, amiket ez a derék, perverz provokatőr is megnézett. Szép, tanulságos és meglepő tud lenni a művészet úgy is, hogy átlátjuk az alkímiát – vagy barkácsolást. De Tarantino nem Tarkovszkij. Tarantino egy csínytevő, a popkultúra házimanója, aki a kályhába dugja a cipőnket és belepisil a zabkásánkba. És jóízűen röhögünk azon, hogy hülyét csinál belőlünk.
Óriási fricska, egyben önironikus jutalomjáték Leonardo diCaprio lecsúszó karakterszínésze, az egykori westernikon, akire már csupa gonosz szerepet osztanak, és a végén jól elkenik a száját. Minden jelenetben elsiratja önnön fakuló fényét, vedel, és közben teper-kapar, hogy benne maradhasson a világot jelentő filmiparban. Abban, amiből ezt a filmet is szőtték szorgos kezek. Bámulatra méltó montázs: összefolynak a tévéképernyő, a mozivászon és a valós cselekmény képsorai. Eltűnik a határ a western-díszletek és a sok filmben látott utcák között. Utalások tengerében gázolunk: minden plakát vagy márkanév egy darabka hámszövet az amerikai álom frankeinsteini bőréből.
Brad Pitt a westernszínész samesza és barátja, jószívű, keskenyvágányú, kemény öklű kaszkadőr, aki egy fergeteges, groteszk börleszkben kutyakajás konzervvel győzi le a gyilkos szándékú hippiket, miközben LSD-től hallucinál. Persze a kutya is besegít a vérengzésbe, és a végén előkerül egy lángszóró is. A leírás alapján akcióhorror-paródia is lehetne, de más a modor és a hatás is. Ez éjsötét akasztófahumor, bizarr tortadobálás: képzeljük el a Stan és Pan-filmeket szétszakadó testekkel és művérrel. Láttunk már ilyet Tarantinótól. Csakhogy ezt a forgatókönyvet egy valódi, mondhatni, világhírű gyilkosság ihlette, és a Manson Család mészárlása sokkal kegyetlenebb volt a filmbelinél.
A történetben mindenki kedves, vicces, korlátolt idióta, aki a saját rögeszméinél tovább nem lát, és ezt csupa jó színész játssza el. A két főhős után az amatőr gyilkossá avanzsáló hippik a legviccesebbek, akik meg akarják ölni azokat, akik filmjeikkel az erőszak kultuszát zúdították a világra – vagy valami ilyesmi. Az ideológia is amatőr. Bezzeg a westernhős a lángszóróval! Az profi. Utána meg átmegy a szomszédba házibulizni. Sose volt még ilyen víg a nihil.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. szeptember 7-i számában.)
2020 októberében mutatták be Jason Woliner rendezésében a Borat második részét, aminek teljes címét már leírni is fáj: Borat utólagos mozifilm: Produkciós kenőpénz szállítása az amerikai rezsimnek a Kazahsztán egyszeri dicsőséges nemzetének hasznára. Az első rész (a Borat: Kazah nép nagy fehér gyermeke menni művelődni Amerika) 2006-ban került a mozikba, Sacha Baron Cohen főszereplésével, aki természetesen az új részben is viszi tovább a karaktert. Az első rész sikere miatt – és mert a Borat figura szinte önálló életre kelt –várható volt hogy elkészül a folytatás is.
„– De szép kis szőrös! – Ugye? Tavaly tömték” – hangzik az egyik vegytisztaságú mini-blőd párbeszéd a Csupasz pisztoly sorozatból. Buta és egyszerű poén. Amitől viszont ellenállhatatlanul, reflexszerűen vigyorra görbül a szánk, az a párbeszéd férfi résztvevőjének gesztusrendszere, ahogy ezt kimondja, ahogy elnéz a kamera mellett, ezüstös ősz hajával és a sok vihart látott pléharcról sütő megkövesedett debilitás minden bájával.
Január 29-én kezdődött a Sapientia EMTE Média Tanszékének rendhagyó, online filmtörténeti vetítéssorozata. A tervek szerint az egyetem minden hónap utolsó péntekjén egy-egy magyar filmet vetít le a virtuális térben. A vetítést a tanszéken oktató és kutató szakemberek rövid felvezetője előzi meg, és a résztvevők érdeklődésétől függően minden találkozás közös beszélgetéssel zárul.
Előfordul, hogy nincs szükségünk újrakezdésre, csupán félünk megbirkózni a problémáinkkal. Erről szól az Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004). Joel (Jim Carrey) első kézből tapasztalja meg, milyen veszélyes lehet ez, amikor fizet egy vállalatnak, hogy töröljék ki az emlékeiből volt barátnőjét, Clementine-t (Kate Winslet). Joel túl későn jön rá, hogy nem szeretné pár rossz élmény miatt elfelejteni a kapcsolatát, és saját elméjét járva próbálja megmenteni szerelme emlékét. A film ügyesen csavarja sci-fi-köntösbe az emberi érzelmek komplexitását, és hitelesen mesél arról, hogy a tiszta lap nem lehet a válaszunk minden
A nyolcvanas években András Ferenc bátran bevállalt egy alvilági thrillert, melyben a főszereplő antagonista nem amerikai kém, hithű kapitalista morálgyilkos, még csak nem is gerinctelen ellenforradalmár, hanem egy mérnökdiplomás taxisofőr.
A nagymama, aki egy haláltáborban szült, az anya, aki Auschwitzban született, és az unoka, aki titkolja a saját gyerekei előtt a múltat – anyák és lányaik történetei, túlélési stratégiák és a megbékélés lehetőségei. Leginkább ezekről szól a film. Attól érvényes, hogy az életben gyökerezik.
Az átlagos mozgóképfogyasztó ma már elképzelhetetlennek tarja, hogy egy filmben ne legyenek hangok (színek, digitális trükkök stb.), azonban a filmtörténet első nagy korszakában a celluloidtekercsekre csak képet tudtak rögzíteni, így sem dialógusok, sem zajok, sem filmzene nem volt. Illetve utóbbit természetesen kreatívan megoldották, és ha a felvételkor és lejátszáskor nem is tudtak hangot produkálni a vetítőgépről, a mozikban legtöbbször egy egész nagyzenekar volt, amely élőben festette alá zenei hangkulisszával a vásznon látottakat.
Egy dialógust rögtönözni? Semmiség. Egy forgatókönyvet? Azt már nehezebb. Hasonlóképpen: egy jelenetet (képpel-hanggal-világítással-színészekkel) még csak-csak össze lehet dobni a pillanat hevében, na de egy egész estés, nézhető játékfilmet így összerakni elég nagy botorság. A filmkészítés és a teljes improvizáció első hallásra kizárja egymást, hiszen a konstruáltság, a megtervezettség és persze a megrendezés is a film leglényegéhez tartoznak. Próbálkozások persze mindig akadtak, elsősorban a határterületekről érkező alkotók részéről, és azoknál, akik a film különleges sajátosságaiban és nem az
Mészöly Miklós írásaiból nem könnyű filmet készíteni, és sokáig az 1970-es Magasiskola volt az egyetlen adaptáció, ami az ő művéből készült. A feldolgozás sajátossága azonban, hogy az 1956-ban íródott kisregényt Mészöly a rendezővel együtt dolgozta át mozgóképpé, a forgatókönyvet közösen írták, a film dialógusait pedig Mészöly egyedül jegyzi. A kisregény írásának egyik ihlető elemének tekinthető (a szocializmus politikai berendezkedése mellett), hogy az író egy alkalommal maga is egy kísérleti solymásztelep vendége volt pár napig, így a regényben (és a filmben) megjelenő realista elemek valós eseményekből