Ami tipikus a szerfogyasztás ábrázolásában (szertől függetlenül), hogy az aktus a filmkép szereplője és a nézői élmény szempontjából is rituálé, különleges, szinte szakrális értékű eseménysor. Ennek bemutatási módja természetesen lehet elidegenítő, romantizáló, misztikus, ijesztő stb., a filmnyelvi eszközök használatától és az alkotói intenciótól függően. A fogyasztás aktusáról – csakúgy, mint a hatás megidézéséről – általánosságban elmondható, hogy külön áll a filmtest egészétől, különbözik a homogén képi világtól (legyen szó a plánozásról, a világításról, a vágás ritmusáról). A karakterek szempontjából – a szertől és a történet hangsúlyaitól függően – lehet közösségi, társas aktus és magányos cselekmény. A fogyasztás és a hatás ábrázolásakor szintén tipikus, hogy egy konzervatív vagy épp klasszikus filmnyelvi eszközöket felvonultató alkotás is az ilyen szekvenciákban engedi meg magának a legnagyobb filmnyelvi szabadságot, avantgárd kísérletezést, legyen az zsánerfilm vagy szerzői film.
A drogos élmény (szertől független) ábrázolási perspektívája három típusba sorolható. Az első, amikor a szer hatása a szereplőkön jelenik meg, az ő viselkedésükben áll be változás, a környezet és az ábrázolás módja nem változik. A második, amikor az ábrázolás módja a szer hatását próbálja reprodukálni a vásznon – a perspektíva szubjektívvá válik, és a nézői tekintet a szereplő nézőpontjával, torzított állapotával azonosul. A harmadik a kettő keveréke, de mégis különbözik tőlük: ekkor a szereplők viselkedése és a képi információk egésze átalakul, a képi világ, az események bemutatása és lefolyása változik meg az élményt illusztrálandó. A technika szerenként és az alkotói intenció tekintetében is változó lehet. A szerenkénti formai vizsgálat azt bizonyítja, hogy a szer tulajdonságai és a filmnyelvi megoldások összefüggenek egymással.
A marihuána ábrázolásának hangsúlya tradicionálisan a természetességre, a növényi származásra utal, a megmutatás elidegenítő motívumainak köszönhetően ismerhető fel, hogy kábítószerről van szó, nem pedig például oregánóról: a zöld növény kis zacskóban, kupacban vagy olyan tárgy közelében van, ami egyértelművé teszi, hogy a fűről van szó (például mérleg, cigarettapapír stb.).
A fogyasztás ritualizáltsága is jellemzően erős a marihuánaszívás ábrázolásában: a szer hatvanas évekbeli széles körű elterjedése után a hippiérához kötődő fogyasztási szokásokat sztenderdizálják, a marihuánafogyasztás legáltalánosabb rituáléját. Fontos rész a szer becsavarása, besodrása (közeli képek, szűk képkivágatok az elkészítés aktusáról), majd a közösségi elszívás, a továbbadás rituáléja és a füst lenn tartása mindenhol megjelenő elem. Gyakori még a nagyközeli a cigaretta végén hosszan felizzó parázsról. A pipából szívás főként egyéni szertartás, itt a pipa megtömése és a folyamatos égetés a leglátványosabb. A felvételek hangulatteremtési elemei elsősorban a misztikus rituálét hangsúlyozzák, ahol a fogyasztás nem egyszerű letüdőzést jelent, hanem valamiféle sámáni szertartást, mágikus (vagy a marihuánafogyasztást negatív intencióval bemutató alkotásokban: feketemágikus) aktust. A hatást a szereplők viselkedésén mutatja be a vizsgált filmek nagy többsége, a sztereotip hatásokat felerősítve, adott esetben karikírozva: a szereplő mozgása lelassul, nevetési rohamok, indokolatlan vidámság, koordinálatlan mozgás jelentkezik.
Formai tekintetben az ugró vágások jellemzők, lassított és torzított felvételek is megjelenhetnek, de nem általános. A dialógusok szürreálissá, esetlegessé válnak, a szereplők szeme bepirosodik, viselkedésük „lazább” lesz. A világítás félhomályos, hangulatteremtő, intim. Érdekes módon akadnak olyan zsánerfilmek is, ahol a marihuánával kapcsolatban kizárólag a fogyasztás aktusát részletezik, de a későbbiekben formailag a hatása sem technikailag, sem dramaturgiailag nincs részletezve a filmben (például A part című film idevágó jelenetei).
Az amfetaminszármazékok szinte kizárólag a partikultúrával összefüggésben jelennek meg a vásznon, éppen ezért a képi megjelenítés is a partiesztétikán alapul. A fogyasztás aktusa helyszíntől függetlenül a por kicsíkozására, majd felszippantására korlátozódik (az előbbi elhagyható), a szereplőt általában közeli, félközeli plánozásban látjuk, gyakran döntött, ferdén felülről lefelé néző kameraállásban.
Az amfetaminélmény megjelenítésekor a kevert változatot (a külvilág is és a szereplő viselkedése is megváltozik) láthatjuk. Az élmény bemutatásakor a gyors vágások, rövid snittek dominálnak, extrém kameraállásokat figyelhetünk meg (békaperspektíva, a tengely elcsúszása), illetve optikai torzítótrükkök is általánosak (halszemoptika, nagylátószög használata zárt térben). A világítás is domináns, változó fények, stroboszkopikus, lüktető látványelemek dominálnak, de nem hallucinogén módon, hanem a dinamikára, és a hipnotikus ritmusra kiélezve. Az amfetaminélmény bemutatásakor gyakori a burleszkszerű gyorsítás és a szereplők viselkedésének, mozgásának, beszédének technikai felpörgetése. A zenehasználat és a hangeffektek szintén hangsúlyosak, az élményt általában az amfetamint bázisdrognak használó zenei irányzat monoton technója illusztrálja, a képi dinamika pedig annak ritmusához idomul. Az amfetaminélmény paranoid vonásait felerősített, zavaró jellegű hanghatások, gyors fahrtok és a kamera rángatása idézi fel, gyakran kihasználva a suspense eszköztárát is (lásd például egy korai amfetaminfilm, a Kvadrofónia motoros jeleneteit), de nem horrorisztikus, csupán illusztratív célból.
Kubiszyn Viktor | Filmtörténet: Drog és kultfilm 2. – Társadalom és szerhasználat
A drog tematikájú alkotásokon belül témánkba vágóan megkülönböztethetünk zsánerfilmeket (tömegfilmműfajokat), midkult filmeket (átmenet a zsáner és a szerzői film között) és néhány különleges esetben fehér hollónak számító szerzői filmeket. A drogokat motívumként vissza-visszatérő módon, védjegyként használó zsánerek már a harmincas évek óta a következők: krimik, thrillerek, gengszterfilmek, később az akciófilmek, ritkább esetben a horrorok és a sci-fik.
Míg a szerfogyasztás folyamata az LSD használatakor a legirrelevánsabb a filmképen (kivéve a Hair vallásos konnotációkkal teli, áldozatjellegű tömeges szerbevitelét a Central Parkban), addig a szer által generált élmény megidézése az LSD esetében a legplasztikusabb. Az acid utazás és a filmélmény kapcsolata már abban is tetten érhető, hogy az acidút egyes elemeire használt „szakkifejezések” a filmes terminológia eszköztárából lettek átvéve. A filmképen technikai szempontból a kábítószeres élmények közül az LSD által generált állapot a leghálásabban megjeleníthető, hisz okot ad az experimentális, szürrealisztikus ábrázolásmódra, minden további dramaturgiai előzmény felépítése nélkül.
Az első réteg, amely a képi világban domináns a trip-élmény illusztrálásánál, az a kamerától és a képi trükköktől független elemek szürrealizmusa: elsősorban a díszletek, a jelmezek és a térszervezés az, ami a reálistól eltérő színezettel jelenik meg az élmény ábrázolásakor. A szürrealizmus esztétikája dominál ezekben a filmképen megteremtett hátterekben. Hétköznapi tárgyak nem hétköznapi célra, funkcióra felhasználva, vagy épp fordítva, a „tiszta logika” szerint nem odaillő elemek vegyítése, nagyjából úgy, ahogy a szürrealizmus esztétikáját szállóigévé váló módon Lautréamont megfogalmazta: „Szép, miként az esernyő és a varrógép véletlen találkozása a boncasztalon.” Ez a vegytiszta szürrealizmus és álomlogika határozza meg a képen megjelenő elemek strukturálását az LSD-élmény megidézésekor a vásznon. A másik réteg a világításban, a kamerahasználatban és a különböző experimentális formai kísérletekben érhető tetten leginkább. Jellemző a kamerakép torzítása, a tükrözés, a lassítás, az osztott képmező, a kaleidoszkópszerű ábrázolásmód, míg a színek a pszichedelikus formalizmus árnyalataiban tündökölnek. A vágásokban és a folyamatok összeillesztésében is az esetlegesség dominál, olykor pedig a tiszta szürrealizmus (nem véletlen, hogy a nyolcvanas években kialakuló videoklip-esztétika is sokat köszönhet az acid filmek kísérleti képsorainak).
A kokainhoz kötődő konnotációk és a szer által gerjesztett asszociációs aura az, ami a kokainábrázolásokban dominál – a szer voltaképpeni hatásának mélyebb megidézésre egyetlen példát sem találhatunk a vizsgált korpuszban, kivéve a szereplők viselkedésében megmutatkozó, illusztratív szekvenciákat, amelyek távolról sem az elemzés, netán a megmutatás intenciójának igényével épülnek be a film struktúrájába (legjobb példák erre a kokainos bűnözőmozik szerfogyasztási jelenetei, például Drogtanya, Betépve).
A kokainfogyasztás ábrázolásánál maguk a kellékek válnak formailag fontossá és reprezentatívvá, nem pedig maga a szer (amely fehér por alakjával valóban nem túl izgalmas képileg, bár ennek kreatív felhasználására az asszociációs analógia eszközével – lásd liszt, hintőpor – akadnak komikus példák). A legfontosabb, reprezentatívnak számító kellékek – filmenként, zsánertől függetlenül visszaköszönő módon – az összecsavart bankjegy, az üvegasztal és/vagy tükör, amelyre a port kicsíkozzák, és a gazdagság. Jellemző a luxuskörülmények kihangsúlyozása (akár a szer tárolásával kapcsolatban is, például gyémántberakású aranyszelence), ami a fogyasztás rituáléjának elengedhetetlen közege. A kokainfogyasztás ábrázolásakor a leggyakoribb filmnyelvi trükk a tükörrel (amiről a port felszippantják) való vizuális játék, a szippantás aktusának kimerevítése, majd a filmidő klipszerű begyorsítása. A szer hatása maximum a szereplők viselkedésén érezhető, a viselkedésük (ha konzekvens műről van szó) gátlástalanabbá válik, és ehhez idomul a kamerakezelés (több mozgás) és a ritmusváltás is (pörgő, gyors vágások).
A fogyasztás bemutatásának elidegenítő mágikussága az intravénás heroinhasználat ábrázolásakor érhető tetten leginkább. Maga a szer beadása is – akarva-akaratlanul – a legrituálisabb folyamat az összes kábítószertípus fogyasztása közül, hisz a többihez képest hosszas előkészületeket és különböző technikai segédeszközöket (kiskanál/öngyújtó, érszorító, fecskendő, víz, citrompótló/segédanyag és persze maga a szer) igényel. Történetileg érdekes módon a fogyasztás ábrázolása a szimbolikus módszer felől halad a dokumentarizmus felé: a heroinfogyasztás ábrázolása – kivételes példáktól eltekintve – egészen a kilencvenes évekig szimbolikus volt. A vásznon sokáig elégnek tűnt, ha a szereplő magába döfött egy tűt és valamit szöszmötölt előtte vele, esetleg leszorított egy vénát, de semmiképp sem mutatták végig a folyamatot. Ennek oka épp annak a mágikus elidegenedésnek a kerülése volt, ami a heroinhasználat dokumentarista ábrázolásakor mindenképpen megjelenik a vásznon.
Egy klasszikus belövési folyamat a maga démonikus puritánságában a következő: a por kiszórása kiskanálba/valamilyen fémkupakba, vízzel hígítani, azt kifőzni (gyertya/öngyújtó felett), fecsibe felszívni, vénát elszorítani, beszúrni az érbe, kicsit megengedni, majd betolni. Ez a folyamat hiperrealista módon bemutatva a legerőteljesebb formailag. A szer elkészítését és az előkészületeket nagy- és félközelikben látjuk, míg magát a beszúrás aktusát általában szuperközeliben, hosszan kitartva. A folyamatot a filmek jó része a filmen belüli első aktus ábrázolásakor valós időben mutatja be, a későbbi beszúrásokat gyors vágásokkal pörgeti meg, esetleg a folyamat egyes részegységeit lerövidítve, jelzésértékűen villantja fel. A heroin hatását ezek a jelenetek a szereplőkön azok elernyedt állapotával illusztrálják (hosszan kitartott snitt, félközeli a használóról), magát a flasht pedig valamilyen szuperközelivel (például a tág pupilla egy pillanat alatt tűhegyessé szűkül) imitálják. A szubjektív élmény megidézése lassításokkal, torzítással (hang és kép), valamint gyors montázsokkal a leggyakoribb (például szép képek, idillikus természeti szekvenciák pillanatnyi bevillantása).
Az illegális kábítószerek fogyasztásának és az élmény ábrázolásáról összegezve kijelenthető, hogy egyes szereknél maga a fogyasztás rítusa dominál (fű, kokain, heroin), adott esetben azok körülményei (kokain), míg másoknál a szer generálta élmény (LSD). Természetesen a hangsúlyok alkotói intenciótól függően változhatnak. Általánosságban elmondható, és a vizsgált korpuszból is egyértelműen kiderül, hogy míg a szerhasználat ábrázolásának folyamata úgy a leghatásosabb (és ezért a leggyakoribb), hogy minél dokumentaristább, valósághűbb, a rituálét plasztikusan visszaadó, addig a drogos élmények megidézésénél tág tere nyílik a filmes experimentalizmusnak, a formanyelvi kísérletezésnek – még olyan alkotásoknál is, amelyek célközönségét, intencióját tekintve távol áll a kísérleti jellegtől. Ez a sztenderdizálódott ábrázolásmód elsősorban a képi technikai trükkökre épül (kamerabeállítások, kameramozgások, expozíció, utómunka, osztott képmező), de emellett a díszletek, és a szereplők viselkedése is alárendelődik a megidézendő hatásnak.
(Folytatása következik!)
