Kiugrik a nyárból
Ablakon az ősz kopogtat,
Cseperészget langy eső.
Aludni tér a napkorong,
Csendes erdő, hegy, mező.
Hullik, hull a fák levele,
Szilvakék a szilva már,
Pince mélyén van pityóka,
S ködbe bújt a nagy határ.
Ökörnyál száll a magasba,
Csábít csábos messzeség,
Marasztaló napmeleget
Ígér ott fenn még az ég –
Apró cseppet visz a szellő,
Mocsarasba gólya gázol,
Nagyot ásít parton egy nyír,
Szöcske kiugrik a nyárból.
Égig érő tűz
Lángol a venyige,
A nap égeti,
Ősszel a levelet
A szél kergeti.
Látni a hegyeken,
Felhő fennakad,
Madarak bús dala
Tar ágakra fagy.
Hull, hullik a levél,
Utad befedi,
Sürög-forog a szél,
Összeseperi.
Lángol a venyige,
Vadliba gágog,
Égig érő tűzre
Minket is rádob!
Csönd feszül
Esteledik a városban,
Kigyúlnak a fények.
Csönd feszül az ég aljára,
Elcsitul a fészek.
Csitri szél szundítani tér,
Nagyharang megkondul.
Végig seper szél az utcán,
S aztán visszafordul
Árva hintára pára ül,
Játszótér is néma.
A parkon keresztül szalad,
Kóbor kutya néha.
Csönd feszül az ég aljára,
Megszeppen a lélek. –
Csillagsátras éjszakában
Pihegnek a fények.
A napsugár mégis
Belém csipdes az őszi szél,
Lóg az eső lába.
Libasorban a gyerekek
Mennek iskolába.
Csengő csendül hamarosan,
Kezdődik az óra.
Csak a csalfa képzeletünk
Futhat ki a tóra!
Messze ringó felhőre ül
A fátyolos nap már.
Nemsokára hópihe száll,
Mutatja a naptár.
De ahogy jött, úgy elszalad
Ez a csacska év is –
Ha elszöknél, fogja kezed
A napsugár mégis!
Szóló, mosolygó
Pálinkafánk – ha virágzik –
Mosolyog majd, barack rajta!
Szóló szőlő szól, úgy játszik,
Dinnyétől zeng-bong a pajta.
Szilvalomb közt ringó ringló,
Mint egy kolomp, lóg a körte.
Szélben táncol minden bimbó,
Rózsánk bokrán, körbe-körbe!
Napraforgó magot szór majd,
S bazsalyog, sok piros alma.
Zöld diót ver csősz egy bottal,
S pityókát vár már a kamra!
Szüretkor, ha zsong a hegyhát,
Kongó hordó mustot remél!
Madárlátta csillag cseng már –
Aki vetett, nem lesz szegény!
Ősszel mind jobb, ád a világ:
Szól, mosolyog, csengő rajta.
Földanyánknak mondunk imát,
S köszönjük, mert Isten adta!
Az utca végén mesebeli volt a táj. Kis patak, mely az erdő mellett tóvá szélesedett. A patak partján tengernyi virág nyílt, kusza összevisszaságban tarkállt valamennyi, de mintha mégis a búzavirág lett volna túlsúlyban. A tavacskát nádas övezte, melyben ki tudja, milyen ritka madarak fészkeltek, a hangjuk alapján többféle lelhetett itt menedéket.
Ha Jakubecz Márta jelleme híven tükrözi a legutóbbi meseregénye történéseit, akkor én gondolkodás nélkül rábíznám a sorsomat. Sőt! Ha gyerek lennék, az ő könyvében szeretnék élni. A tisztaság Tüskevárában, tündérek és jóságos állatkák között. A tisztaság Tüskevára elnevezés a csodanádast illeti, ahol Kornél apó egyfajta Matula bácsi, a bölcs és jólelkű, magányos öregember.
De hát milyen a világ? Harmadnapra elfelejtik még azt is, hogy a világon volt. Ott van még a három. Van kikkel törődni. Itt van ez a Vándor! Nap mint nap keresni kell. Ahogy reggel kiment a házból, csak az esti szürkület vetette haza nagyobbacska korában. Most még kicsi, csak a sut tetején barangol összevissza, míg le nem pottyan a konyha földjére. Olyankor nagyokat nyekken, de mintha mi sem történt volna, tovább araszolgat, csontja se törik.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
– A divat az divat! Mindenki csak a műkorcsolyázásról beszél. A nyulacskák még nem sokra jutottak vele, komolytalan népség. Hanem a borzok meg a sündisznók! És miután elkészült a jégpálya, Medvét is láttam korcsolyázni. Micsoda nyolcasokat írt le, majd kipukkadtam a nevetéstől! De most elmondom, mi történt az öreg Vakondokkal. Ez igazán a csudák csudája.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy széles folyó. Annak a folyónak mind a két partján volt egy királyság. Egymással szemben állt az öbölben a két királyi palota, és kicsit távolabb a két lakótorony.
Miért utálta egymást a két királyság, már senki nem tudta, de ez volt a hagyományuk.