Kiugrik a nyárból
Ablakon az ősz kopogtat,
Cseperészget langy eső.
Aludni tér a napkorong,
Csendes erdő, hegy, mező.
Hullik, hull a fák levele,
Szilvakék a szilva már,
Pince mélyén van pityóka,
S ködbe bújt a nagy határ.
Ökörnyál száll a magasba,
Csábít csábos messzeség,
Marasztaló napmeleget
Ígér ott fenn még az ég –
Apró cseppet visz a szellő,
Mocsarasba gólya gázol,
Nagyot ásít parton egy nyír,
Szöcske kiugrik a nyárból.
Égig érő tűz
Lángol a venyige,
A nap égeti,
Ősszel a levelet
A szél kergeti.
Látni a hegyeken,
Felhő fennakad,
Madarak bús dala
Tar ágakra fagy.
Hull, hullik a levél,
Utad befedi,
Sürög-forog a szél,
Összeseperi.
Lángol a venyige,
Vadliba gágog,
Égig érő tűzre
Minket is rádob!
Csönd feszül
Esteledik a városban,
Kigyúlnak a fények.
Csönd feszül az ég aljára,
Elcsitul a fészek.
Csitri szél szundítani tér,
Nagyharang megkondul.
Végig seper szél az utcán,
S aztán visszafordul
Árva hintára pára ül,
Játszótér is néma.
A parkon keresztül szalad,
Kóbor kutya néha.
Csönd feszül az ég aljára,
Megszeppen a lélek. –
Csillagsátras éjszakában
Pihegnek a fények.
A napsugár mégis
Belém csipdes az őszi szél,
Lóg az eső lába.
Libasorban a gyerekek
Mennek iskolába.
Csengő csendül hamarosan,
Kezdődik az óra.
Csak a csalfa képzeletünk
Futhat ki a tóra!
Messze ringó felhőre ül
A fátyolos nap már.
Nemsokára hópihe száll,
Mutatja a naptár.
De ahogy jött, úgy elszalad
Ez a csacska év is –
Ha elszöknél, fogja kezed
A napsugár mégis!
Szóló, mosolygó
Pálinkafánk – ha virágzik –
Mosolyog majd, barack rajta!
Szóló szőlő szól, úgy játszik,
Dinnyétől zeng-bong a pajta.
Szilvalomb közt ringó ringló,
Mint egy kolomp, lóg a körte.
Szélben táncol minden bimbó,
Rózsánk bokrán, körbe-körbe!
Napraforgó magot szór majd,
S bazsalyog, sok piros alma.
Zöld diót ver csősz egy bottal,
S pityókát vár már a kamra!
Szüretkor, ha zsong a hegyhát,
Kongó hordó mustot remél!
Madárlátta csillag cseng már –
Aki vetett, nem lesz szegény!
Ősszel mind jobb, ád a világ:
Szól, mosolyog, csengő rajta.
Földanyánknak mondunk imát,
S köszönjük, mert Isten adta!
Ma éppen csendes volt a ház, nem hallatszott sem kacagás, sem a kis lábak dübörgése. Sára ugyanis szomorúan szipogott a kanapé támlájára borulva. Az öreg heverő vigasztalón ölelte, a napocska csalogatóan villantotta meg sugarait, de a kislány ebből semmit nem vett észre. Leheletével bepárásította az ablakot, és pici ujjával szívecskét rajzolt rá.
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!