Újszülött év
Ha betakar mindent a hó,
Anyaföldnek lesz takaró.
Fekete frakk a varjakon,
Szürke árnyék a falakon.
Ködfüggönyön átlát a nap,
Szunnyadnak ott a sugarak.
Csak egy árva felhő kószál,
A városra csend borul már.
Szeretetnek szent ünnepén
Majd árad a fény, a remény,
Megnyílik fönn a magas ég,
S fölragyog az újszülött év!
Hópihe száll
Hópihe száll, hét nagy határ,
Ködágyban a nap is alszik.
Korom égen, ha angyal száll,
Szöszhajadra csillag hajlik.
Hol van a nyár, hópihe száll,
Fenyőfán az álmok futnak.
Ott csomagol három király
Ajándékot a Krisztusnak!
Hópihe száll, hol van a nyár,
Aranygömb s fény a faágon.
Korom égen, ha angyal száll,
Szöszhajadban Hold világol!
Hóember
(a földön)
Ez az ember a Hóember,
Sosem járt a Földön,
Épp most készült az udvaron,
Rajta fehér öltöny.
Úgy görgették és gurgatták
Ebadták és lányok,
Csupasz kézzel ragasztották
Világi hóhányók.
Most ott áll a kerítésnél,
Mert bátor – de fél is,
Megugatják cudar kutyák
S füst száll fel az égig.
Ez az ember a Hóember,
Sosem járt a Földön,
A vén hold is rávigyorog,
Ha az égre feljön!
Jégcsapokon zenél reggel,
Ha kell és ha nem kell,
Hópihékből ködfüggönyt fon,
S egyálltában versel!
Ez az ember a Hóember,
Sosem járt a Földön,
Sokáig maradhat köztünk,
Nap, jaj, ki ne süssön!
Sosem fázik, nem didereg,
Barátod menthetnéd,
Ha a mamád megengedné,
Hűtőbe tehetnéd!
Teától a Tejútig
Alszanak már rég a házak,
Elnyúltak az árnyak is.
Már a hold sem olyan lázas,
Ágyikómnak párja nincs.
Alszik velem falu, város,
Pihennek a verebek.
Álmomban csak teát kérek
És pirítós kenyeret!
De ha új nap szikrázik rám,
Meg nem állok, csak futok,
S ha pompás a világítás,
a Tejútig is eljutok!
Ma éppen csendes volt a ház, nem hallatszott sem kacagás, sem a kis lábak dübörgése. Sára ugyanis szomorúan szipogott a kanapé támlájára borulva. Az öreg heverő vigasztalón ölelte, a napocska csalogatóan villantotta meg sugarait, de a kislány ebből semmit nem vett észre. Leheletével bepárásította az ablakot, és pici ujjával szívecskét rajzolt rá.
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!