Az erdei nagy lepényevő bajnokság
Megjelent a Kerge Hírek
rendkívüli száma,
címlapján egy borzongató
erdőszéli dráma.
Birka Benő írta meg, hogy
mint esett a bűneset,
nem hallgatott el egy tényt sem,
megírta az összeset.
Legalábbis amennyit az
Erdőrségen megtudott,
minden fülest, mi titokban
tudomására jutott.
Pletykákból is szemezgetett,
meséket is olvasott,
legtöbbet egy német nyelven
írt kötetet forgatott.
Hozzátette mindazt, ami
kos fejében született,
„Okos vagyok!” – bégetett, és
körbe-körbe ügetett.
Végezetül összekevert
pár nevet meg adatot,
míg jegyzetével bíbelődve
evett néhány falatot.
Így esett, hogy Birka Benő
vezércikket alkotott –
hírül adta, hogy hívják a
lepényevő bajnokot:
Ordas Ábris. Legalábbis
ez állt ott a címlapon,
meg hogy Nagyi és Piroska
bömböltek a kispadon.
Állítólag követ dugtak
Ordas Ábris táljába,
farkasunk meg lepényestül
betömte a szájába.
Ki is csorbult három foga,
mert a kőre harapott,
sőt a felső szemfogából
lenyelt néhány darabot.
Bunda! Bunda! – ordítozott
Ordas Ábris mérgesen,
mégis falt a lepényekből
– ne maradjon éhesen.
Ő ette meg mind az összes
epreset meg szamócást,
bámészkodó közönségnek
nem okozott csalódást.
Megnyerte a lepényevő
bajnokságot Ordas így,
ugrándozott örömében,
mint akit a bolha csíp.
Vadász Vilmos kételkedve
mérte fel a helyzetet,
megjegyezte: „Törött foggal
falni ennyit nem lehet!”
„Nem-e?” – mordult Ordas Ábris,
és ezzel az ebadta
Vadász Vilmost kalapostól,
kabátostól bekapta.
Az egér és a bűnbánó elefánt
Szerelemre lobbant egy kis
hetrefüles egérke,
meg is hívta választottját
otthonába, ebédre.
Kitakarított a lyukból
mindenféle kacatot,
végezetül rózsákat vett
két vagy három tucatot.
„Egérszag ellen pont jó lesz”
– szimatolta lelkesen,
csak vázája nem volt hozzá
– elfeledte teljesen.
„Elhintem az ajtó előtt!”
– kapott észbe hirtelen,
„Ne gondolja, hogy egy egér
éppenséggel nincstelen.”
„Igaz, hogy a felmenőim
templomkertből származnak,
ám én már e szekrénysarkot
tekintem a házamnak.”
„Sajt is akad, búzaszem is
áll a csűrben, zsákszámra,
megdézsmálom bármikor, csak
jussak fel a párkányra…”
Így cincogott, miközben a
rózsát szórta szerteszét,
észre sem vette az éppen
betoppanó kedvesét.
Pedig a hölgy lába alatt
rengett a föld rendesen,
ormányával trombitált is
üdvözlésképp, lelkesen.
„Cincogikám, merre bújtál?”
– téblábolt a lyuk körül,
hisz az egér ki se látszott
a sok rózsaszál közül.
Rá is lépett véletlenül
szerelmének lábára,
jó, hogy nem tiport rá annak
összkomfortos házára.
Így is lett nagy ribillió
– lesántult az egérke,
az elefánt sírta: „Te is
ráléphetsz az enyémre!”
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. januári számában)
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!
Álmatlan Antal álmatlanságban szenvedett. Éjjelente csak forgolódott az ágyában, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, püfölte, már ahogy az erejéből telt. Ebben aztán úgy elfáradt, hogy egy pillanatban a párnára zuhant a feje, és elaludt. Igen ám, de negyed óra múlva fölébredt, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és megint jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, megint püfölte!