Kertész Dávid: Hogyan tettem lóvá a sárkányokat

2020. szeptember 08., 10:07
Jánosi Andrea: Kína – Illusztráció Balázs Ferenc Örökmécs lángja füstöt nem ereszt című kötetéből (A könyvet a Magyar Unitárius Egyház Magyarországi Egyházkerülete jelentette meg.)

Sok-sok évvel ezelőtt, de már jócskán azután, hogy elindultam volna a garabonciások útján, a törpék országába érkeztem.

Tudnivaló a törpékről, hogy bár termetük akkora, mint egy süldő gyermeké, a harci kedvük a legnagyobb emberekét is felülmúlja, szakállukra pedig mindennél nagyobb gondot fordítanak, s minél rangosabb egy törpe, annál hosszabb varkocsba kötve hordja pofaszőrét.

A törpék, bár harciasak, legtöbb szomszédjukkal mégis békében élnek, kivéve a sárkányokat, akikkel száz meg száz éve újra és újra hajba kapnak a legapróbb dolgokon is. Ennek fő oka, hogy mindkét nép rendkívül kapzsi és mohó, s bármije van az egyiknek, az azonnal kell a másiknak is.

Amikor megérkeztem a törpék fővárosába, Hegyzugba, hatalmas riadalom és felfordulás fogadott. A magamfajta garabonciásnak az ilyesmi éppen kapóra jön, hiszen ott, ahol nyugalom van, nincs mit megoldani, így nem kapni varázstudónak való munkát sem. De ahol galiba akad, ott egy-két aranytallér is kijut az ember tarsolyába. Utamat tehát azonnal a palotába vettem, ahol mogorva őrök fogadtak, s csak akkor engedtek tovább, mikor megtudták mesterségemet.

– Garabonciás? – kérdezte az őrparancsnok. Szakállát ötször körbetekerte a derekán, innen tudtam, hogy rangos ember. – No, lássuk, viszi- e valamire itt a tudományod, emberizing! Urunk senkit sem enged be magához nagy betegségében a mi népünkből, de hátha veled kivételt tesz.

El is kísért egészen a király szobájáig, a legalacsonyabb torony legmélyebb szobájában élt a törpék királya. A király lánya állt az ajtóban könnyeit törölgetve, amint meglátott, azonnal felkapta a fejét:

– Apám parancsa, hogy senkit ne engedjek be hozzá, kérlek, hagyjátok magára nagy betegségében.

– Drága hercegnő, látod, én nem a te néped fia vagyok, de garabonciás ember, kérlek, engedd meg, hogy bemenjek jóapádhoz, hátha tudok segíteni baján.

A hercegnő végül rábólintott szavamra, de törpe kísérőimet mind elzavarta, csak én léphettem be a királyhoz. Amit láttam, annál borzasztóbbat el sem tudnátok képzelni, ha törpék volnátok. Ott feküdt a király az ágyában, s az arca! Ó, az arca! Teljesen csupasz volt. Amint meglátott, fejére húzta a takaróját, és siralmas hangon motyogni kezdett:

– Szégyenem, szégyenem, hatalmas szégyenem, hát így kellett járjak, nem elég, hogy elrabolták a szakállamat, de még egy emberfi is meglátott így pőre pofával.

– Ne aggódj, felség, segítek én visszaszerezni nemes arcszőrzeted, garabonciás volnék ugyanis, nem egyszerű emberfia.

– Megtennéd? Valóban megtennéd? – kérdezte, s lassan elődugta fejét a takaró alól. – De meg kell ígérned, hogy egyetlen törpe sem tudja meg soha, mit tettek velem.

– Szavamat adom rá, jó uram. De mégis, tudod, hogy ki tehette ezt?

– Hogyne tudnám! Egy alávaló kobold borotvált meg álmomban, de mire elkaptam, már rá is kötözte szépséges szakállamat egy varjú farkára, és elküldte egyenesen a Parázsköpő sárkánynak, s aztán hiába vallattam, csak annyit mondott, hogy a sárkány visszaadja a szakállamat, ha hozzáadom feleségül a lányomat, és őt teszem meg örökösömül. Ó, mi lesz most velem, nem adhatom oda a lányom kezét egy ilyen szörnyetegnek!

– Mondd királyom, látta ez a sárkány valaha a lányodat?

– Soha! Nem engedném az én kincsemet ilyen fenevadak közelébe. Legszívesebben magam mennék oda, hogy kiebrudaljam a sárkányt a palotájából, de látod, a szakállam nélkül minden erőm elhagyott.

– Ne félj, felség, jó embert találtál, s olcsón megszámítom szolgálatomat. Csupán annyit kérek, legszebb paripádat add nekem fizetségül.

– Hetvenhét istállóm minden lovát megkapod, ha segítesz nekem.

– No, jól van, először is, készíttetünk egy menyasszonyi ruhát.

– Csak nem képzeled, hogy mégis odaadom egyetlen gyermekemet?

– Nem a lányodra kell szabatni, uram, hanem rád.

Nem értette a király a tervem, de azért elküldött, hogy csináltassam meg a legszebb mennyasszonyi ruhát, amire csak az udvar szabói képesek. Amint a ruha elkészült, beöltöztettem a királyt, arcára fátylat tettem, hogy csak a szeme látszott ki, ami izzott a haragtól, majd kicsempésztem a palotából, s elindultunk a sárkány udvarába.

Parázsköpő már nagyon várta új menyasszonyát, s azonnal beengedett minket a tróntermébe, a királyt mint leendő feleségét, s engem mint vőfélyt. Asztalhoz ültünk, ahol szolgák serege terített nekünk, s közben a sárkány unszolt, hogy többet akar tudni az ő mátkájáról:

– Mondd – kérdezte –, miért ilyen vörösek a hercegnő szemei?

– Egyszerű – válaszoltam –, hisz három éjjel nem aludt, annyira várta már az esküvő napját.

– S miért ilyen szótlan?

– Törpe szokás, hogy csak a nász után beszél a leány a legénnyel.

A király nem bírta már a várakozást, de türelemre intettem, ő erre, hogy idegeit megnyugtassa, falni kezdett. Magam is erősétkű ember vagyok, de még engem is lenyűgözött, ahogy a törpe egyben a szájába gyömöszölt egy fél ökröt.

– Mondd csak – kérdezte a sárkány újra –, mindig ennyit esznek a törpe lányok?

– Á, dehogy, általában sokkal többet, csak a nagy izgalom miatt most épphogy csipeget – hazudtam. – De nézd csak meg mátkád arcát, a leggyönyörűbb törpelányt, akit valaha láttál.

Azzal felhajtottam a fátylat, amit a nagy falatozásban már úgyis jól összemaszatolt a törpekirály. Mit mondjak, még így szakál nélkül sem nyerte el Parázsköpő tetszését, szabadkozni is kezdett a sárkány azon nyomban:

– Drága vőfély uram, ami azt illeti, elég régen vagyok már legényember, talán nem is nekem való a nősülés. Eredj vissza uradhoz, és vidd a szakállát is a béke jeléül, meggondoltam magam, mégsem nősülnék meg.

– No, de sárkány uram! Íme, törpeország legszebbik kincse ül az asztalodnál, és alig várja, hogy feleségül vedd, ne bántsd meg a leányt.

– Nem, nem vele van a baj, csak hát… Nem szeretném elkötelezni magam.

– Akkor engem kímélj, jó sárkányom – vettem könyörgőre –, ha így viszem vissza a leányt az apjához, bizonyosan a fejem veszik.

– Hallod-e, küldd a lányt egyedül, én biztosítalak, egy haja szála sem görbül az úton, téged pedig jól megfizetlek, csak ne nősíts meg. Egy tarisznya aranyat kapsz.

– Egyet? Ilyen szép lányt sorsára hagyni, még háromért se vállalhatom.

– Négyet.

– Hetet, s talán szomorúan, de elballagok.

Belement a sárkány, csak hogy megszabadítsam a házasságtól. Én megkaptam az aranyat, a törpekirály pedig visszakapta a szakállát, de meghagytam neki, hogy csak országában rakja vissza az arcára. Úgy is tett, s amint a palotába értünk, elvezetett az istállóba, ahol kiválasztottam legszebbik aranyszőrű paripáját. Innen már könnyebben vettem az utam tovább, messzire. S hogy merre? Azt majd holnap elmesélem.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. augusztus 10-i számában.)

Legfrissebb hírek
2020. október 27., 02:20
2020. október 27., 01:40
2020. október 27., 01:35
2020. október 26., 21:46