Hej, Szögeden, Szögeden
Tisza lép a köveken.
Nézegeti Misike,
aki most még kicsike.
Na de megnő a palánta,
magasabb lesz, mint a nyárfa!
Bárki látja, jövő nyáron
átússza a Tiszát háton.
Elé szökken a dóm tornya,
a harangja bim-bamolja:
Tavaszra nyár, nyárra ősz,
kicsi ember, hová nősz?
A Tiszában sok a harcsa,
kicsi víznek nagy a partja.
S mert megnő a keszeg is,
ember leszek magam is!
Szőke Tisza Szögeden
ott locsog a fövenyen.
Cirógatja lábadat,
elringatja álmodat.
Csivitel Márton,
mint fecske az ágon.
Jobbra röppen,
balra cikkan,
egyszer csak elalszik,
meglepi az álom.
Be színes az álom,
de kerek az álom.
Ide fordul,
oda fordul,
addig-addig fészkelődik,
elröppen az álom.
Jaj, meg kéne fogni
azt a kerek álmot!
Megragadni,
simogatni,
becézgetni, marasztalni,
jaj, nem visz a lábom!
Menni kéne, futni,
a Dunát átúszni,
megkeresni, utolérni,
sehol sem találom!
Úgyis utolérem,
juszt is megtalálom,
ha bejárom,
körbefutom
az egész világot.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. szeptemberi számában)
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
– A divat az divat! Mindenki csak a műkorcsolyázásról beszél. A nyulacskák még nem sokra jutottak vele, komolytalan népség. Hanem a borzok meg a sündisznók! És miután elkészült a jégpálya, Medvét is láttam korcsolyázni. Micsoda nyolcasokat írt le, majd kipukkadtam a nevetéstől! De most elmondom, mi történt az öreg Vakondokkal. Ez igazán a csudák csudája.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy széles folyó. Annak a folyónak mind a két partján volt egy királyság. Egymással szemben állt az öbölben a két királyi palota, és kicsit távolabb a két lakótorony.
Miért utálta egymást a két királyság, már senki nem tudta, de ez volt a hagyományuk.
Napraforgóvár királya türelmetlenül sétálgatott fel-alá az Ezüstszirom Palotában. Marwát, a jóságos boszorkányt várta. Szépséges leánya, Emília ugyanis hetek óta semmi mást nem volt hajlandó enni, mint gránátalmamagot. Az öreg király aggodalma napról napra nőtt, míg tündérszép leánya egyre csak fogyott, s mást sem csinált, mint egy aranyhintón érkező csodaszép tekintetű hercegről álmodozott.
Az anyanyelv mibenlétének meghatározása nem egyszerű, Szépe György nyelvészprofesszor, szemiotikus szerint az a nyelv, amelyet elsőként birtokol a gyermek. Az a nyelv, amellyel a beszélő azonosul, és amellyel a beszélőt anyanyelvi beszélőként azonosítják, a legjobban ismert és a legtöbbet használt nyelv. Amikor a kisgyermek beszélni tanul, először utánozni kezdi a hallott mondatok szavainak sorrendjét, de még erősen redukálva. Ezt követi a bővítés korszaka, amikor már a környezete által kiigazított formát próbálja alkalmazni.
Ötperces késésben voltak, mire beültek az autóba. Anyukája, mint minden hétköznap reggel, most is bosszankodva mormogott. Teofil nagytesója égre emelt tekintettel ülte végig az utat az iskoláig, és szinte köszönés nélkül ugrott ki az autóból, hogy berohanjon az épületbe. Az oviba persze bekísérte Teofilt az anyukája. Segített felhúzni a papucsát, megölelte és puszit adott a homlokára, aztán felemelte a mutatóujját, mint minden hétköznap reggel, hogy figyelmeztesse kisfiát: késni nem szép dolog!