Tél és szél
Kiadta mérgét a tél.
fehér hegyeket fújt
a kertek alá.
Szél jajgatott, nadrágját
két kezével rázta,
lopva leselkedett
a meghajló fákra.
A tárva-nyitva maradt
kerti kapun beosont
és megszelídült az udvar
oltalmában.
Aranykéve
Aranykaszád aranyéle,
érő kalász beleférne.
Aranykéve, aranykötél,
minden napfényt felöleltél.
Búzakereszt a domb hátán,
égő fényben tartja vállán.
Aranytarló, szúrós szakáll,
aranyrögön gyermek sétál.
Nyári réten
Jártam erdőn,
léptem vesszőn.
Gombát szedtem,
epret ettem.
Mostam lábam
folyóágyban.
Úsztam égen
hófehéren.
Csillag voltam
játszadoztam.
Ruhám téptem
ágban éppen.
Nyári réten
vizet kértem.
Anyám várt rám
hangja szállt rám.
Az utca végén mesebeli volt a táj. Kis patak, mely az erdő mellett tóvá szélesedett. A patak partján tengernyi virág nyílt, kusza összevisszaságban tarkállt valamennyi, de mintha mégis a búzavirág lett volna túlsúlyban. A tavacskát nádas övezte, melyben ki tudja, milyen ritka madarak fészkeltek, a hangjuk alapján többféle lelhetett itt menedéket.
Ha Jakubecz Márta jelleme híven tükrözi a legutóbbi meseregénye történéseit, akkor én gondolkodás nélkül rábíznám a sorsomat. Sőt! Ha gyerek lennék, az ő könyvében szeretnék élni. A tisztaság Tüskevárában, tündérek és jóságos állatkák között. A tisztaság Tüskevára elnevezés a csodanádast illeti, ahol Kornél apó egyfajta Matula bácsi, a bölcs és jólelkű, magányos öregember.
De hát milyen a világ? Harmadnapra elfelejtik még azt is, hogy a világon volt. Ott van még a három. Van kikkel törődni. Itt van ez a Vándor! Nap mint nap keresni kell. Ahogy reggel kiment a házból, csak az esti szürkület vetette haza nagyobbacska korában. Most még kicsi, csak a sut tetején barangol összevissza, míg le nem pottyan a konyha földjére. Olyankor nagyokat nyekken, de mintha mi sem történt volna, tovább araszolgat, csontja se törik.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
– A divat az divat! Mindenki csak a műkorcsolyázásról beszél. A nyulacskák még nem sokra jutottak vele, komolytalan népség. Hanem a borzok meg a sündisznók! És miután elkészült a jégpálya, Medvét is láttam korcsolyázni. Micsoda nyolcasokat írt le, majd kipukkadtam a nevetéstől! De most elmondom, mi történt az öreg Vakondokkal. Ez igazán a csudák csudája.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy széles folyó. Annak a folyónak mind a két partján volt egy királyság. Egymással szemben állt az öbölben a két királyi palota, és kicsit távolabb a két lakótorony.
Miért utálta egymást a két királyság, már senki nem tudta, de ez volt a hagyományuk.