Bálint Tamás: A humor társadalmunk metszőollója – Beszélgetés Könczey Elemérrel

– Hogyan néz ki Könczey Elemér egy napja? Akik futólag ismernek, azt látják, ezernyi teendőd van, rengeteg feladatot vállalsz. Annak idején festőművészként találkoztam veled, de azt a Könczyt már sok éve nem láttam. Jut még időd erre, vagy egyéb hobbiprojektekre a határidős munkáid mellett?

– Az ismerősök jól látják, akik pedig nem ismernek, elmondom: sok feladatot vállalok, mely az elmúlt 15 évben mind az általam vezetett grafikusműhely körül forgott, forog. Velem együtt öten dolgozunk párhuzamosan számos projekten, a legegyszerűbb névjegykártyától a legkomplexebb rendezvényarculatig terjed a skála. Ezt a munkát koordinálom, és közben természetesen én is tervezek, legyen az egy logó, könyvborító vagy akár egy rendezvény teljes vizuális kommunikációja. A tervezés egész folyamatát követem: az első tárgyalásoktól kezdve, amint bejön a rendelés, a változatok kidolgozásán keresztül a munka leadásáig. A jéghegy csúcsa viszont minden délután a napi karikatúra megrajzolása. Ezek közé szorítottam be a tanítást, és az arról szóló „merengést”, hogy majd egyszer időt szorítok a festésnek, tanulásnak is.

 – Miként került először ceruza a kezedbe? Melyek voltak azok a fontosabb állomások, amelyek által azzá az alkotóvá váltál, amelyet a „Könczy” név ma jelent?

– Gyerekkoromban mindig kicsit többet szerettem rajzolni, mint a velem egykorúak. A füzeteim hátsó lapjai tele voltak különböző firkákkal, hol osztálytársakat, hol tanárokat, hol csak egyszerű élethelyzeteket dobtam össze. Kamaszként álmodoztam egy felületről, ahol elmondom a világnak, hogy mit gondolok róla, nem is sejtve, hogy az majd egyszer a karikatúra lesz. Akkoriban, nem tudom honnan, a házban megjelent egy nagy adag Ludas Matyi, és attól a pillanattól kezdve elbűvölt ennek a műfajnak a könnyed, de sokatmondó világa. Csodáltam Sajdik Ferenc, Kaján Tibor, Balázs-Piri Balázs, Lehoczki István, Fülöp György, majd Marabu, Szmodis Imre, Léphaft Pál és mások rajzait. Kezdtem másolni is őket, tanulni a stílust, perspektívát, ahogy ezek az alkotók látják és megmutatják elferdítve a világot, és nem csak nevetésre, de elgondolkodásra, esetenként megdöbbenésre kényszerítik a nézőt. A második fordulópont Kolozsváron ért a ’90-es évek elején, amikor a Campus (a Szabadság KMDSZ melléklete) két szerkesztője megkérdezte, látván a bérlakásom falain ezeket a másolt karikatúrákat, miért nem próbálok meg saját ötleteket megrajzolni. Így jelentek meg első rajzaim a nyomtatott sajtóban. A következő állomás a Perspektíva (a KMDSZ információs hetilapja) megjelenése volt 1995ben, ahol grafikai szerkesztőként, illusztrátorként ugorhattam fejest a szakmába többedmagammal (Demeter Szilárd, Markó Bálint, Csernik Attila, Szabó Á. Töhötöm, Szabó D. Zoltán, Nagy Emese, Tókos Pál stb.). Mi írtuk, rajzoltuk, szerkesztettük, korrektúráztuk, cenzúráztuk s adtuk ki az újságot, nagyszerű inasévek voltak ezek. 1999-ben komolyra fordult a dolog, amennyire egy karikaturistánál komolyra tud fordulni, felkértek az akkor induló Krónika erdélyi közéleti napilap karikatúráinak a rajzolására. Ez mélyvíz volt, de a kezdeti bizonytalanságon túljutva beállt a napi rutin. Tavaly november táján lepett meg az újság egyik tördelőszerkesztője: „Könczy, holnap jelenik meg az 5000. Krónika lapszám, ergo az 5000. rajzod is.” Közben közel 40 egyéni kiállításon mutatkoztam be szerte a Kárpát-medencében, és megjelent két válogatáskötetem: 2002-ben a Szöveg nélkül az Erdélyi Híradó Kiadónál és 2009-ben a Fejadag az Exitnél. Soha nem foglalkoztam azzal, hogy brand lesz-e a nevemből, csak az motivált, a napi rajz meglegyen, és hordozza azt az üzenetet, azt a véleményt, amit a világról gondolok.

Mondanivaló a rajz mögött

– Mi inspirál a karikatúrák rajzolásakor? Huszonöt év után is maguktól jönnek, vagy néha erőltetni kell?

– Minden inspirál, nincs olyan téma, amit kerülnék, annak ellenére, hogy vannak kényes témái az életünknek. Természetesen van, amikor kipattan az ötlet és a rajz, van, amikor csak az egyik jön könnyebben. Mindenkin, aki dolgozik, van teljesítménykényszer. A kiállítások alkalmával két dolgot említek, melyek segítenek, hogy időben meglegyenek a rajzok: a határidő (mely Kosztolányi szerint a legjobb múzsa) és az emberi butaság (mely Einstein szerint végtelen). A nap minden percében nyitva vannak az antennáim, elraktározom az ötleteket, és a kellő pillanatban aktiválom őket. Előre csak akkor dolgozom, ha több napra elutazom, de egyébként szeretem, ha a rajzaim mindig frissek, aktuálisak.

 – Meg lehet tanulni a karikatúrarajzolást? Emlékszem, egy eseményen futószalagon rajzoltál majdnem száz emberről tűpontos portrékarikatúrát: menynyire tér el ez a műfaj a poénra kihegyezett rajzaidtól?

– Igen, meg lehet tanulni, a kérdés csak az, van-e mondanivaló a rajz mögött. Az előadások alkalmával be is bizonyítom a hallgatóságnak, hogy a karikatúrához csak egy közepes, ikonszerű, leegyszerűsített ábrázolásmódra van szükség, ám a poénhoz egy szélesebb körű tájékozódásra és egy markáns, meghökkentő perspektíva-váltásra. A titok a folyamatosságban és a jó értelmében vett közléskényszerben rejlik. Egyszer-kétszer bárkinek lehet egy nagyon frappáns, vicces ötlete, amit ábrázolni is tud, de következetesen kell tartani. A portrékarikatúra teljesen más műfaj, ehhez inkább jól rögtönző szem és kéz kell, én lassú vagyok ehhez, ritkán rajzolok portrét. Sokévnyi rajzolás nyilván ad egy rutint, és a nem szakmai környezetet el lehet kápráztatni, de ilyenkor kipótolom a rajzot pár olyan segédelemmel, ami az alany szakmájához, habitusához tartozik, ezért elnézőbbek, ha az arcvonások nem találnak annyira.

 – Kell azon gondolkodnod, milyen körhöz jut el egy-egy rajz üzenete, kihez szóljon, mennyire legyen dekódolható?

– A műfaj egyik, ha nem a legnehezebb része a közérthetőség. Sajtókarikatúráról lévén szó, nem tudhatom, az újság a rajzzal kinek a „kezébe fog kerülni”, ezért úgy kell megrajzolnom a témát, olyan poént kell társítanom hozzá, mely a lehető legkevesebb nézőt zárja ki a megértésből. Ugyanakkor azt sem tudom, mikor és hol fogják látni, ezért arra is törekszem, hogy a világ egyik pontján aktuális témát később, máshol is tudják dekódolni. Ezért nem társítok szöveget a rajzaimhoz, a cím is csak támpont esetenként a gyorsabb megértéshez. Megpróbálom globalizálni a rajzaimat, s bár szerintem nem látszik nyilvánvalóan, hogy a rajzokat erdélyiként, székelyként rajzolom meg, a háttérben mégis érződik, milyen környezetben alakult ki a világlátásom.

 – Mi lenne, ha a világ oly görbe dolgokat produkálna, hogy jelenlegi karikatúráid a normalitást ábrázolnák?

– Nem bánnám, mert bár kritizálok, mégis a megrajzolt világom egy szelídebb, optimistább világ, mint amilyenben jelenleg élünk. S ha az a görbe világ lenne a normális, meg vagyok győződve, akkor is lenne bőven témám, lásd Einstein mondását fennebb. A karikatúrának egyébként ellenzékinek kell lennie, mert a fősodor hajlamos túlkapásokra, szereti túl komolyan venni magát. A karikatúra, az időtlen humor a társadalmunk metszőollója szerintem, visszanyírja a túlhajtásokat, néha fájdalmas, de segíti a szép, egészséges fejlődést.

Az alkotás nem csak visszafele, előre is kötelez

– Aki nem látja a háttérben ezt a rengeteg munkát, egy sikeres, nyugodt embernek írna le, aki stressz nélkül alkot, amikor csak kedve van. A tükröd szerint is így van?

– Ha szereted, és hiszel a munkádban, a munkabírás és a kereset másodrendű tényező. Nem tudnám elképzelni, hogy egy életen át olyan munkában merüljek el, amit nem szeretek. Ennél rosszabbat nem lehet egy dolgozó, alkotó embernek kívánni. Ha a munkaszeretet vagy a hozzáértés hiányzik, vesztett ügyed van. Ezért hiszek a hétköznapi, esetenként megfeszített, rendszeres munka erejében, melyhez hozzájön az, amit kreatív adrenalinnak hívok, és amit szükség esetén tudok aktiválni, sokszor lerövidítve az alkotás folyamatát. A munkához, az alkotáshoz egyfajta nyugalom kell, ha a környezeted ezt folyamatosan felül akarja írni, akkor belül kell kialakítanod magadnak, mely, ha sikerül, egy idő után meglátszik rajtad. Ennek elengedhetetlen eleme a társ, a család, mely megérti, segíti azt a miliőt, amit egy magamfajta „munkásember” generál maga körül, ellensúlyozza azokat a történéseket, amelyek a stabilitás elvesztéséhez vezetnének.

 – Ha félretehetnél minden vállalást, határidős munkát, milyen műfajban és mit alkotnál legnagyobb örömmel? Melyek a folyamatban levő munkáid, terveid?

– A rajzolás mindenképp marad, annak ellenére, hogy határidős munkáról van szó. Amit majd kipróbálok, és egyre közelebb vagyok hozzá, hogy a karikatúráim világát próbáljam megfesteni valamilyen módon, jóval nagyobb felületen. Innen indulok, de hogy hova lyukadok ki, az még talány számomra is. Ha félretehetnék mindenféle időbeli nyomást, a tanulást/olvasást hoznám be az életembe: úgy érzem, még nagyon sok a fehér folt, és az idő teltével egyre makacsabban tartják magukat, ezeket kellene valahogy megszelídítenem. Szeretném folytatni ilyen iramban, ütemben a munkát, vannak elképzeléseim, „ferde” perspektíváim, s talán a saját magamra szánt minőségi időt is fogom tudni egoistábban kezelni. Amit biztosan tudok – és a visszajelzések igazolnak –, hogy a munkámra, úgy a grafikai tervezésekre, mint a karikatúrákra igényt tart a szűkebb és tágabb környezetem. Pár éve, amikor egy kisebb szünetet akartam tartani, érezvén, hogy kissé elfáradtam, egy ismerősöm azt mondta, emberileg megérti, de azért fognak hiányozni a rajzaim, mert én nagyon koncentráltan, frappánsan tudom megfogalmazni, megrajzolni azt, amit ő gondol, de nem tudna formába önteni. Ekkor jöttem rá, hogy az, amit alkotok, az időben nem csak visszafelé, hanem előre is kötelez.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. februári számában.)