2024. április 18., 09:14
Beszélgetés Slíž Róbert harangöntővel, a Népművészet Ifjú Mesterével
Várhosszúréten él és tevékenykedik a mindössze 26 éves Slíž Róbert harangöntő, aki fiatal kora ellenére már vagy 140 harangot készített. Mindegyik alkotására büszke, a legbüszkébb mégis a várhosszúréti templomnál elhelyezett emlékharangra, és arra a 150 kilós harangra, amelyet az utolsó francia császárnő, Eugénie de Montijo (III. Napóleon felesége) halálának 100. évfordulójára öntöttek, és amit az angliai Farnborough apátságban lévő családi kriptájukban szenteltek fel. Az eddig készített legnagyobb harang súlya 430 kiló volt, és Svájcban lelt otthonra. Ez a rekord hamarosan megdől, ugyanis készülőben van egy 450 kilós is, és ha elkészül, egy felvidéki kisvárosban fog megszólalni. Ma már léteznek egyszerűbb, modernebb technológiák is, de Róbert ragaszkodik a hagyományos harangöntés módszeréhez, ahhoz, amit őseink hagytak ránk.
A képre kattintva galéria érhető el
– Honnan a vonzalom egy kihalófélben lévő mesterség iránt?
– Kiskoromtól tetszettek, érdekeltek a harangok. Kicsi voltam, úgy 3-4 éves, amikor nagyapám felvitt Pelsőcön a harangtoronyba, ahol az egyik ismerőse volt a harangozó. Ez volt az első meghatározó élményem, majd amikor 12 éves lehettem, egy kassai osztálykiránduláson felmentünk a Szent Erzsébet-dóm tornyába, és ezután kezdtem egyre jobban érdeklődni a harangok iránt. Eljártam feltérképezni a szlovákiai tornyokat. Találkoztam más fiatalokkal is, akikkel közös volt az érdeklődésünk, és ha lehetőségünk adódott, ünnepekkor kézzel harangoztunk. Amikor 15 éves lettem, már egyre jobban vágytam arra, hogy saját készítésű harangom legyen. Próbálkozni kezdtem a harangöntéssel. A középkori technológia iránt érdeklődtem, ehhez agyagot kellett beszereznünk a formához. Több mint egy év után sikerült elkészíteni az első öntőformát. Sikertelen próbálkozások sora következett, de a harmadik évben, 18 éves koromban végre elkészültek az első sikeres harangjaim.
– Honnan szerezte mindazt a tudást, amire ehhez a ritka mesterséghez szüksége volt?
– Először nem volt segítségem, könyvekből, dokumentumfilmekből, internetről tanultam, tájékozódtam. Az első feladat az volt, hogy megtanuljam kiönteni az öntőformákat. Ez nem volt egyszerű feladat, ugyanis az agyag mindenütt más. Fejtörést okozott a keverék összetevőinek helyes aránya, az, hogy ne repedezzen, és tökéletesen sima legyen. Az itteni agyagra meg kellett találni a megfelelő receptúrát. A formáknak tartaniuk kell a hőt, a nyomást, mert csak így lehet szép harangokat kiönteni az agyagba, így lesz szép a felülete.
– Mesterségbemutatókat is tart az érdeklődőknek.
– Fesztiválokon, kézműves vásárokon szoktunk harangöntés-bemutatókat tartani. Az öntőformát a műhelyemben készítem el, mert a kis forma elkészítése is két hetet vesz igénybe. A bemutatóra elviszem a kis hordozható olvasztókemencét, abban felhevítjük a fémet, és a kis harangot helyben kiöntjük. Szeretik az emberek az ilyen kézműves bemutatókat.
– Gondolta valamikor is, hogy a hobbinál több lesz a harangokhoz fűződő kapcsolatából?
– Szerencsémre az édesapám mindenben támogatott. Kis harangokkal kezdtem, majd jöttek az első megrendelések. Lassan épült fel a vállalkozás, először egy kisebb műhelyem volt, nyitott, de volt teteje, majd sikerült nagyobbat építeni. Aztán azon kaptuk magunkat, hogy annyi a megrendelés, hogy édesapám is elhagyta a szakmáját, és most már együtt dolgozunk. Már egy fedett, zárt műhely építését tervezzük.
– A Kassai Műszaki Egyetemet is elkezdte, de másként alakult az élete.
– A középiskolában villanyszerelői képesítést szereztem, utána mentem a kohászati szakra. Akkor, amikor már nyilvánvaló volt, hogy mivel akarok foglalkozni. Azonban nem végeztem el, mert a tanulmányaim alatt lehetőségem volt kiutazni Spanyolországba, több tudást szerezni, nagyobb harangokkal dolgozni. Egy hónap után sajnos közbeszólt a Covid-járvány, így nem tudtam tovább maradni. Pedig úgy terveztem, sikerül az, ami régen az inasoknak, hogy a nagyvilágba mennek kitanulni a mesterséget. Sajnos nem jött össze, de így is sokat tanultam. Megtanultam például azt is, hogy minden egyes részlet fontos a tökéletes eredmény elérése érdekében, még a legapróbb is.
– A harangnak hangolásra is szüksége van. Hogyan jutott ennek a tudásnak a birtokába?
– Az interneten keresztül kapcsolatba léptem egy haranghangoló mesterrel, aki szépen, lassan tanított engem. Harangakusztikai teóriát, meg hangolástervezést, mert a harangot meg kell tervezni úgy, hogy hangba öntjük, hogy összhangban legyen a torony többi harangjával is. A rendes templomi harangokat ki lehet önteni pontosan, úgy, hogy az emberi fül nem hallja az eltéréseket, s nem kell utánhangolni. Ha az öntőforma jól van elkészítve, akkor a kiöntés után minden rendben van. Ha harangjátékról van szó, ami egy olyan komoly hangszer, mint a zongora, ott száz százalékra kell ülnie minden frekvenciának. Ezeket a harangokat kicsivel vastagabbra öntjük, bemérjük a frekvenciákat. Egy harangban több felhang is van, annak is összhangban kell lenni. Esztergapadon elveszünk a vastagságból, és addig csiszoljuk belülről, amíg nem érjük el a megfelelő frekvenciákat. Ezt nevezik hangolásnak.
– Soha nem bánta meg, hogy a harangöntő mesterséget választotta?
– Voltak olyan pillanatok, amikor elegem volt mindenből. Főleg, amikor sikertelenség is párosult a munkához, amikor a formakészítésre szánt idő veszendőbe ment, ugyanis egy formát csak egyszer lehet használni. A nagyobb harangnál újrakészíteni egy formát, az két hónapot is igénybe vesz. De mára már olyan fanatikus lettem, hogy ha gond van, kialszom magam, és másnap ott folytatom, ahol abbahagytam. Mindig arra törekszem, hogy egyre jobban és jobban csináljam, szeretek rájönni a hiba okára és menni tovább az úton. Szerintem ez a szakma annyira belém ivódott, hogy már képtelenség lenne abbahagyni. Ennek is köszönhetem, hogy a nálunk készített harangokat nemcsak idehaza, hanem Európa számos más országában is jól ismerik.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2024. márciusi számában)
