Mit látunk? Az nemcsak attól függ, hogy mire irányul a tekintetünk, hanem attól is, honnan és hogyan nézünk. Ha egy csillagászati távcsővel nézzük például a Holdat, egészen más kép tárul elénk, mint a szabad szemmel megfigyelhető sárga pötty. Ha mikroszkóppal nézünk egy tárgyat, jó eséllyel feltárulnak az anyag apró összetevői, s ha elég nagy teljesítményű a mikroszkópunk, azt is láthatjuk, hogy a mindaddig szilárdnak érzékelt anyag folyamatos mozgásban van. A képzőművészet egy olyan eszköz, amely révén olyasmit érzékelhetünk a világból, amelyet egyébként nem. Kicsiny elmozdulásokat, összefüggéseket, hálózatokat, rétegződéseket. A szilárd anyaggá szerveződő mozgásokat.
A művészet történetének évszázadokon át visszatérő problémája volt a mozgás, a folyamatszerűség megjelenítése. A keresztény ikonográfia hagyományában kezdettől fogva jelen volt a különböző időpontokban történt, de eszkatológiai szempontból összetartozó események egyetlen képi kompozícióban történő ábrázolása, de ezek inkább tekinthetők evangéliumi illusztrációnak, mint az időbeliség művészi kifejezésének. Az áttörés a zseniális Leone Battista Alberti nevéhez fűződik, aki olyan bűvös lámpást épített, amelynek segítségével a festett képeket vászonra lehetett vetíteni, mégpedig úgy, hogy azzal a mozgás illúzióját is fel lehetett kelteni.
Miután elterjedt a fényképezés, majd a mozgófilm, sokáig magától értetődőnek tűnt, hogy a klasszikus művészeti ágak helyett a mozi az, amelyik képes megjeleníteni a mozgást – lényegében úgy, ahogyan az az életben is történik. Mit látunk, amikor filmet nézünk? Fázisképeket – másodpercenként tizenhatot vagy akár huszonnégyet: ezek egymásutániságát érzékeljük a nézőtérről mozgásként. Csurka Eszter (1969) Munkácsy-díjas magyar képzőművész festményein mintha a fázisképeket bontaná tovább, hogy az illúzióval nem törődve láthatóvá tegye az emberi mozgást.
A pályája kezdetén filmezéssel is foglalkozó alkotó festményei olyasmit mutatnak meg, ami szabad szemmel nem látható: utakat, melyeket az egyes testrészek megtesznek. Mintha egymásra halmozná a különböző időpillanatok képeit, hogy láthatóvá váljék a pőre mozgás és mozgatás. A folyamatlét. A képeket szemlélve érzékeljük a hústestet: egy ismerős, mégis rejtélyes, sötét anyagot, amely a mindennapi életben nem tárul fel számunkra. Mintha egy másik dimenzióban lennénk. Másfajta időben, másfajta térben. Mintha bekerülnénk a vérbe: az élet forrásába. Abba a különös, szent anyagba, amely a testért felel. De a vér felel a lélek vágyakozásáért is. A bíborba hajló, pirosló nagy vásznak témája vérbő emberek árulkodó mozdulata: esetenként a legyűrhetetlen vágy megjelenése. Rögzíthetetlen, mégis ott van mindegyik képen. Hiába a szigorú, sőt szabályos mozdulatok, a mozdulatokban mindig van valami ellenőrizhetetlen, ősi és vad momentum. Mint a tenger hullámverése, amely szabályosan ismétlődik, mégis kiszámíthatatlan.
Csurka Esztertől távol áll a hamis eszményítés. Hatalmas vásznainak emberalakjai sokkal inkább szenvednek önnön vágyaiktól, legyűrhetetlen testi késztetéseiktől, mintsem feloldódnának bennük. Kényszerpályán járnak, amely kijelöltetett számukra; a figurák mozgása kijelöli az aurájukat. A tét nem más, mint tetten érni az emberi tapasztalatok minden egyes részét átható áramlást, az idő egzisztenciális adományát. A képeket nézve kifürkészni a hullámzást, amely törvényt szab a természetnek.
Csurka Eszter művészetének egyetlen nagy témája van: az ember teste. A művész nem ritkán elmerészkedik e roppant téma határáig: képei új perspektívát adnak a fizika törvényeinek, új utakat találnak az anyagnak, felszámolják az anatómia banális határait. A klasszikus festészeti alkotásokon többnyire harmonikus testeket látunk, amelyek szépségük révén megváltást kínálnak. Csurka festményein viszont a megváltást szomjazó, meggyötört testekkel szembesülünk. A művész sebezhető testű hús-vér emberei nem ritkán a nézőpontok határozott elmozdítása révén hatnak. Ilyen módon az alakok körüli tér is testiesül. Érzékelhető a levegő anyagisága is. Némelyik képet kozmikus hangulat ural – szinte tapinthatóvá válik valamiféle nyomasztó transzcendencia. Mintha a tér és az idő szinkronitása elcsúszott volna. Itt nem látszik remény. Kiszolgáltatottság van, szabadjára eresztett érzelmek. A test realitása. Egyfelől. Egy másik perspektívából nézve viszont azt is mondhatjuk: ezeken a képeken élet van. Soha meg nem szűnő mozgás, folyamatos változás.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. március 3-i számában.)
„Szülővárosomat csak tanulni és a katonaidőre hagytam el. Aktív éveimben mérnök, köztisztviselő, ipari alpinista és kezdő festő voltam. Manapság csak festő, büszke nagyszülő, boldog férj és intenzív Veszprém-barát vagyok. Olyan színes, mozgalmas, többnyire derűs tartalmú táblaképeket készítek, amelyek a festett felszín mögött gondolatokat, asszociációkat is generálnak. Mindenre és mindenbe festek, ami alkalmas egy enteriőrbe új színt, derűs gondolatot csempészni. Használok öreg sparhelttetőt, szecessziós tükörkeretet, népi használati eszközt vagy akár svéd tömegterméket szigorúan átértelmezéssel”
„A célom végül is mindig a jelen tettenérése, megragadása, és hogy az ember felismerje önmagát, ráébredjen önmagára és sorsa természetére. A lélek valódi történéseit próbálom meg ábrázolni" – vallja Gesztelyi Nagy Zsuzsanna. Ez az örök erőbe oltott valóság válik láthatóvá a Belső balkon képein és a Soha el nem múló múlt darabjain is. „ami történt, valahogy mégse tud véget érni” – érezzük minden megszakadt sorminta, minden megtorpant folytonosság, minden mélyből felderengő arc vagy darabokra bomlott szelídség láttán.
„Nem kell kitaláljam a képeket. Emberek között élünk, és ezek a témák maguktól adódnak. Számomra elég egy tekintet, egy markáns profil másodperctöredéknyi mozdulatlansága, mi képzőművészek ugyanis intenzív vizuális memóriával rendelkezünk, és az, amit láttunk egyszer, két hét múlva ugyanúgy elő tud jönni” – vallja Turcza László.
Fenntarthatóság, hulladékmentesség, ökológiai lábnyom, újrahasznosítás – egyre gyakrabban találkozunk ezekkel a globális kérdéseket érintő fogalmakkal. Antropocén társadalmunk visszafordíthatatlan hatást gyakorol a Föld ökoszisztémájára. A klímaváltozás következményeinek növekedésével az utóbbi évtizedekben számos képzőművész dedikálta munkásságát. Új képzőművészeti mozgalmak jelentek meg, mint például az ökoművészet és a bioművészet (BioArt).
Újházi Adrienn újvidéki művésznő munkáinak fókuszában az ember és a természet kapcsolata áll.
Skrabány Viktor alkotói tehetségének fokmérői: a pontos megfigyelésen alapuló vonalvezetés, a rejtett fényforrások kivonatolt, misztikumba hajló árnyékolástechnikája és a hiperrealista alapú, de a szürnaturalizmusba áthajló színvilág misztikus miniatürizált ága. Festői karaktere: konzervatív. Ecsetkezelése: magabiztos.
Dolán György a szlovákiai kortárs magyar képzőművészet jelentős alakja, multimediális művész, aki mögött immáron, több mint három évtizedes alkotói korszak áll. Még alig indult el festői pályája, 1983-ban – amikor lediplomázott a pozsonyi Képzőművészeti Főiskola monumentális festő szakán –, két év múlva, 1985-ben, élete egyik meghatározó időszaka vette kezdetét; Líbiába költözött, ahol gyermekorvos felesége mellett meglehetősen szabad művészéletet élhetett, öt éven át. Afrika, a Szahara, az őskor, a perzsa kultúra óriási hatással volt a fiatal festőre.
„Nem akarom a színeket alárendelni más szempontnak, nemcsak azért, mert festészeti kultúrámból fakadóan a színkomponálást lényegesnek tartom, hanem mert a szín egy fontos energiahordozó számomra. Egy színösszefüggés élménye a rajongásig tud fokozódni bennem, de egy kép csak akkor áll össze, ha érzékkel van tagolva, rendezve. Ha csak a szenvedély van, akkor az önmagában kevés, a megfékezése, terelése legalább annyira fontos.”
Nem is víziók ezek, nem is álmok, az emlékeink lehetnének, ha mernénk rájuk emlékezni. Hagyták volna megtörténni mindezt? – nyugtalanít a kérdés, de magunk sem merjük megnevezni, ki engedné megesni a történéseket, ki óvna meg, ki dobna oda vagy ki szelídítené körénk az elvaduló valóságot.
Ezek a képek úgy reflektálnak az ikonfestészet hagyományaira, hogy közben egy igen sajátosan kortárs festői világba is invitálnak. A szentek vagy az utolsó vacsora ábrázolásainak sorát különös, érezhetően megszenvedett hitvallásokkal gazdagítják.
Nagyon régi történeteket idéznek Orth István álomszerű képei. Mitológiai látomások, még a vallásokra és felekezetekre forgácsolódás előtti hit lenyomatai, ikonszerű kompozícióban megjelenő alakok sorakoznak előttünk. Ismétlődő történetek szereplői – ez történik az idők végezetéig. Ezek a mozdulatok, ezek az ívek, ez az álomszerű vidék, ezek az építmények, ezek az élők, ezek a változó pusztaságok, buja formák vesznek körül.