Mit látunk? Az nemcsak attól függ, hogy mire irányul a tekintetünk, hanem attól is, honnan és hogyan nézünk. Ha egy csillagászati távcsővel nézzük például a Holdat, egészen más kép tárul elénk, mint a szabad szemmel megfigyelhető sárga pötty. Ha mikroszkóppal nézünk egy tárgyat, jó eséllyel feltárulnak az anyag apró összetevői, s ha elég nagy teljesítményű a mikroszkópunk, azt is láthatjuk, hogy a mindaddig szilárdnak érzékelt anyag folyamatos mozgásban van. A képzőművészet egy olyan eszköz, amely révén olyasmit érzékelhetünk a világból, amelyet egyébként nem. Kicsiny elmozdulásokat, összefüggéseket, hálózatokat, rétegződéseket. A szilárd anyaggá szerveződő mozgásokat.
A művészet történetének évszázadokon át visszatérő problémája volt a mozgás, a folyamatszerűség megjelenítése. A keresztény ikonográfia hagyományában kezdettől fogva jelen volt a különböző időpontokban történt, de eszkatológiai szempontból összetartozó események egyetlen képi kompozícióban történő ábrázolása, de ezek inkább tekinthetők evangéliumi illusztrációnak, mint az időbeliség művészi kifejezésének. Az áttörés a zseniális Leone Battista Alberti nevéhez fűződik, aki olyan bűvös lámpást épített, amelynek segítségével a festett képeket vászonra lehetett vetíteni, mégpedig úgy, hogy azzal a mozgás illúzióját is fel lehetett kelteni.
Miután elterjedt a fényképezés, majd a mozgófilm, sokáig magától értetődőnek tűnt, hogy a klasszikus művészeti ágak helyett a mozi az, amelyik képes megjeleníteni a mozgást – lényegében úgy, ahogyan az az életben is történik. Mit látunk, amikor filmet nézünk? Fázisképeket – másodpercenként tizenhatot vagy akár huszonnégyet: ezek egymásutániságát érzékeljük a nézőtérről mozgásként. Csurka Eszter (1969) Munkácsy-díjas magyar képzőművész festményein mintha a fázisképeket bontaná tovább, hogy az illúzióval nem törődve láthatóvá tegye az emberi mozgást.
A pályája kezdetén filmezéssel is foglalkozó alkotó festményei olyasmit mutatnak meg, ami szabad szemmel nem látható: utakat, melyeket az egyes testrészek megtesznek. Mintha egymásra halmozná a különböző időpillanatok képeit, hogy láthatóvá váljék a pőre mozgás és mozgatás. A folyamatlét. A képeket szemlélve érzékeljük a hústestet: egy ismerős, mégis rejtélyes, sötét anyagot, amely a mindennapi életben nem tárul fel számunkra. Mintha egy másik dimenzióban lennénk. Másfajta időben, másfajta térben. Mintha bekerülnénk a vérbe: az élet forrásába. Abba a különös, szent anyagba, amely a testért felel. De a vér felel a lélek vágyakozásáért is. A bíborba hajló, pirosló nagy vásznak témája vérbő emberek árulkodó mozdulata: esetenként a legyűrhetetlen vágy megjelenése. Rögzíthetetlen, mégis ott van mindegyik képen. Hiába a szigorú, sőt szabályos mozdulatok, a mozdulatokban mindig van valami ellenőrizhetetlen, ősi és vad momentum. Mint a tenger hullámverése, amely szabályosan ismétlődik, mégis kiszámíthatatlan.
Csurka Esztertől távol áll a hamis eszményítés. Hatalmas vásznainak emberalakjai sokkal inkább szenvednek önnön vágyaiktól, legyűrhetetlen testi késztetéseiktől, mintsem feloldódnának bennük. Kényszerpályán járnak, amely kijelöltetett számukra; a figurák mozgása kijelöli az aurájukat. A tét nem más, mint tetten érni az emberi tapasztalatok minden egyes részét átható áramlást, az idő egzisztenciális adományát. A képeket nézve kifürkészni a hullámzást, amely törvényt szab a természetnek.
Csurka Eszter művészetének egyetlen nagy témája van: az ember teste. A művész nem ritkán elmerészkedik e roppant téma határáig: képei új perspektívát adnak a fizika törvényeinek, új utakat találnak az anyagnak, felszámolják az anatómia banális határait. A klasszikus festészeti alkotásokon többnyire harmonikus testeket látunk, amelyek szépségük révén megváltást kínálnak. Csurka festményein viszont a megváltást szomjazó, meggyötört testekkel szembesülünk. A művész sebezhető testű hús-vér emberei nem ritkán a nézőpontok határozott elmozdítása révén hatnak. Ilyen módon az alakok körüli tér is testiesül. Érzékelhető a levegő anyagisága is. Némelyik képet kozmikus hangulat ural – szinte tapinthatóvá válik valamiféle nyomasztó transzcendencia. Mintha a tér és az idő szinkronitása elcsúszott volna. Itt nem látszik remény. Kiszolgáltatottság van, szabadjára eresztett érzelmek. A test realitása. Egyfelől. Egy másik perspektívából nézve viszont azt is mondhatjuk: ezeken a képeken élet van. Soha meg nem szűnő mozgás, folyamatos változás.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. március 3-i számában.)
A mindennapjainkat belakja a nyurga alakok eredendő ügyetlenkedése, ez az alig megtartó egyensúly, mely valahogy mégis továbblendít – egymáshoz sodor vagy épp távolra gurít. Körbeérő életeink, körbeérő mozdulataink, körbenéző tekintetünk nyer formát most e szobrok által. Könnyedek, mégis tetten érhetjük bennük az eleve elrendelés nehézkes bizonyosságát.
Kristó Róbert egyaránt támaszkodik a fotózásra és a grafikára. Alkotásai azonnal felismerhetőek, sokszor a fa mintázatát használja ihletforrásként: a fatábla évgyűrűi, mintázata, köröcskéi, bogok, görcsök inspirálják egy-egy kép létrehozásában.
Árkossy István festményei az álmok összetettségéről és gyökereiről mondanak el valami lényegest – egy olyan belső világról vallanak, amelyben örök egymásmellettiségben áll a szent és a profán, a primitív korokból áthurcolt emlékeink a manapság képződött jelképekkel.
Kevés olyan képzőművész van, aki olyan közel lenne az irodalomhoz, mint Szentes Zágon. Könyvborítói, mint festményei és fotói is, az esszenciát próbálják megfogni, legyen szó egy kötetről vagy magáról a világról.
Bereczki Kata festményeinek – témától függetlenül – sajátos alkotóeleme az a vagány irónia, amellyel úgy ragad meg hétköznapi helyzeteket, hogy mosolyra késztet, mégsem bánt meg, ha egy-egy esetlen és suta furcsaságban magunkra ismerünk. Nem bánt, de provokál, hiszen ez a fajta leegyszerűsített szembesítés provokatív.
„2000-ben volt egy agyvérzésem, egy hónapig odaát voltam. Amikor rendbejöttem valamelyest, éreztem, hogy ó, de szörnyű dolog, hogy itt ez a rengeteg kép. A gyerekeimre sózzam rá a felelősséget, hogy mégis mit csináljanak ezzel a hagyatékkal? Hogy döntik el erről a szar képről, hogy ez félresikerült, csak még nem semmisítettem meg? Vagy erről, hogy a fater örömében ilyet festett? Honnan tudhatnák ők ezeket? Az egyik unokám segítségével minden képet egyenként átválogattam: ezt vállalom, ez reménytelen. És megmaradt egy harmadik csoport is: húsz-harminc olyan kép, amelyben volt spiritusz, de nem volt az igazi. Azt különraktam, és hetente, kéthetente mindig átvizsgáltam, hogy tessék, akkor foglalkozz
Vetró András: Szeretném, ha szobraim kis tükrök szerepét töltenék be, mely előtt a szemlélő felfedi majd önnönmaga legbensőbb rezdüléseit. Hiszem apám vallomását, ami a művészi tett elsőbbségét hirdeti a látva lássanakkal szemben.
Kaliczka Patrícia munkái mind-mind asszociációs játékra hívnak: úgy vetnek fel ártatlan témákat, mint például a tükröződés, repülés vagy utazás, hogy az ember beleszédül abba az egyirányú suhanásba, amely mindig olyan lélekmélységekig száll le, ahol már az istenek és a csillagok a legközelebbi rokonaink.
A tűnő idejéből milyen képeket ragad ki az az ember, aki kamerák nélkül is képes a képalkotásra? Mit rögzít ezeken a rajzolt, karcolt, festett, pepecselve, elidőzve, hetekig beleragadva alkotott képeken? Mit enged látni ez a napló az alkotó napjaiból? Mit enged látni a teremtésből és a teremtett világ(ok) idejéből? És a teremtmény mit érzékel az idő következetességéből, miközben kilép az ajtón, ücsörög a bárpultnál vagy a kávéházban megváltja a világot?
Lélektájakról érkeznek ezek a különös üdvözlőlapok – antik és reneszánsz mesterek remekei fakadtak egykor e tájról, manapság viszont mintha már csak a traumáinknak, sebeinknek, sértettségeinknek és bosszúvágyunknak volna közös gyökere, az örömeink sekélyesek vagy önzők, már nem közösségi ünnep semmilyen boldogság. Dirib-darabokra hull szét mindaz, amiben szerettünk hinni – mégis hogy lehet ilyen hír hozója a szépség?