A képre kattintva galéria érhető el.
Mit látunk? Az nemcsak attól függ, hogy mire irányul a tekintetünk, hanem attól is, honnan és hogyan nézünk. Ha egy csillagászati távcsővel nézzük például a Holdat, egészen más kép tárul elénk, mint a szabad szemmel megfigyelhető sárga pötty. Ha mikroszkóppal nézünk egy tárgyat, jó eséllyel feltárulnak az anyag apró összetevői, s ha elég nagy teljesítményű a mikroszkópunk, azt is láthatjuk, hogy a mindaddig szilárdnak érzékelt anyag folyamatos mozgásban van. A képzőművészet egy olyan eszköz, amely révén olyasmit érzékelhetünk a világból, amelyet egyébként nem. Kicsiny elmozdulásokat, összefüggéseket, hálózatokat, rétegződéseket. A szilárd anyaggá szerveződő mozgásokat.
A művészet történetének évszázadokon át visszatérő problémája volt a mozgás, a folyamatszerűség megjelenítése. A keresztény ikonográfia hagyományában kezdettől fogva jelen volt a különböző időpontokban történt, de eszkatológiai szempontból összetartozó események egyetlen képi kompozícióban történő ábrázolása, de ezek inkább tekinthetők evangéliumi illusztrációnak, mint az időbeliség művészi kifejezésének. Az áttörés a zseniális Leone Battista Alberti nevéhez fűződik, aki olyan bűvös lámpást épített, amelynek segítségével a festett képeket vászonra lehetett vetíteni, mégpedig úgy, hogy azzal a mozgás illúzióját is fel lehetett kelteni.
Miután elterjedt a fényképezés, majd a mozgófilm, sokáig magától értetődőnek tűnt, hogy a klasszikus művészeti ágak helyett a mozi az, amelyik képes megjeleníteni a mozgást – lényegében úgy, ahogyan az az életben is történik. Mit látunk, amikor filmet nézünk? Fázisképeket – másodpercenként tizenhatot vagy akár huszonnégyet: ezek egymásutániságát érzékeljük a nézőtérről mozgásként. Csurka Eszter (1969) Munkácsy-díjas magyar képzőművész festményein mintha a fázisképeket bontaná tovább, hogy az illúzióval nem törődve láthatóvá tegye az emberi mozgást.
A pályája kezdetén filmezéssel is foglalkozó alkotó festményei olyasmit mutatnak meg, ami szabad szemmel nem látható: utakat, melyeket az egyes testrészek megtesznek. Mintha egymásra halmozná a különböző időpillanatok képeit, hogy láthatóvá váljék a pőre mozgás és mozgatás. A folyamatlét. A képeket szemlélve érzékeljük a hústestet: egy ismerős, mégis rejtélyes, sötét anyagot, amely a mindennapi életben nem tárul fel számunkra. Mintha egy másik dimenzióban lennénk. Másfajta időben, másfajta térben. Mintha bekerülnénk a vérbe: az élet forrásába. Abba a különös, szent anyagba, amely a testért felel. De a vér felel a lélek vágyakozásáért is. A bíborba hajló, pirosló nagy vásznak témája vérbő emberek árulkodó mozdulata: esetenként a legyűrhetetlen vágy megjelenése. Rögzíthetetlen, mégis ott van mindegyik képen. Hiába a szigorú, sőt szabályos mozdulatok, a mozdulatokban mindig van valami ellenőrizhetetlen, ősi és vad momentum. Mint a tenger hullámverése, amely szabályosan ismétlődik, mégis kiszámíthatatlan.
Csurka Esztertől távol áll a hamis eszményítés. Hatalmas vásznainak emberalakjai sokkal inkább szenvednek önnön vágyaiktól, legyűrhetetlen testi késztetéseiktől, mintsem feloldódnának bennük. Kényszerpályán járnak, amely kijelöltetett számukra; a figurák mozgása kijelöli az aurájukat. A tét nem más, mint tetten érni az emberi tapasztalatok minden egyes részét átható áramlást, az idő egzisztenciális adományát. A képeket nézve kifürkészni a hullámzást, amely törvényt szab a természetnek.
Csurka Eszter művészetének egyetlen nagy témája van: az ember teste. A művész nem ritkán elmerészkedik e roppant téma határáig: képei új perspektívát adnak a fizika törvényeinek, új utakat találnak az anyagnak, felszámolják az anatómia banális határait. A klasszikus festészeti alkotásokon többnyire harmonikus testeket látunk, amelyek szépségük révén megváltást kínálnak. Csurka festményein viszont a megváltást szomjazó, meggyötört testekkel szembesülünk. A művész sebezhető testű hús-vér emberei nem ritkán a nézőpontok határozott elmozdítása révén hatnak. Ilyen módon az alakok körüli tér is testiesül. Érzékelhető a levegő anyagisága is. Némelyik képet kozmikus hangulat ural – szinte tapinthatóvá válik valamiféle nyomasztó transzcendencia. Mintha a tér és az idő szinkronitása elcsúszott volna. Itt nem látszik remény. Kiszolgáltatottság van, szabadjára eresztett érzelmek. A test realitása. Egyfelől. Egy másik perspektívából nézve viszont azt is mondhatjuk: ezeken a képeken élet van. Soha meg nem szűnő mozgás, folyamatos változás.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. március 3-i számában.)
