„Azért fényképezek, hogy kiderítsem, milyen lesz az a valami fényképen."
G. Winograd
Nem vagyok művész, de a művészet minden ágának tisztelője, csodálója vagyok. Amit én csinálok a fotóimmal, az csak játék. Játék a színekkel, fényekkel, formákkal. A fotózás szeretetét, annak titkait még édesapám oltotta belém. Ő is fényképezett, s engem is belevont a rejtelmekbe. A hagyományos fényképezés módszereit, a film és a fénykép sok türelmet igénylő sötétkamrás előhívását ő általa sajátítottam el.
1951-ben Marosvásárhelyen születtem, a helyi művészeti iskola tanulója lettem. A gimnáziumi tanulmányaim befejezése után Kolozsváron a Babes-Bolyai Egyetemen tanultam, s geológus lett belőlem. Mindig szerettem a természetet, így tizenhét évig terepen dolgoztam Románia különböző területein.
Sorsom ezután Németországba vezetett, Münchenben éltem évekig. Mivel szakmámat nem gyakorolhattam, visszatértem a régi hobbimhoz, a fényképezéshez. Idővel a technikai lehetőségek teljesen elkápráztattak. Ekkor ismerkedtem meg a digitális fotózással, s csak a magam örömére készítettem a képeket. Ez persze nem jelentette azt, hogy szakítottam a klasszikus fotográfusi látásmóddal. Az megmaradt, viszont gyakran keveredett grafikai vagy festészeti hatásokkal. Sőt fura, absztrakt-groteszk művek is kikerültek a kezem alól.
Tíz éve Komáromfüssön élek, ahol már többször volt kiállításom régi-új munkáimból. Füleken a Honismereti Múzeumban a Világok Vára VII. fotóművészeti fesztiválon többedmagammal állíthattam ki képeket. Apácaszakállason és Füssön közösen az ekecsi Németh László fotográfussal mutatkoztam be, s Gútán is volt már kiállításom.
A világjárvány okozta elzártság nem tette lehetővé további bemutatók megrendezését, egy ideje ismét a magam szórakoztatására ’játszom’. Ha valakinek tetszenek a ’játékaim’, az nagy boldogsággal tölt el. Fotóimnak nem szeretek címeket adni, ezt mindig rábízom a nézők fantáziájára.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. decemberi számában)
A somorjai származású Méry Beáta grafikus és festő a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemen végezte tanulmányait, de több neves képzőművészeti intézményben is tanult. Nagy hatással volt a művészetére, amikor is Spanyolországban és Indonéziában töltött tanulmányi időt, ahol másfajta kulturális hatások érték.
A csíkrákosi-göröcsfalvi római katolikus erődtemplom a bástyaszerű tornyán lévő rejtélyes ábrázolásokról vált híressé. A négyzetes kockákba osztott, figurákkal díszített festménysorozaton állatok, emberek, égitestek, különféle jelek tűnnek fel, amelyek értelme mindmáig megfejtetlen. A toronyhoz kapcsolódik egy friss botrány is: a 2001–2004 között végzett szakszerűtlen restaurálás következményeit csak most sikerült nagyjából felszámolni.
Noha a művészetek mindig vonzották, mégsem volt annyira magától értetődő, hogy éppen a fényképezőgépre essen a választása: vargabetűk nyomán jutott odáig. A tehenészetbe sem született bele, mégis ennek a két világnak a találkozása mindmáig kiapadhatatlan ihletforrása, egyik nélkül sem tudná elképzelni az életét.
A kortárs grafikai törekvések megismertetése és a régió bekapcsolása a nemzetközi áramlásba – ezzel a céllal indították útjára 2010-ben a Székelyföldi Grafikai Biennálét, amely mára globális szintűvé nőtte ki magát, és átfogó képet nyújt a sokszorosító képalkotás jelenkori trendjeiről és fejlődéséről. A hetedik seregszemle megnyitóját, díjátadó ünnepségét és kísérőrendezvényeit október elején tartották Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában.
A kopjafákat, fejfákat szigorú, leegyszerűsített formarendszerből álló szobrászati plasztikai művekként is fel lehet fogni – állítja Berze Imre, akinek művészetét a lokális formai hagyaték univerzális jegyei jellemzik. Szereti a tradicionális architektúrákat és a népi ácstechnikákat, műveinek nyelvezete puritán és lényegre törő.
„Szenvedős, kínlódós, melós ez a dolog, ráadásul oly régóta vagyok benne, hogy nem is én csinálom a művészetet, inkább a művészet csinál engem. Ha megszűnne az alkotás, én is megszűnnék, elválaszthatatlan tőlem” – vallja Kis Endre, akinek a művészetéhez a délvidéki lét, a háború, a szarkazmus adta az alapot, amelyre a pécsi, profi festészeti nyelvezet épült, hogy ennek a kettősségnek a keverékét művelhesse Székelyföldön.
Koreň András pelsőci származású fotóművész. Mint mondja, első fényképezőgépét tízéves korában kapta szüleitől, a fotózás tudományát pedig többnyire a helyi könyvtár könyveiből sajátította el, mivel abban az időben nem akadt senki a környezetében, akitől megtanulhatta, elleshette volna ennek a művészeti ágnak a titkait.
„Festményekre ma nagyobb szükség van, mint bármikor: most vált igazán fontossá minden, ami az ember lelkét a víz felszínén tartja” – vallja Todor Tamás, aki minden művét egy kis láncszemnek tartja az önmagát működtető és előrébb vivő nagy gépezetben.
Egyik példásan hűséges játékosunkká M. Nagy László fotóriporter vált, aki Múlyadról Pozsonyba költözvén azonnal játékra jelentkezett. Ott volt minden edzésen, és portyáinkra mindig magával hozta a fényképezőgépét. Neki volt a legjobb erőnléte, mert rendszeresen eljárt futni.